- Találtál már valamit? - érdeklődik Taehyun a legfiatalabbtól ebéd (melyet a valóságban egy-egy adag instant tészta takar, amikre a szekrény mélyén bukkantak legnagyobb meglepetésükre) közben.

A kérdezett kezében egy pillanatra megáll az evőpálcika, ahogy felemeli a fejét az étel fölül; szemében némi csalódottság csillan meg, miközben válaszra nyitja a száját.

- Nem - jelenti ki szomorkásan. - Már mindenkinek megvan, mikor fogja elkapni, csak nekem nincs, fogadjunk.

- Ebben kivételesen igazad van - nyugtázza a szőke. - Beszéltem Beomgyuval, azt mondta ő meg Soobin öt perc alatt kitalálták.

- Olyan béna vagyok - csámcsog tovább Kai.

- Majd belejössz, nem olyan nehéz - von vállat a másik.

- Csak azért mondod ezt, mert te vagy a legjobb közülünk, még egy apró hibát se vétettél eddig.

- Hát, ha életek tönkretétele az egyetlen, amiben valaha jó lehetek, akkor inkább kihozom belőle a maximumot.

A fiatalabb csak bólogat, ahogy mindketten folytatják az evést, belül pedig némi szégyen fogja el, visszagondolva a múltkori hibájára, melyet végül Yeonjun "korrigált" helyette.

Olyan precíznek kell lennie, mint Taehyun, gondolja egy sóhaj kíséretében.

- Ma mi lesz a vacsora? - teszi fel a lehető leggyerekesebb kérdést.

- Gondolom, Soobin vesz valamit, ha már bevásárolni ment. - A másik teljesen természetesen válaszol, túllépve azon, hogy éppen ebédelnek, a sötét hajú pedig már a következő étkezésen gondolkozik.

Végül is Kai még szinte gyerek: csak tizenkilenc éves lesz néhány hét múlva, és bár a szőke mindössze fél évvel idősebb nála, teljesen máshogy fogják fel a világ szinte összes kérdését.

Taehyun munkának tekinti az emberrablást, Kai egy játéknak, amiben nyernie kell - és talán ez teszi oly' befolyásolhatóvá a fiatalabbat; egy parancs, és pusztít, egy másik, és újjáépít. Az egyetlen ok, amiért mégis hatékony, hogy az áldozatokra sosem hallgatott.

Kettejük kapcsolata számít a legszorosabbnak, mégis a legfurcsábbnak az egész csapatban: kicsivel többek idegeneknél, ám barátoknál valamivel kevesebbek. Legtöbb közös "programjuk" abból áll, hogy Taehyun igyekszik szórakoztatni az unatkozó Kait, vagy azzal a hangyányi segítőkészségével osztogat tanácsokat a számára.

Az emelet felől lépteket hallanak, így kíváncsian fordulnak abba az irányba, ahogy Beomgyu megjelenik a helyiségben.

- Még van abból, amit esztek? - kérdezi a semmiből.

- Nincs, de megeheted az enyémet - tolja el magától a tányérját a szőke. - Tele van szénhidráttal ez a szar.

- Nekem jó, köszi - huppan le a székre az idősebb.

- Soobin mikor jön? Már majdnem három órája elment - érdeklődik Taehyun, mire az újonnan érkezett fiú teli szájjal hümmög valamit, majd előveszi a zsebéből a telefonját, és tárcsázza az említett számát.

- Csá, mi az? - zendül fel az ismerős hang a vonal túloldaláról.

- Mikor jössz? - csámcsog Beomgyu.

- Hát, még legalább egy óra. Ha nagy lesz a forgalom, akkor több - válaszol.

- Mit csinálsz addig? - szólal meg hirtelen Taehyun.

- Megveszem a fél boltot, hogy ne kelljen majd túl sűrűn járkálni. Ettetek már?

- Yeonjun még nem - vágja rá.

- Az jó, mondjátok meg neki, hogy egy óráig ne haljon éhen - nevet fel kínosan Soobin. - Amúgy kell is valami, vagy csak zavartok, hogy ne haladjak?

- Az utóbbi - vigyorodik el Beomgyu két falat között.

- Ja, jó, akkor majd jövök. - Ezzel befejezi a hívást, a három fiú közül a legidősebb pedig körbenézve társain megvonja a vállát.

- Szóval, ki mondja meg Yeonjunnak, hogy ne haljon éhen?

- Várjál, még az se biztos, hogy éhes lesz. Amíg nem szükséges, nem szólok hozzá - kerüli a témát Kai, erre pedig valamennyien rábólintanak, hiszen mindenkinek jobb a békesség.

(...)

A padlásra egészen ritkán mentek fel; a pincén kívül ez az a hely, ahova idegeneket semmilyen áron nem engednének be (már ha ismernének bárkit egymáson kívül). Ugyanis a megannyi fegyver, töltény és különféle veszélyes vegyület egy másodperc alatt lebuktatnák a bandát, ha valaki rájuk találna.

