Hajnali kettő múlt, a házban tökéletes csend uralkodik, amikor Beomgyu kiteszi a lábát a folyosóra. Telefonjával világítva csoszog le a lépcsőn egészen a konyháig, ahol az eszközt képernyővel lefelé fekteti, hogy továbbra is tudjon tájékozódni, majd megtölt egy bögrét vízzel, és a mikróba helyezi. Végigkutatva az összes szekrényt, talál egy magányos teafiltert is, melyet látva ajkai apró mosolyt formáznak, az immáron kész itallal pedig elégedetten huppan le az asztalhoz.

Valamilyen oknál fogva egyáltalán nem álmos. A váratlan energialöket mellett szobatársa horkolása tartotta ébren egészen éjfél óta: abban reménykedik, hogy a tea segítségével közelebb kerülhet az alváshoz. Ritkán történt vele ilyesmi, általában ő az a személy ötük közül, aki legelsőként fekszik le, és utoljára kel fel.

Komótosan szürcsölgetve körbepillant a félhomályban, az eddig itt leélt két év emlékei pedig egyszerre rohamozzák meg, de ő csak somolyogva mered a pinceajtóra, mely mögött rengeteg szörnyűséget követtek már el együtt... Mégis ez a hely az első, amit őszintén hív igazi otthonának.

Egyikük sem ismeri a családját, de talán jobb is így, úgysem lennének büszkék rájuk, ha látnák, mi lett belőlük akarattal-akaratlanul.

Lépteket hall az emelet irányából, de tudván, hogy úgyis csak az egyik társa az, nyugodtan iszogat tovább; viszont amikor másodpercekkel később Yeonjun áll meg előtte, elméje sarkában halkan csilingelni kezd a vészharang, ám pánikolás helyett lassan felveszi vele a szemkontaktust.

- Szia - üdvözli érzelem nélkül a hangjában.

- Szia - viszonozza az idősebb sóhajtva, miközben közelebb lépked. Beomgyu számára, bár magának sem vallaná be, úgy fest, mint aki nem aludt napok óta, vagy most sírta ki a szemeit; ám a rózsaszín hajú esetében az utóbbi mindig is lehetetlen volt.

- Nem jöttél enni - jelenti ki újabbat kortyolva.

- Nem - rázza a fejét a másik. - Van még pizza?

- Azt hiszem, egy fél maradt a hűtőben - válaszol egyre nyugodtabban a sötét hajú, ahogy megbizonyosodik arról, hogy Yeonjun ezúttal tényleg nincs veszekedős kedvében (mely ritkaságnak számít).

- Kijössz a ház elé? - érkezik az újabb kérdés; ezúttal már a pultnak dőlve fogyasztja a maradékot, Beomgyu pedig csak aprót biccent, majd szó nélkül felpattan a bögréjével a kezében, és elfordítja a kulcsot az ajtó zárában.

Ahogy elhelyezkednek a bejárat előtti betonlépcsőn, az idősebb egyből folytatja az evést, míg a másik fiú csalódottan konstatálja, hogy majdnem elfogyott a teája, így tartogatva az utolsó cseppeket, körbenéz az utcán. Szinte néma csend van; a város legszélén laknak, közvetlen szomszédjaik sincsenek, ahogy megfelelő közvilágítás sem: a lámpák nagy része már bedobta a törölközőt, egyetlen szerencséjük, hogy a házukkal szembeni még működik, ezzel némi fényt bocsátva rájuk. Kellemesen hűvös idő uralkodik, a szél sem fúj, esőnek pedig nyoma sincs - tipikus nyári éjszaka. A telihold szinte virít az égbolton, jónéhány csillaggal együtt, szinte idilli képet alkotva.

Combjuk és felkarjuk egymáshoz ér, ahogy egymás mellett kuporognak: a fiatalabb teljesen biztos abban, hogy még sosem voltak ilyen közel, pedig gyerekkoruk óta ismerik egymást - ám az tény, hogy fiatalkoruk nagy részét nem a játszótéren töltötték.

Yeonjun szeptemberben huszonkét éves lesz, ő márciusban töltötte be a húszat: már nem is lesz lehetőségük önfeledten homokozni, de az igazság az, el sem tudják képzelni, milyen lehet. Műanyag lapátok helyett késeket és pisztolyokat tartottak a kezükben, az iskolai tantermet pedig egy, az övékhez hasonló pince helyettesítette.

