Örültem, hogy eljött Scott, nagy hiba lett volna ha kihagyja a legjobb barátja  esküvőjét. Bánta volna...
Persze, amiatt jobban örültem, hogy láthatom. Rossz érzésem volt az előző napi beszélgetés után, nem tudnám megmagyarázni, csak egy balsejtelem, hogy valami rossz fog történni. Féltem, tőle, hogy Scott esetleg rosszabbul van és azért hívott. Miután letetettük a telefont, nekem  megint csak a kétségek maradtak. De jól volt. Legalábbis jobban, ahogy ismerem, biztos vagyok benne, hogy amit látok rajta csak a felszín  de belül még mindig meg van sebezve. Olyan kemény férfinak tűnik és mégis annyira sebezhető. És annyira szeretnék könnyíteni a nehézségein, annyira vágyom arra, hogy a támasza lehessek... Hiába lettem oldottabb az ital miatt, nagyon zavarban voltam egész este. Valahogy éreztem a feszültséget kettőnk között, mikor összenéztünk, csak úgy pattogtak a szikrák. Még azok után is ami köztünk volt, úgy éreztem, hogy lebénulok a közelében. Hogy ha így néz rám, nem tudok normálisan viselkedni. De kétségtelenül élveztem és vágytam ezeket a pillantásokat és összenézéseket. Eleinte azon voltam, hogy ne tulajdonítsak neki nagy jelentőséget, ne éljem bele magam, és lerendeztem annyival, hogy azért van egy kis múltunk.
De egy idő után már... nehéz volt féken tartani magam. Vacsora után amikor mögém lépett, hogy beszélni akar velem, még a térdeim is remegtek, amikor felálltam az asztaltól. Nem tudhattam, hogy mit akar de... reménykedtem...
Bryan intett  én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy amíg elmondja mit szeretne én egy kicsit összeszedhetem magam. Muszáj volt bàtorságot gyűjtenem ahhoz is, ha Scott nem azokat a szavakat mondja, amiket hallani szeretnék. Akkor nem láthatja rajtam, hogy mennyire akarom őt.
Matt hozzám hajolt, és a fülembe súgott bizalmasan, úgy, hogy más ne hallja.
–Mag bezárkózott a mosdóba. Azt hiszem kicsit sokat ivott... – Bryan jóindulatúan mosolygott de érződött a hangján, hogy aggódik miatta.
Ismertem a húgomat és egyből tudtam, hogy valószínűleg nem az lehet a baj, hogy az esetleges elfogyasztott alkohol miatt rosszul lett. Illetve de, csak egészen más formában és sejtettem, hogy köze lehet a reggeli beszélgetésünkhöz.
– Értem, ne aggódj mindjárt kicsalogatom – mondtam a megnyugtatása végett. – Ráér még pár percet? Scott vár rám...
–Vigyázz vele, jó? Egyáltalán nem tetszik, hogy egész este úgy csorgatja a nyálát utánad.
–Mi? – nevettem fel. – Nem csorgatja a nyálát. De ha ezt Magnek is mondtad, akkor már kezdem érteni mi lehet a baj.
– Ne értsd félre csak aggódom – mondta nekem komolyan. Nem vettem zokon, jólesett a törődés, akkor is, ha ez kizárólag az én dolgom.
– Én nem Bryan, de Mag valószínűleg félreértette. Azt hiszem mégis csak neked kellene vele beszélned. Félek, hogy nagyon zavarja a múltunk... Scott miatt meg ne aggódj! Tudom kezelni.
– Most egy baromnak érzem magam!
–Nem vagy az, csak magyarázd meg neki, hogy hogy már túl vagy rajtam.
Nem akartam tovább húzni az időt, lehetőséget sem akartam adni, hogy rám cáfoljon, ezért elléptem tőle és elindultam a terasz felé.
–Menj beszélj vele! – hessegettem.
Most Ryan mondanivalójánál sokkal jobban érdekelt az, hogy Scott miről akar beszélni velem. Még mindig kicsit reszketeg voltam annyira izgultam. De már vele akartam lenni, tudni akartam, hogy volt-e bármi jelentősége, hogy egész eddig flörtöltünk egymással. Mikor kiléptem az ajtón a szívem már heves ritmusban lüktetett, úgy, mint legtöbbször amikor vele találkoztam, csak most a várakozás, is rátett egy lapáttal. Körül néztem az égősorral és lampionokkal díszített hangulatos kültéri részen, és mielőtt ráakadtam volna a férfire, meg kellett állapítanom, hogy nagyon jól sikerült a díszítés. Kijjebb sétáltam, és most már azt is szerettem volna tudni, hogy Scott hova tűnhetett, lesétáltam a hátsó udvarra vezető lépcsősoron, de őt sehol sem találtam. Nem értettem, mert egészen biztos, hogy ezen az ajtón jött ki ő is nem olyan régen. Előre sétáltam az épület elé, aztán újra bementem a terembe és kerestem őt, de sehol sem találtam. Egyszerűen eltűnt.
