Beomgyu szeretett utazni. Élvezte, hogy semmit nem kell csinálnia azon kívül, hogy figyeli a tájat és a megállókat, amelyek mellett elhalad. Ilyenkor érezte magát igazán szabadnak; megnyugtatta a tény, hogy a körülötte lévő emberek semmit nem tudnak róla, és a szörnyű dolgokról, amiket művelt, így az út erejéig ő maga is elfelejthette őket. Ennek ellenére az elméje sarkában ott motoszkál a gondolat, hogy ismét egy hasonló tettre készül, és amint leszáll a buszról, már nem fogja ilyen komfortosan érezni magát. Mindig ezen kattog az agya, még ha nem is realizálja; már azóta a hazaút szörnyűségein rágódik, hogy elindult otthonról.

Ölében heverő hátizsákjára pillant; ő nem akart semmit hozni a zsebében lévő buszjegyeken kívül, de Soobin a bicskája, a telefonja és a pénztárcája mellett még egy liter víz elpakolására is rábeszélte. A vasárnapi eset óta egyértelműen aggódik érte: szinte minden percben a nyomában van, és még azt is megígértette vele, hogy ha valami probléma akad, írjon neki egy üzenetet.

Gyerekként kezeli őt, Taehyun tanácsa ellenére, de talán illik is rá a szerep - legalábbis vasárnap este olyan volt, mintha ráöntötték volna. Soobin kiabálására ébredve épp olyan elveszettnek érezte magát; a vita után várta, hogy visszamenjen hozzá, de ez nem történt meg, ő pedig egyedül maradt a kétségeivel.

Gyengének érzi magát, amiért ennyire függ a többiektől; mégis most, hogy egyedül van, nem találja a helyét. Azt sem tudja, pontosan mit is fog tenni Chaeryeonggal: csapatban jól tud dolgozni, de mivel ezúttal semmilyen közös tervet nem eszeltek ki, mindannyiuknak improvizálnia kell.

Ahogy leszáll a buszról, az erős napfény hunyorításra kényszeríti, valamint a levegő is melegebbnek tűnik számára, mint ahogy emlékezett. Egy épület árnyékában megbújva előveszi a telefonját, és a térképet megnyitva ellenőrzi, biztosan jó helyen kötött ki. Tekintetével megkeresi az utat, amelyen tovább kell haladnia még néhány percig, majd miután kortyol néhányat a vizespalackjából, elindul úticélja felé.

Csodálkozva pillant körbe-körbe a könyvtár épületében. A fölé magasodó polcokat figyelve egy teljesen más világban érzi magát - a filmekben látott ilyesfajta helyek eddig elérhetetlennek tűntek számára. Táskáját szorosan maga előtt tartva halad a sorok között, igyekezve valódi céljára koncentrálni a könyvekből álló színkavalkád helyett.

Amint észreveszi Chaeryeongot az egyik asztalnál, hirtelen lefagy: szinte ámuldozva figyeli a lányt alig néhány méterre tőle. Fehér, virágmintás, térdig érő ruhája rásimul felsőtestére, ugyanakkor fátyolként borítja be lábait. Hullámos, hátközépig érő sötétbarna haját fülei mögé simította, ezzel rálátást engedve kerekded arcára, telt ajkaira és szinte ragyogó szemeire, melyekkel feszesen a regény sorait elemzi, tudomást sem véve az őt bámuló fiúról.

Beomgyu sóhajt egyet, ezzel kellőképpen lenyugtatva magát, majd az arcáról eltüntetve az idegesség bármilyen jelét, közelebb lépked.

- Szia - köszön halkan, mire a megszólított megilletődve emeli fel a fejét.

- Szia. Segíthetek valamiben? - kérdezi kedvesen, ugyanazzal a mosollyal figyelve az előtte állóra, mint amivel a könyvre.

- Leülhetek? - A lány bólint, így a másik elhelyezkedik a mellette lévő széken. - Mit olvasol? - érdeklődik, bár sejti, hogy bármi is lesz a válasz, nem tud majd hozzászólni.

- Harry Potter. Lehet klisés, de én imádom - von vállat nevetve, melyen Beomgyu is elmosolyodik.

- Nekem nem az, mert én még nem olvastam - vallja be.

- Hogy hívnak?

- Beomgyu. Téged? - Úgy kell tennie, mintha egyáltalán nem ismerné, emlékezteti magát.

- Chaeryeong. Hogyhogy idejöttél?

- Hát, gondolkodtam azon, hogy elkezdek olvasni, de te érdekesebbnek tűntél - improvizál, miközben néhány kósza emlék átszeli az elméjét Soobinról, ahogy esténként elő-elővett egy könyvet a párnahuzatából, amikor még a főnökükkel együtt éltek. Sosem árulta el senkinek, honnan szerezte, hiszen rengeteg ideig nem volt szabad érintkezniük a külvilággal semmilyen módon.