- Szerinted hibáztam? - A mondatra Beomgyuban egy pillanat erejéig megreked a levegő, miközben társa felé fordul, aki csak érdeklődve néz rá, várva a választ.

- Nos, a szabályok egyike, hogy nem ölünk, szóval...

- Nem arra vagyok kíváncsi, azt tudom. De szerinted? A saját véleményed szerint? - dönti oldalra a fejét, a másik pedig egyre inkább furcsállja a helyzetet.

- Van olyanunk? - horkan fel. - Mióta összekerültünk, mindent csak belénk vertek, szó szerint, de ezt te tudod a legjobban. - Erre a kijelentésre az idősebb tekintete mintha egészen szomorúvá válna, ám a fiatalabb túllépve ezen folytatja. - De hogyha az a vélemény érdekel, amit az enyémnek gondolok, akkor nem. De ez már lehet csak abból fakad, hogy jobban kedvelem a vért, mint Soobin, vagy Kai. Nem tudom, hogy én megöltem volna-e, mert mire ezt végiggondolhattam volna, már megtetted, viszont nem emiatt fogsz a pokolra jutni, van rengeteg más is. Semmin nem változtat egy gyilkosság ide vagy oda - vonja meg a vállát. - Felesleges ezen filozofálni, amikor sosem lesz lehetőségünk mást kezdeni az életünkkel. Erre voltál kíváncsi? - sóhajt egy fáradt mosollyal az arcán.

- Azt hiszem - motyog Yeonjun maga elé meredve. - Most egyszerre érzem magam jobban és szarabbul. Kösz - nevet fel szarkasztikusan.

- Nincs mit, vagy mi a fasz - rázza a fejét Beomgyu, majd utoljára körbepillantva a környéken feltápászkodik, és besétál a házba.

(...)

- Posta! - Taehyun kiáltására mind a négyen felemelik a fejüket a reggelijük felől, ahogy a szőke a kezében néhány borítékot lobogtatva besétál a konyhába. Most végzett a szokásos futással; mindennap elmegy legalább egy körre.

Enyhén kapkodva a levegőt ül le a többiekhez, majd egy kupacba helyezve a leveleket kezdi el sorolni a tartalmukat:

- Számla, számla, még egy számla és... Ó, bassza meg - forgatja a szemét, kiengedve egy ideges sóhajt, miközben ledobja maga elé az ominózus borítékot, melyen mindannyian egyből felismerik a kézírást: a főnöküktől jött.

- Jó, ne szitkozódj, hanem olvasd - utasítja Yeonjun határozottan, mire a fiatalabb egy pillanat erejéig dühösen figyel rá, de aztán nekiáll kibontani a csomagot.

Reggelre minden visszaállt a régi kerékvágásba: nincsenek őszinte beszélgetések, sem szoros barátságok. Ismét csupán öt szinte idegen fiú voltak, akiknek néhány szerencsétlen véletlen folytán egybefonódott az életük; és ez így van rendjén, a szakmájukban nincs helye érzelmeknek. Ehhez szoktak hozzá egészen gyerekkoruk óta.

- Kedves Fiúk - zendül fel az első két szó, mire Soobin arcán megjelennek az undor letagadhatatlan jelei, ugyanakkor Kai lelkesen hajol közelebb Taehyunhoz, hogy ő is olvashassa a sorokat. -, a mellékelt cikkben találjátok a következő célpontokat. Hónap végén már továbbvinnénk őket, szóval igyekezzetek minél hamarabb beszerezni őket. Nem lesz túl nehéz, az Instagramjuk is oda van írva a magazinban. Ha valami nagyon fontos kérdésetek van, hívjatok fel, de elviekben mindent tudnotok kell. Yeonjun, ezúttal csak ügyesen. Kai, előre is boldog születésnapot. - A levél végeztével a legfiatalabb arcára egy széles vigyor ül ki, míg Yeonjun úgy néz rá, mintha bármelyik pillanatban meg tudná fojtani.

- Apuci szeme fényének szülinapja lesz, huh? - mosolyodik el hamisan.

- Mindenki tudja, hogy irigy vagy, nem kell hangoztatnod - szól közbe Soobin; a mellette ülő Beomgyu lehajtja a fejét, mintha ki akarna lépni ebből a helyzetből, Kai megszeppenve ücsörög, Taehyun pedig csak türelmetlenül várja a folytatást.

