A pince betonpadlóját vér-, víz- és hipófoltok borítják, halványsárga-vörös keveréket alkotva. A párás levegőben erőteljes, szúrós szag terjeng, mely elől csak a három apró nyitott ablak és az azokon bejutó némi friss oxigén nyújt menekvést. A helyiség szinte teljesen üres: a falnak támasztott létra mellett mindössze néhány szakadt kötéldarab hever a talajon. Ezek között egy magas, izmos fiú járkál, felmosóval a kezében, igyekezve mindenhonnan eltávolítani a piros folyadékot. Narancssárga gumicsizmája és kesztyűje szinte virít a szürkeségben (még a napfény is alig szivárog be a szobába). Ruháit köpennyel óvja a maró anyag elől, valamint arcából is csak kicsiny, sötétbarna szemei látszódnak - melyeket szintén védőszemüveg fed. Rövid, sötét haja csapzottan tapad homlokára, miközben egyre erőteljesebben sikálja a bíborvörös foltokat.

Tekintete egyre unottabbá válik, ahogy halad a helyiség egyik sarkától a másik felé: huzamosabb ideig nem szereti idegenek maradványait takarítani, ezúttal mégis már majdnem két órája ezzel foglalkozik - hiszen egy váratlan incidens végett igencsak megnövekedett a vérpocsolyák területe.

Mégis jobban kedveli elsimítani, mintsem okozni ezeket a helyzeteket.

Az utolsó sarokhoz érve megkönnyebbülten sóhajt, ám boldogsága seperc alatt elillan, mikor is hosszas súrolás után is ugyanazzal a nem kisméretű vörös maszattal néz farkasszemet, annak pedig esze ágában sincs veszíteni. Orra alatt morgolódva térdel le, hogy közelebbről is próbálkozzon, viszont ez sem dönti el a mérkőzés kimenetelét.

- Bassza meg, nem jön le... Beomgyu! - kiált erőteljes hangon, mire egy eltompult választ hall a ház valamely pontjáról. - Öltözz fel, és gyere egy kicsit!

- Megyek! - érkezik a reakció, majd alig pár perc múlva egy nála néhány centiméterrel alacsonyabb, vékony testalkatú fiú lépked le a lépcsőn, hozzá hasonló védőfelszerelésben. Hullámos, fekete haja kerek szemei alá lóg, keskeny ajkaival pedig egy kellemetlen grimaszt formáz, miközben társa felé halad a gyilkos légtérben. - Na, mi a hézag, Soobin? - kérdezi unottan, mire a földön térdelő egy röpke pillanat erejéig ezt egy mérges tekintettel jutalmazza.

- Legközelebb az arcodat is takard el, égni fog a torkod - tanácsolja monoton hangon, a másik pedig csak a szemét forgatja.

- Jó, akkor ne húzd az időt, hanem mondd, mi van.

- Nem jön ki ez a rohadt nagy vérfolt - biccent az említett terület felé.

- Yeonjun jó kis partit csapott a múltkor - utal ötük közül legidősebb társukra Beomgyu. - A főnök kicsit le is szedte a fejét érte... - folytatja egy nosztalgikus mosoly kíséretében.

- Én ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, hiszen tegnapelőtt történt, de mit csináljak vele? - sürgeti Soobin.

- Szerintem nagyjából semmit - von vállat a kérdezett. - Legalább lesz egy alaphangulat a következőknek idelent.

- Nem kell ide dekoráció - sóhajt a másik idegesen.

- Mondom, szerintem szard le. Nem a te hibád, hogy Yeonjunnak random embert ölni volt kedve - tart ki továbbra is a saját véleménye mellett a fiatalabb.

Ezután néhány másodperc fagyos csend következik: Soobin feszesen pislogva néz Beomgyura, aki csak unottan ácsorog felette, várva a fejleményeket; ám amikor semmi nem történik, még egy kérdést feltesz, próbálva újjáéleszteni a beszélgetést:

- Na, kellek még, vagy mehetek tévét nézni?

- Előbb - tápászkodik fel a társa - azt a vödör tisztítószert öntsd ki kint valahol - mutat az említett tárgyra. - Ja, és mosd ki a felmosót, kicsit elszíneződött - nyomja a kezébe az immáron vörös tárgyat, mire a fiú csak a fejét rázza.

- Nem gondolod, hogy sok lesz a fűnek? - utal a többliternyi környezetszennyező folyadékra.

