Három héttel később

Thace egymagában járkált az ellenséges hajón. Sosem szerette azokat a küldetéseket, amikor be kellett épülnie a többi galra közé, mert mindig attól félt, hogy egyszer majd elévonszolják valamelyik csapattagját, s neki végig kell nézni mindent tehetetlenül. Csak egy gyors feladat lett volna. Híreket kaptak arról, hogy valamelyik hajón raboskodik valaki, de ennél jobban nem tudták behatárolni. Ideális esetben nem a túszmentés lett volna a küldetésük tárgya, de ha már úgyis arra jártak, Thace és társa, Ulaz beleegyezett abba, hogy kivizsgálják az ügyet. A legrosszabb rémálmaikban sem jelent volna meg az, amit később az egyik sötét cellában találtak. 

A hajó azon része, ahol a rabokat tartották sokkal rosszabbul nézett ki, mint a többi. Fojtott nyöszörgés hallatszott mindenhonnan, a vér fémes szaga töltötte ki a teret és egyik áldozat betegebbnek tűnt, mint a másik. Thace számára nem volt ismeretlen a kínzás, hiszen nem egyszer találkozott már vele, mégis újra és újra meg tudta érinteni a szívét a látvány, mikot az ellenséges terepeken sétált. Legszívesebben mindenkinek segített volna, de azzal kockáztatta volna a küldetés sikerességét.

Már fordult volna vissza, mert semmi, számukra érdemlegeset nem talált, mikor az egyik apró helyiség felől egy új hang ütötte meg a fülét. Sírás volt, még pedig halk és keserves. Thace némán a rácsos ajtóhoz lépett, s belesett a cellába. Ahogy a szemei felismerték a sötétben kuporgó alakot, azonnal megfagyott az ereiben a vér és legszívesebben a két kezével szedte volna darabokra azt az átkozott hajót.

– Keith?!

Szinte már ezer éve látta utoljára a fiút, pontosabban akkor, amikor a Bajnokkal együtt a Marmora bázison jártak és elindult a próbákon. Akkor elváltak az útjaik, s bár Keith gyakran besegített a pengés küldetéseken, már jó ideje nem bukkant fel újra. Hallottak olyan pletykákat, hogy elfogták a galrák, de Thace abban a hitben élt, hogy a barátai már régen kiszabadították. Vagy legalábbis elkezdték keresni, nem igaz?

Mikor nem érkezett válasz, Thace nem várt tovább. Könnyedén kinyitotta a cella egyszerű zárját, majd belépett a sötét, inkább lyuknak nevezhető helyiségbe, s letérdelt a sovány és apró test mellé. Óvatosan a fiú vállára tette a kezét, majd a hátára fordította az ő galra szemeiben még gyermeket. Keith nem volt magánál, egész egyszerűen álmában sírt. A bőre szokatlanuk forrónak hatott, ahogy Thace hozzáért, meglepettségében el is kapta a kezét, ami kicsit véres volt. A fiú testét megszámlálhatatlanul sok seb, vágás, karcolás és egyéb sérülés fedte, némelyik már gyógyult, míg a többiből még most is csordogált a vér.

– Keith – rázta meg enyhén a hollófekete hajú vállait, de most sem tudta felébreszteni. A néhai paladin csak halkan nyöszörgött párszor, majd újra elhallgatott. Thace tudta, ha nem cselekszik azonnal, akkor ennek az egész történetnek szörnyű vége lesz, így gyorsan és óvatosan felemelte a törékeny testet a földről, majd az egyik lehető legrövidebb útvonalon ahhoz a hajóhoz vitte, amivel ő és Ulaz az ellenség területére érkeztek. Mikor már újra biztonságos közegben volt, megnyugodva felsóhajtott.

– Itt vagy még, Ulaz?

Thace társa azonnal felbukkant pár felhalmozott doboz mögül, s értetlenül bámult a másik galrára.

– Thace? Valami baj van? Miért hoztál ide egy rabot?

– Keith – felelte röviden és halkan, egyenesen szomorúan Thace, s a hangja enyhén megremegett. Lassan tette le a fiút a földre, a végén már Ulaz is besegített neki. – Az egyik cellában találtam rá, s semmire sem reagál. Félek, ha nem kap sürgősen segítséget, akkor nem fogja túlélni.

– Tudok enyhíteni a fájdalmain és be tudom kötözni a sebeit, de többet nem merek tenni – rázta meg a fejét Ulaz. – Nem ismerem annyira az emberek biológiáját, minden jegyzetem a bázison van.

– Akkor siessünk – zárta le a beszélgetést Thace. Nem ismerte olyan jól a fiút, a tudását sem igazán látta, csak Antoktól hallotta, hogy milyen kitartóan harcolt a próbák alatt. Mégis, tisztában volt azzal, hogy ennyi kínzást nem érdemelt. Semennyit, ha őszinte akart lenni. Tulajdonképpen nem is kellett volna ott lennie, hiszen még csak egy gyermek volt. Egy kölyök, akinek nem szabadott volna a háború borzalmait ilyen fiatalon megismerni.

Halk, érthetetlen motyogás rázta ki a gondolatai mélyéről, s ahogy Keith összetört teste fele vezette a tekintetét észrevette, hogy a fiú ébredezni kezdett. Először csak az ujjai rezdültek meg alig észrevehetően, aztán szépen lassan mozogni kezdtek a lábai, karjai s végül a szemei is kinyíltak, bár a lilás íriszek eleinte fókuszálatlanul meredtek a semmibe, ami aggódásra késztette Thace-t és Ulazt is.

– 'Laz? – Keith hangja nem volt több suttogásnál, s az olyan megtörtnek tűnt, mintha ezernyi teher súlya nehezedett volna a vállára. A fiú nem tudta kiejteni rendesen Ulaz nevét, de a galra ezen nem igazán tudott meglepődni.

– Semmi baj, Keith! – próbálta megnyugtatni a fiút Ulaz, mikor észrevette, hogy a szemeibe félelem költözött. – Thace kihozott onnan, megmenekültél! Ne félj, most már nem érhet baj.

– Szóljunk a barátaidnak, Keith? Biztosan nagyon aggódnak már érted.

A fiú még sápadtabb lett, ha az lehetséges, s azonnal rázni kezdte a fejét. Mondani is akart valamit, de nem volt hozzá elég ereje és köhögni kezdett, ami még inkább kimerítette.

– Rendben, semmi baj – felelte gyorsan Ulaz, mikor realizálta, hogy a kérdés mennyire megijesztette a fiút. – Majd beszélünk erről, ha jobban leszel.

Thace és Ulaz aggódva nézett egymásra. Miért nem akarta Keith, hogy szóljanak a lovagoknak? Valami még azelőtt történt, hogy elfogták volna? Vagy a rabság miatt nem szeretné, ha megtudnák, hogy életben van? Mi történhetett? Ulaz végül hamarabb elfordult, s Keith sebeire koncentrált, míg Thace csak maga elé bámult.

Mi történt a három hét alatt?

_○○•○○_

Friss és ropogós :3