Hirtelen bűntudatot érez, de nem tudja miért: azoknak az időknek már vége, amíg teljesíti a feladatát, azt csinál, amit akar.

...Viszont még mindig nem tudja, hogyan is fogja elrabolni Chaeryeongot.

- Ebben az esetben, ha érdekel, megmutathatom az otthoni könyvespolcom, és amelyik érdekel, kölcsönadhatom - ajánlja fel a lány, mire Beomgyu megjátszott öröme helyét igazi váltja fel.

- Annak örülnék - egyezik bele.

- Tényleg? Akkor indulhatunk is, csak ezt kikölcsönzöm - áll fel Chaeryeong, a fiú pedig a legnagyobb örömmel követi őt, ám a környék iránt érzett ámulatot még az utcán sem tudja sem leküzdeni. Ritkán járt az otthonától ennyire távol; akkor sem szórakozni megy bárhova is.

- Messze laksz? - kérdezi.

- Annyira nem, nagyjából húsz perc - válaszol a másik, Beomgyu pedig körbepillantva elégedetten konstatálja magában, hogy arrafelé haladnak, amerről ő jött: kevesebbet kell majd hazafelé sétálnia áldozatával a karjaiban.

- És, mit szeretsz csinálni olvasáson kívül? - érdeklődik tovább.

- Igazából semmit... Régebben táncoltam, de pár éve abbahagytam. Te? - fordul a fiú felé kíváncsian, aki egy ideges nevetés után rávágja az első dolgot, ami eszébe jut.

- Filmeket nézek, vagy a barátaimmal vagyok. - Lennék, ha lennének, pontosítja magát gondolatban.

Pár percre kellemes csend telepszik rájuk, Beomgyu pedig egyre bizonytalanabb. Egyre jobb ötletnek gondolja, hogy írjon Soobinnak tanácsért, de a világért sem vallaná be, hogy máris elveszettnek látja az ügyet. Pedig akárhányszor Chaeryeongra néz, megkérdőjelezi, képes lenne-e bántani őt csak azért, hogy a saját bőrét mentse.

Talán ezért tanították neki azt, hogy a célpontokkal ne létesítsen semmilyen kapcsolatot. Nem szabad meglátnia az embert bennük; hiszen ők sem fogják benne, amint foglyul ejti őket. Ők csak árucikkek, ő pedig egy szörnyeteg, ez így van rendjén.

- Van kedved hintázni? - A mondatra kérdőn kapja fel a fejét, miközben megáll Chaeryeonggal szemben.

- Tessék?

- Hintázni - ismétli a lány, a mögötte lévő játszótér felé biccentve, mire Beomgyu úgy téve, mintha tisztában lenne a szó jelentésével, bólint; ezután pedig szigorúan tartja a két méter távolságot, hogy le tudja utánozni, amit a másik csinál.

Enyhén feszengve helyezkedik el a számára idegen szerkezeten, és csak tehetetlenül figyeli, ahogy Chaeryeong szinte egyből magasra száll; fogalma sincs, hogy csinálja.

- Na, mi az, tán félsz? - kiáltja előre-hátra suhanva a fiú mellett, ám az túlságosan elfoglalt válaszadás helyett azzal, hogy felfogja a történéseket.

Arra lesz figyelmes, hogy Chaeryeong szinte egyik másodpercről a másikra mögötte terem, és a vállára helyezi a kezét. A gyengéd érintés hatására kellemes borzongás fut végig rajta, valamint akarata ellenére is élete legszélesebb mosolya terül el az arcán.

- Amikor előre mész, nyújtsd ki a lábad és dőlj hátra, visszafelé pedig fordítva! - Épphogy van ideje megkapaszkodni, a lány meglöki őt, amire ő egy apró sikollyal reagál, ám minél magasabbra kerül, annál kevésbé aggódik amiatt, le fog-e esni.

Meghökkenve nézelődik maga körül; a menetszél időnként arcába csapja a haját, ezzel blokkolva a kilátást, ám látva, hogy a mellette lévő Chaeryeonggal is ugyanez történik, ráadásul az ő hosszú tincsei sokkal kócosabbak lesznek, csak nevetni kezd.

Nem akarja, hogy ez a pillanat véget érjen - ugyanakkor már előre érzi a bűntudatot a nyakában lihegni amiatt, amit a közeljövőben tenni fog: egyre közelebb kerül hozzá, ahogy a naplementében haladnak Chaeryeong otthona felé.

- Azta, egyedül élsz? - kérdezi, ahogy végigméri a kicsiny, ugyanakkor annál meghittebb és modernebb lakást.

- Igen. Hozok valami kaját, addig nyugodtan nézz körül! - Bizonytalan léptekkel elindul a nappali felé, ahol egyből kiszúrja a megannyi könyvet, amiről a lány beszélt; ám ahogy megközelítené, szeme sarkából észreveszi a saját tükörképét, s reflexből azonnal felé fordul.