- Borítsd oda, ahol nem éri árnyék, és foghatjuk a szárazságra, elvégre nyár van. Amúgy se látja senki, az ötven méterre élő tata meg a postaládáig se sétál el sose.

- Nekem jó - von vállat, majd felemelve a szükséges dolgokat elhagyja a helyiséget, az idősebb pedig miután meggyőződik arról, hogy az összes ablak nyitva van, követi őt a földszintre.

Védőfelszerelése levetése és egy alapos mosakodás után a konyhába sétál, ahol a rengeteg koszos pohár közül kikeres egy tisztát, majd a csap alá nyújtva megtölti hideg vízzel, ő maga pedig a pultra támaszkodik, üres tekintettel kilesve az ablakon. Tökéletes rálátás nyílik a kertként emlegetett káoszra, melyben a fű nagy része már egy halványbarna árnyalatot vett fel a pince takarítása miatt, és most is kivehető a Beomgyu által keletkezett, újabb pocsolya.

Egy mély sóhaj kíséretében elhelyezi az immáron üres poharat a többi mosatlan tetejére - valaki majd úgyis megcsinálja, gondolja -, aztán végighalad a poros folyosón és lépcsőn, egészen az emeletig, ahol a két hálószoba található.

A ház minden szegletére ugyanaz jellemző: egyszerű és koszos.

- Szia, Soobin! - A hangra furcsállva kapja fel a fejét, amint belép az ajtón; fáradtan veszi fel a szemkontaktust az ágyán ücsörgő fiúval, aki rendezetlen tincsei mögül néz vissza rá.

- Kai, hát te? - kéri számon a legfiatalabbat (kinek alapjáraton a másik szobában lenne a helye), miközben leül mellé.

- Yeonjun felkapta a vizet, és elküldött engem meg Taehyunt is, hogy legalább vacsoráig hagyjuk békén, ha már az élete többi részét velünk egy helyiségben kell töltenie.

- Az jó - nyugtázza hátát a falnak támasztva.

- Végeztél? - érdeklődik a másik ártatlanul, mire a kérdezett csak felnevet.

- Nagyjából. Egy rohadt nagy folt ottmaradt, de Beomgyu szerint mindegy - ásít. - Átmennél a másik ágyra? Aludni akarok. - Bár nem szigorúan ejti ki a szavakat, Kai érzi, hogy ellenkezésnek nemigen van helye; bólintva huppan át a szemben lévő fekvőhelyre, miközben az idősebb magára húzza a takarót.

- Nem értem, miért kellett megölnie egy embert - teszi még hozzá, mire csak egy morranást kap válaszul. - Mármint, nagyjából megvolt az oka, de akkor is szabályellenes. A mi dolgunk csak a megfélemlítés - motyog lábával a padlót rugdosva.

- Aha. - Pár perc elteltével már csak Soobin halk horkolása hallatszik, így Kai értelmetlennek látja a maradást: szomorkás tekintettel pillant végig a szobán, mielőtt elhagyja azt.

Vonakodva elhelyezkedik az ebédlőasztalnál, és elterülve rajta kopogtatni kezd a falapon, miközben gesztenyebarna haja az arcába hull, de elseperve a látóköréből folytatja a nézelődést. A konyhából szinte mindenre rá lehet látni: szinte pont szemben nyílik a fürdőszoba, jobbra a pince, valamint balra található a lépcső és a bejárat. Nem túl nagy házban élnek, mégis tökéletes számukra; emberek fogvatartásán kívül semmiféle különös tevékenységet nem végeznek, ami teret igényelne.

Zörrenést hall a bejárati ajtó irányából, mire reflexből arrafelé irányítja minden figyelmét, ám megkönnyebbülten elmosolyodik, amikor megpillantja alacsony, szőke hajú lakótársát az előtérben, aki szinte lihegve dobja le magáról a cipőjét.

- Futni voltál? - teszi fel az egyértelmű kérdést, mire a másik felé fordulva bólint, majd próbálva összeszedni magát lehuppan a társával szembeni székre.

- Amikor megjöttem, összefutottam Beomgyuval, a ház oldalában ücsörög, és közölte velem, hogy ő pizzát akar enni vacsorára. Többiek? - dönti oldalra a fejét, miközben nagy, mélybarna szemeivel kérdőn Kaira néz.

- Soobin alszik, Yeonjun meg... mérgelődik - von vállat unottan.

- Az fasza - nyugtázza. - Ugye van még pizza a fagyasztóban?

- Múltkor vettünk, szóval muszáj lennie - biccent.