- Tudjátok mit, persze hogy irigy vagyok! Én a születésnapomon kést kaptam a hátamba ajándék gyanánt ugyanettől az embertől - vágja rá a legidősebb feszülten, ám a mondat végére egészen elhalkul, így valamennyien furcsállva pillantanak az irányába.

Egy-egy momentum erejéig végigfuttatja rajtuk a tekintetét, immáron azt érzékeltetve, hogy ő sokkal feljebbvaló náluk; egyedül Beomgyu nem tűnik úgy, mintha megtántorodott volna.

Talán hiba volt tanácsot kérni tőle hajnalban.

- Szóval, itt vannak a lányok - teríti ki az asztalra a kétoldalas magazin cikket a szőke, miután senki más nem szólal meg. - Kezdő modellek, fiatalok, csinosak... Tökéletes áldozat-alapanyagok. Mindenkinek jut egy-egy. Válasszatok!

- Enyém Ryujin - mutat rá a kiszemelt célpontjára Yeonjun.

- Chaeryeong - szólal meg Beomgyu.

- Yeji - száll be Soobin.

- Yuna - biccent Kai.

- Akkor enyém Jisu - egyezik bele Taehyun. - Mindenkinek megvan a régi hamis Instagram-fiókja?

- Ezt a részt nem nekem kéne vezetnem? - vág közbe hirtelen a legidősebb.

- Nem mindegy? - kérdez vissza ingerülten a másik.

- Igazából nem. De ha már így benne vagy, folytasd - von vállat sértődötten, szemét forgatva a rózsaszín hajú.

- Szóval, mindenkinek megvan? - Bólogatás minden irányból. - Akkor változtassatok nevet meg profilképet, szokásosan, és keressetek egy eseményt a közeljövőben, amikor be lehet cserkészni őket. Holnap megbeszéljük - zárja le a témát a második legfiatalabb, majd feláll az asztaltól, és felsétál a lépcsőn, a többiek pedig egymás után követik a példáját.

Soobin unottan dől le az ágyára, szobatársával egyetemben, miközben csend telepszik rájuk, ahogy erőteljesen koncentrálva kutakodni kezdenek célpontjaik után.

- Én meg is vagyok - szólal meg alig pár perc után az idősebb, mire Beomgyu furcsállva emeli fel a fejét. - Tizenegyedikén elmegy egy színházi előadásra, kitette sztoriba a jegyéről a fotót - mosolyodik el elégedetten. - Te hogy állsz?

- Eddig annyit tudtam meg, hogy szeret olvasni - motyog a képernyőt vizslatva a kérdezett. - Gyakran jár könyvtárba.

- Nagyjából elég is lesz - biccent Soobin. - Néha fura belegondolni, hogy ilyen rövid idő alatt le lehet nyomozni valakit, csak mert nem privát a fiókja.

- Ez már nem a mi gondunk - von vállat a másik. - Talán nem kéne kiposztolni, hogy hova és mikor szokott egyedül menni. - Társa kérdő tekintetét látva folytatja. - Az egyik bejegyzése a kedvenc könyvtáráról szól, minden kedden és csütörtökön délután jár oda. Ostoba lány - kuncog fel önelégülten.

- Akkor ez megvolna - zárja le az ügyet az idősebb. - Elmegyek bevásárolni, úgyse nagyon járkálhatunk majd, miután elkezdjük elfogni őket - tápászkodik fel, majd szekrényéből kiveszi az első farmert és pólót, ami a kezébe akad.

- Mivel mész?

- Csak visszafelé hívok taxit, úgyis rohadt drága - válaszol kilépve a szobából.

Miután átöltözik, és pénztárcáját megtölti egy nagyobb összeggel a konyhaszekrény egyik fiókjából, kilépve az utcára sétálni kezd a legközelebbi buszmegálló felé, mely majdnem fél óra séta az otthonuktól. Mélyeket szív a friss, meleg levegőből, lélekben pedig felkészíti magát arra, hogy a városban úgy kell majd tennie, mintha nem embereket kínozna társaival együtt a pincéjükben, valamint mintha nem egy újabb csapat lány elrablását terveznék ebben a pillanatban is.

A szakma átka, vagy hogy is mondják...