Fejét fájlalva ébred másnap reggel. Egyik kezével halántékát masszírozva pillant körbe a félhomályban, ám meglepődve kapja elő a telefonját, amikor látja, hogy már egyik szobatársa sem tartózkodik a helyiségben.

Mindjárt tíz óra, állapítja meg magában, miközben óvatosan feláll, hogy átöltözzön, majd felhúzza a redőnyöket. Felszisszen, ahogy pupillái találkoznak az erőteljes napfénnyel, és hirtelen a fájdalma is erősödik, így halkan káromkodva hagyja el a szobát.

Kissé szédelegve ballag le a lépcsőn, az enyhén rántotta illatú konyhában pedig egy pillanatra megtorpan, amikor szemkontaktusba kerül három, az asztalnál ülő társával; Beomgyu kivételével már mindenki felkelt.

- Jó reggelt, meg ilyenek - motyog a fürdőszoba felé indulva, mire ők jól nevelt gyerekek módjára köszönnek vissza.

Csalódottan emeli a tekintetét a tükörre. Minden egyes nap ugyanazzal a megtört arccal nézett szembe; amikor hónapokkal ezelőtt megkérte Taehyunt, hogy segítsen rózsaszínre festeni a haját, a szíve legmélyén bízott benne, hogy ő maga nem marad ugyanolyan sötét.

Viszont a hajszálai ismét eltöredeztek, valamint a festék egyenes úton halad a kikopás felé. Ajkai cserepessé váltak, és az az egyetlen hűséges pattanás is visszatért a homlokára - már kezdi feladni, hogy valaha is eltűnik.

Fintorogva emeli fel a fésűjét, hogy nekilásson az óriási gubancnak a feje tetején (talán ha nem hagyná folyton az álláig nőni, nem lennének ekkora csomók benne), ám ez eléggé kellemetlennek bizonyul, így a felénél felfüggesztve a műveletet a polchoz hajol, hogy keressen valami fájdalomcsillapítót.

Miután leerőltet a torkán egy pirulát, újra szemügyre veszi a tükörképét. Borotválkozni is kéne, gondolja végigsimítva az állán, de végül megegyezik magával abban, hogy holnap is ráér ezt megtenni.

Kilépve az ajtón megkerüli az asztalt egy pohár víz reményében, ám a többiek előtt heverő, ezúttal észrevett színes kártyapaklikat nem tudja mire vélni, így furcsállva fordul feléjük.

- Mit csináltok? - kérdezi rekedt hangon.

- Játszunk - válaszol Soobin. - Tegnap vettem Unót, vagy mi a neve. Amikor segítséget kértem az eladótól, azt hazudtam, hogy gyerekem van, akivel most gyakoroljuk a számokat - jelenti ki továbbra is feszesen a saját lapjait tanulmányozva, próbálva nem elárulni az érzelmeit. - Hát, lehet egyszer meg is valósul.

A probléma az, hogy halvány elképzelésük sincs, milyen lehet szülőnek lenni, vagy átlagos családban felnőni, ahol nem maguktól kell megtanulniuk olvasni vagy számolni.

- Amúgy elég jónak tűnik - lelkesedik Kai, miközben Taehyun is bólogat. - Legalábbis eddig, most próbáljuk ki először...

- Az jó. Elmegyek sétálni - tereli a témát Yeonjun letéve az üres poharat a pultra, majd a bejárati ajtóhoz lépve felveszi a kettő pár cipője közül a kevésbé piszkosat. Mielőtt elhagyná a házat, szomorkásan pillant hátra a három fiúra, akik máris belefeledkeztek a játékba; de csak megrázva a fejét lép ki az utcára, maga után vonszolva a lelke mélyén elnyomott kisgyereket.

Kilátástalanul körbenéz a napsütésben, majd elindul a várossal ellentétes irányba; ahhoz a kevés emberhez sincs kedve, akik a környéken élnek (nem mintha eddig olyan sokat beszélt volna bárkivel is).

A beton szinte lángol a talpa alatt, és már alig egy-két kilométer után alig tud megállni a lábán - talán meg kellett volna várnia, amíg jobban érzi magát, mielőtt elindul akárhova is -, de még tesz néhány reménytelen lépést, mielőtt megadva magát összeesik, elterülve az út szélén.

Lehunyja a szemét, beletörődve abba, hogy innen nem kel fel egyhamar: nincs sem kedve, sem energiája megmoccanni, hiába van maximum húsz percre a házuktól. Az sem izgatja, hogy bármikor jöhet egy autó - vagy kikerüli, vagy nem, és akkor legalább tényleg sikerül meghalnia.

(...)

Már jóval hűvösebbre fordult az idő, és a nap is épphogy elindult lefelé. Már nem érzi úgy, mintha bármikor lángolni kezdhetne a teste, ám a feje egyre jobban hasogat, valamint továbbra sincs ereje felállni. Ahhoz tudná hasonlítani ezt az érzést, mint amikor tele frissen szerzett, vérző sebekkel hevert egy pince padlóján, miközben a többiek halálra rémülve meredtek rá.

Rengetegszer használták őt elrettentő példának életük során.

Viszont most nincs körülötte senki, a társai sem keresték - vagy ha igen, rossz helyen.