- Legközelebb te is jöhetnél futni - folytatja hirtelen Taehyun nagy lelkesedéssel. - Legalább nem itt számolnád a porszemeket unalmadban ahelyett, hogy eltakarítanád őket. - Kai kellemesen elmosolyodik a fiú szavaira, de nem szól semmit. - Na, ha Yeonjun nem öl meg, amint belépek a szobába, átöltözöm, és megcsinálhatjuk a kaját - tápászkodik fel nevetve, majd sebes léptekkel felszalad a lépcsőn.

Kopogás nélkül nyitja ki az ajtót; komótosan a ruhásszekrényhez lép, és keresgélni kezd, mégis valamiféle belső késztetésre hátra-hátrafordul legidősebb társának ágya felé, melynek tulajdonosából csak kopott-rózsaszín tincsei látszódnak ki a takaró alól. Magának sem vallaná be, de némi szorongás keríti hatalmába, miközben a felsői között kutat: a mögötte lévő fiútól valamilyen szinten mindegyikőjük tart. Már a kezdetekkor magára vállalta a vezető szerepét, ennek ellenére mindannyian hamarabb fordulnak Soobinhoz, ha valami problémájuk akad - még akkor is, ha ő sem erősíti a legsegítőkészebbek táborát -, hiszen Yeonjunról lerí, hogy még a saját problémáit sem tudja megoldani, valamint az egyetlen érzelem, amit valaha kimutatott, az a düh. Emberrablás- és kínzás szempontjából ezért is a főnökük kedvence, ám ezen kívül semmilyen más helyzetben nem találja a helyét; ahogy az emberi kapcsolatokban sem.

Olyan, mint egy agresszív kutya, amihez csak azért fűz kötődés, mert hatékonyan őrzi a házat.

- Kimennél? - zendül fel rekedten, és a susogó hangokból Taehyun arra következtet, hogy felült az ágyon; ennek ellenére nem veszi fel vele a szemkontaktust.

- Alig jöttem be - vágja rá, miközben a kezébe vesz egy pólót.

- Megkértelek téged meg Kait is, hogy hagyjatok békén.

- Hozzád se szóltam, baszki - fordul meg hirtelen, feljebb emelve a hangját. - Ne legyél már egy hisztis ribanc! Unom, hogy folyton úgy kell ugrálnunk, ahogy te fütyülsz - rázza a fejét. - Aztán ha elbaszol valamit, a te szemedben mi vagyunk a hibásak. - Egy apró lépést reflexből tesz hátra, amikor a nála magasabb és erősebb Yeonjun megáll vele szemben.

- Ki is baszta el? Nem én felejtettem el megkötni a kezét, aztán csodálkoztam, hogy igyekszik megszökni. - Megragadja a szőke vállát, mire a fiatalabb szemében egy röpke pillanat erejéig ijedtség suhan át, viszont ezt egyből lecseréli egy fölényes mosolyra.

- Egyrészt, az Kai volt, akit elviekben neked kéne tanítanod, hogy ne hibázzon, ha már te vagy a vezér. Másrészt, ha most megütsz, lesz még egy rossz pontod, velem ellentétben, aki a legapróbb részletre is odafigyel minden alkalommal. Például, nem öljük meg az áldozatot, csak mert felforr az agyvizünk.

Néhány másodperc elteltével az idősebb egy ideges horkantás kíséretében elengedi Taehyunt, ő pedig elégedetten bólint egyet, majd kisétál a szobából, üres csendet hagyva maga után.

Yeonjun sóhajt, ahogy visszaül az ágyára, csontos kézfejével feszülten a hajába túr; egy féloldalas mosollyal konstatálja, hogy néhány szálat sikeresen kitépett. Végignéz a karján, melyeket fehér hegek borítanak, és kényszeres vigyora szélesebbre nyúlik, ahogy belegondol, teste összes többi pontja ugyanígy fest, társaival ellentétben.

Körbepillant a szobában: csend és nyugalom honol, ahogy akarta, mégis úgy érzi, mintha a fehér falak egyre közelebb kerülnének egymáshoz, ezzel addig nyomva őt, amíg össze nem törik.

Nem érzi magát biztonságban.

Vállat vonva a hátára fekszik, tarkóját kezeivel támasztja, és csak reménykedik abban, hogy ha lehunyja a szemét, nem fogja a tegnapelőtti mészárlást látni maga előtt, a sikolyok pedig nem lesznek túl hangosak az elméjében.