Otthon tökéletes pontossággal kerüli önmaga látványát, így óriási csalódásként éri, hogy nem néz ki olyan jól, mint emlékezett. Eddigi mosolya egy pillanat alatt tűnik el fáradt arcáról, belül pedig egyre jobban megkérdőjelezi, hogy hihet-e a szemének - szinte teljesen biztos abban, hogy a ruhái a valóságban nem ilyen nagyok rá, valamint a haja sem ennyire ápolatlan.

Gondolatban már apró darabokra törte az üveget, ám ehelyett csak hevesen győzködi magát, hogy annyira nem szörnyű a helyzet, mint elsőre tűnik - sikertelenül. Minél tovább szuggerálja magát, annál több hibát vesz észre.

- Szép a tükör, ugye? - A hangra meglepetten fordul meg, ahogy Chaeryeong egy megrakott tálcával csoszog be a szobába.

- Most már még szebb - mosolyodik el, amikor a lány mellé áll, így már mindkettejük hasonmása látszódik az üvegen.

- Jaj, ne csináld ezt! - nevet fel szégyellősen, miközben egy aprót csap Beomgyu vállára, ami a fiúnál a kérés ellentétét éri el.

- Miért? Azt hittem, többen mondják neked ezt - győzködi, miközben elhelyezkednek a kanapén, előttük a megannyi étellel.

Félénken a mellette lévő felé fordul, aki hálásan pillant rá, majd egy rövid ölelést ad viszonzásképpen.

Beomgyuban megreked a levegő, ahogy feldolgozza az imént történteket. Néhány másodperc erejéig úgy érezte, mintha igazán élne - sosem hitte volna, hogy ezt egy célpontjának köszönheti majd.

(...)

- Biztos, hogy itt maradsz? Nem várnak haza? - érdeklődik Chaeryeong, amikor már alváshoz készülődnek.

- Nagyjából mindegy, hogy éjfélkor vagy reggel megyek-e haza, nem? - vágja rá némi hezitálás után, miközben elfordítja a tekintetét a mellette heverő lányról, habár a félhomályban épphogy látják egymást.

- Azért írj a szüleidnek egy üzenetet, csak hogy ne aggódjanak - javasolja, mire Beomgyu beleegyezve felül az ágy szélén, majd megkeresve telefonját ír Soobinnak: "Egy-két óra, és otthon vagyunk." - Ja, és ideadnád azt a gyógyszeres dobozt ott melletted?

- Persze - von vállat. - Mi ez? - kérdezi, miután Chaeryeong lenyel egy pirulát.

- Altatótabletta, körülbelül hat órára kiüt. Inszomniás vagyok. - Nem tudja eldönteni, hogy sajnálja, vagy örüljön ennek a hírnek.

- Értem - bólint. - Bezártad az ajtót? - szólal meg pár másodperc csend után.

- Nem.

- Legközelebb zárd be, bárki bejöhet, és bajod eshet.

- De te itt vagy.

Épp ez a probléma, válaszol magában.

- Jó éjt - mondja egy sóhaj kíséretében, miután visszafekszik, és magára teríti a takarót.

- Neked is - motyogja a másik, majd csend telepszik rájuk, pár perc múlva pedig már csak Chaeryeong egyenletes levegővétele hallatszik.

Beomgyu óvatos mozdulatokkal felkel mellőle, majd megragadva két könyvet az éjjeliszekrényről - melyeket a lány kölcsönadott neki - a nappaliba lopakodik. Telefonjával világítva megkeresi a két üres helyet a polcon, majd visszarakja őket oda, ahol voltak. Végigballagva a lakás minden szegletén ellenőrzi, rend van-e, majd miután megtalálja a bejárati ajtó kulcsát, kívülről a zárba helyezi azt.

A lehető leghalkabb léptekkel visszamegy a hálószobába, a hátára veszi a táskáját, ám mielőtt felemelné az alvó lányt is, néhány percig vacillál.

Most még elmehet, gondolja. Fura helyzet lenne Chaeryeong számára, de még mindig jobb, mint hogyha egy pincében ébredne.

Viszont ha itt hagyja, ő jár rosszul. Retteg a következményektől, még úgy is, hogy pontosan nem tudja, mire számítson.

Az ágy mellé áll, majd lehajolva megöleli Chaeryeongot; kellőképpen szorosan, hogy még álmában is érezze, mennyire sajnálja. Mély levegőt vesz, beszívva az illatát, hátha ezzel megőrizhetné ezt a pillanatot - hiszen ezután a kettőjük kapcsolata a szöges ellentétévé fog változni.

A karjaiban hordozva őt kilép a lakásból, majd bezárja az ajtót, a kulcsot pedig a kezébe veszi. Összeszedve magát elindul hazafelé, azon gondolkozva, vajon hol rontotta el, amiért ezt kell tennie valakivel, akit kedvel.