Nosztalgiázva az idő által kicsit sem megszépített kiadós veréseken, fáradtan elmosolyodik, egyre jobban várva egy autót, ami végre elüti.

Hirtelen arra lesz figyelmes, hogy valaki az arca elé, majd a nyakára teszi a kezét egy-egy pillanat erejéig, miközben hevesen liheg felette.

- Mindjárt visszajövök, hozom a többieket. - Ezzel eltűnik, neki pedig beletelik egy kevés időbe, mire rájön, hogy Taehyun volt az.

Nem tudja eldönteni, hogy örüljön-e, amikor a fiatalabb betartva az ígéretét, újra megjelenik, másik három társukkal az oldalán, és felemelik őt a talajról. Legszívesebben elásná magát, jó mélyre; miért nem ütötte el senki?

A megannyi év alatt, amíg együtt poshadtak abban a pincében, miért nem segítettek soha?

Akkor még lett is volna kiért küzdeni.

- Mennyi az idő? - ráncolja a homlokát a plafonra meredve, miután már a saját ágyában fekszik, körülötte pedig Beomgyu pakolászik.

- Mindjárt fél nyolc - válaszol, miközben felé nyújt egy pohár vizet, de Yeonjun csak tovább néz felfelé, észre sem véve a fiatalabb tettét.

- Úgy érzem, mintha valamit nem csináltam volna meg, amit kellett volna - folytatja erőteljesen gondolkodva, de az elméje ködösnek bizonyul.

- Ja, azt beszéltük, hogy ma megvitatjuk a tervet a lányok elrablásához, de egy napot várhatnak...

- Nem! - kiált fel hirtelen, miközben villámgyorsan felül, próbálva ignorálni a szédülés érzetét, valamint Beomgyu meglepődött arckifejezését. - Megcsináljuk. Most. - Ezzel a lendülettel el is indulna az ajtó felé, de a társa megakadályozza ebben.

- Legalább maradj itt, idehozom a többieket meg egy papírt - diktálja az idősebb vállán tartva a kezét, aki csak megsemmisülve ücsörög az ágy szélén.

- Ne érj hozzám - fintorog, ahogy a sötét hajú fejét rázva elhagyja a helyiséget, és amint ez megtörténik, a falhoz kuporodva várja a teljes létszámú csapatot.

A gyilkos-kínos csend, ami rájuk telepszik, miközben mindenki elhelyezkedik a lehető legtávolabb tőle örökre az emlékezetébe égett. Egyedül Beomgyu ül mellé, kezébe nyomva egy papírt és egy tollat; Yeonjun kissé bizonytalanul pillant rá, de a következő másodpercben megköszörülve a torkát vonja magára az összes figyelmet.

- Szóval, röviden. Dátumot és nevet - támasztja a lapot a falnak.

Minél hamarabb túl akar lenni ezen, akármennyire is erőltette, hogy még ma csinálják meg, hirtelen semmi kedve egy légtérben tartózkodni a társaival. Úgy érzi, mintha egyre csak zsugorodna a tekintetüktől, főleg az iménti incidens után.

Miután elkapja Ryujint, el sem hagyja a házat; úgy nem kell majd felkaparnia senkinek az aszfaltról.

- Tizenegyedike, Yeji - szólal meg Soobin, megtörve az üres csendet.

- Hatodika, Jisu - folytatja Taehyun.

- Jó, Ryujin, negyedike - jegyzi fel a sajátját is a többi fölé, hogy időrendi sorrendben legyenek. - Többiek? - szegezi tekintetét Kaira, majd Beomgyura.

- Hát... Yuna minden szombaton jár játékterembe - szólal meg a legfiatalabb.

- Chaeryeong pedig minden kedden és csütörtökön, könyvtárba - száll be a másik.

- Konkrétumokat, légyszi - sóhajt Yeonjun.

- Akkor legyen tizennegyedike - motyog Kai. - Legjobb szülinapi ajándék.

- Tíz - biccent Beomgyu, a legidősebb pedig körmölni kezd. - Mondom, tíz, miért tizenkilencet írtál? - kéri számon, mire a rózsaszín hajú idegesen kapja hátra a fejét.

Azért, mert annyira vagyok tisztában a számokkal, mint egy kisiskolás - morog magában; de ezt természetesen nem vallhatja be.

- Úgyis tudod, igazából melyik nap, nem? - forgatja a szemét, majd átsatírozva a dátumot kicseréli a helyesre. - Valami egyéb hozzászólás? - Semmi válasz. - Akkor mehettek - adja vissza a mellette ülőnek a kész listát, a négy fiú pedig másodpercek alatt hagyja el a helyiséget.

Yeonjun kimerülten terül el az ágyán; oldalra fordítva a fejét észreveszi az éjjeliszekrényen a pohár vizet, melyet Beomgyu hagyott itt neki, s melyet nem fogadott el.

Ebben a pillanatban eszébe jut, hogy ma nem is evett semmit, valamint most valószínűleg mindenki más a földszinten tartózkodik - egyáltalán nem vágyik arra, hogy újra közéjük menjen.

- Majd hajnalban, hátha nem lesz ott senki - sóhajt az oldalára fordulva, majd lehunyja a szemét, reménykedve abban, hogy a fejfájása megengedi neki, hogy elaludjon.