Ám Szöul legszélén erre alig volt esély, itt nem keresi őket senki - ez menti meg őket minden alkalommal.

A másik tényező az, hogy nincs kit keresni: a ház a hivatalos papírokon egy általuk ismeretlen névre van bejelentve, az igazolványképe pedig valamennyire hasonlít Soobinra, így az összes hivatalos ügy rá hárult. Ám azt ők maguk sem tudják, a férfi egy kitalált személy-e csupán, vagy esetleg egyszer ő is áldozatként kuporgott egy sötét pincében.

Egyszóval, tökéletesen láthatatlanok voltak.

Yeonjun monoton rendezkedik a padláson, próbálva kizárni a háttérzajokat, köztük azt, ahogy a többiek róla beszélnek a földszinten. Félnek tőle, ezt régóta tudta, és ez így volt jól. Tett is róla jópár alkalommal, hogy ez az állapot fennmaradjon; mégis a lelke (ha még van olyanja) legmélyén érez egy tűszúrásnyi fájdalmat, amikor ezzel szembesül.

Egyedül Taehyun szól hozzá időnként - akkor is hangosan veszekednek -, valamint még ritkábban Beomgyu, aki pedig mindenkivel el tud beszélgetni, a vitákban pártatlan: ennek eredményeképp senki sem képes kitalálni, mit is gondol valójában. Röviden, a szó összes értelmében egyedül volt, van, és lesz.

- Yeonjun? - A megszólításra meglepetten emelkedik fel a töltények fölül, majd fordul hátra; így szembekerül egy halálra rémült Kaijal.

Kiabálni akar vele, türelmetlenül számonkérni, hogy mit akar, ennek ellenére csak csendben tűri, hogy a másik sokkoltan végignézi a pólója alól kivillanó hegeket. Tekintete szinte égeti a bőrét, de nem mond semmit.

- Mit csinálsz? Zavarlak? - szólal meg halkan a fiatalabb.

- Csak megnéztem, hogy van-e elég mindenből, ami majd kelleni fog, de hegyekben állnak a bilincsek meg a töltények - vonja meg a vállát Yeonjun. - Mondd csak, amit akarsz.

Kai idegesen mosolyog; kétségkívül alig ismer rá társára, de ezzel nincs egyedül.

- Tudnál segíteni? Nem találok semmi használható információt Yunáról.

- Posztokat végignézted? Kommentek? Történetek? Képeken megjelölt emberek? - Heves bólogatás után megszeppenve hajtja le a fejét az utolsó lehetőséget hallva. - Na látod.

Telefonját elővéve helyezkedik el egy láda tetején, a tompa-rózsaszín hajú pedig feszülten guggol le vele szemben, kiengedve egy sóhajt, miközben a társa hevesen keresgél az Instagramon. A képernyő fénye megvilágítja széles arcát, így minden egyes rezzenése kivehető az eredetileg fennálló félhomály ellenére is.

Yeonjun állát egyik kezével támasztja, miközben oldalra sandítva elmerül a gondolataiban. Valamilyen ismeretlen okból egyáltalán nem ideges; talán be akarja bizonyítani, hogy tud másmilyen is lenni, akármilyen nehéz és szokatlan ez ő maga számára is.

Legalább mindkettejüknek lesz egy jó napja.

- Sajnálom, hogy feltartalak... - motyog Kai néhány perc elteltével.

- Csak nézd meg, kiket jelöl meg a legtöbbször, aztán menj a profiljukra, és kutakodj ott is - sorolja hangsúly nélkül a másik, míg a fiatalabb lelkesen bólogat.

- Megvan! - kiált fel hirtelen, miközben felpattan. - Köszönöm! - mosolyog végtelenül hálásan, majd ezzel a lendülettel sebesen lemászik a padlásról.

- Óvatosan a létrán... - suttogja maga elé Yeonjun, mikor a társa már rég leérhetett. Kiüresedve körbepillant maga körül: megint egyedül maradt.

Gondolkodás nélkül a pisztolyokhoz rohan, ahol térdre esve magához vesz egyet, majd megtöltve azt a halántékához szorítja a csövet.

Mintha nem is ugyanaz az ember lenne, mint egy perccel ezelőtt: kapkodja a levegőt, szemeit összeszorítva hezitál. Csak ki kell biztosítania, majd meghúznia a ravaszt...

Ismét hallja a sikolyokat a fejében. Az az ártatlan lány csak szabad akart lenni, mint mindenki más... mint ő...

Ő pedig megölte.

Hirtelen maga elé dobja a fegyvert egy ordítás kíséretében, és kapkodva a fejét a hegeit kezdi el szuggerálni.

Kai látta őket.

Mind a négyen ott voltak, első sorból nézték a keletkezésüket.

Még mindig kapkodja a levegőt, de egy dologban már biztos.

Ő soha nem lesz szabad, se élve, se holtan.

Akkor pedig már inkább az életet választja.