Jesst találtam meg a barátai gyűrűjében, egy újabb kör felessel a kezében, és arra jutottam talán ő tud róla valamit.
– Nem láttad Scott-ot? Nem találom sehol – mondtam neki panaszosan, és nagyon reméltem, hogy tud némi magyarázattal szolgálni.
– Scott elment – mondta ésa szemeiből értetlenséget olvastam ki amit én sem igazán értettem.
– Elment? Mikor? – kérdeztem és teljesen ledöbbentem – Történt valami? – azonnal aggódni kezdtem, de Jess csak vállat vont.
– Kb. negyedórája. Bryanről kérdezett, aztán... csak elment.
– Bryanről? – kérdeztem vissza – mit mondtál róla? – szegeztem neki szinte kétségbeesve.
– Öm... Semmit... Hát, csak hogy régebben is jártatok... – mondta bizonytalanul. Egyből kiment a tagjaimból a vér.
– Jess... – nyögtem keservesen – Tudja, hogy Bryan a húgommal jött igaz?
– A húgoddal? – kérdezett vissza meglepve. Persze, hogy nem tudta, Jess sem volt képben. –Bocs Steph... én nem tudtam, azt hittem, hogy ti, hogy Scottal nem... – a szemei kezdtek egyre kétségbeesettebben villanni.
Basszus... – kifújtam egy nagy adag levegőt, hogy megnyugodjak, és lehetőleg ne csesszem el drámázással az esküvőjét.
– Oké, semmi gáz. Nem tudhattad – feleltem erőltetett nyugalommal.
– Steph! – szólt utánam amikor elkezdtem hátrálni, és közben már azon kattogott az agyam, hogy fel kell hívnom – Én nem tudtam... Nem akartam bekeverni...
– Semmi baj, Jess! Ne is foglalkozz ezzel, majd felhívom! – rámosolyogtam, de nem voltam nyugodt. Ismertem Scottot, és tartottam tőle, hogy meddő lesz a hívási próbálkozásom. A teraszra mentem és azonnal tárcsáztam a számát. Toporogva vártam kicsörögjön a telefon, amikor a géphang bemondta azt az idegtépőszöveget, ami azt jelezte, hogy Scott kikapcsolta a telefonját. Dühömben majdnem a földhöz vágtam a telefont. Annyira utáltam amikor ezt csinálta! Amikor elvágta magát a világtól és egyszerűen lehetetlenség volt megközelíteni. El tudtam volna magam bőgni, mert mindent félreértett, és képtelen voltam neki megmagyarázni.
Egyből az jutott eszembe, hogy fogok ez taxit és elmegyek a házához, de végül nem mentem sehova. Nem mehetek el Caren esküvőjétről, csak mert Scott ilyen gyerekesen viselkedve itt hagyott csapot-papot.
A fenébe! – szitkozódtam magamba és fel-alá járkálva próbáltam levezetni a feszültségem.
Most azt hiszi, hogy Bryan és én együtt vagyunk... Jó ez nem olyan nagy baj, mert ezt meg tudom neki magyarázni. Az viszont zavart, nagyon zavart, ha az jutott eszembe, hogy feldúltan Scott vajon hova mehetett. Egész biztosan nem haza, dühöngeni. Nem akartam, hogy máshol vigasztalódjon, nem akartam, hogy egy bárban idegen nők vegyék körül, úgy, mint azután, amikor megtudta, hogy Pete milyen beteg.
Mi a fenét csináljak? – hezitáltam, és vagy jó húsz perc múlva elhatározásra jutottam. Ezt most elengedem. Megnyugszom, és megpróbálom jól érezni magam a barátnőm esküvőjén.
Nem sikerült, de nagyon kiütöttem magam. Annyira, hogy a következő napom egy gyalázat volt. Ugyan megpróbáltam újra hívni Scottot, de továbbra sem sikerült elérnem. Nem lepett meg, de olyan állapotban meg nagyon nem voltam, hogy átmenjek hozzá. Inkább csak reménykedtem benne, hogy ő jön át, vagy legalább abban, hogy keres. Előző estéről halványan derengett, hogy küldtem neki néhány... ezer üzenetet, azt előbb vagy utóbb megkapja. Legalább egyet el kell belőle olvasnia....
A vasárnapomat végig szenvedtem válogatott fizikai fájdalmaktól kínlódva megfűszerezve a Scott üggyel. Pocsékul voltam a szó legteljesebb értelmében. De legalább az esküvő jól sikerült... Legalábbis Carenéknek és csak ez számít! Nem haragudtam Jessre, jó egy kicsit azért de, mindazonáltal azt is tudtam, hogy nem ő tehet róla. Belegondolva nem lehet hibáztatni érte végül is az hogy Bryan végül a húgommal jött össze, tényleg elég furcsa...vagy inkább meglepő.
Másnap a munkában már újra ember formám volt, és el is tökéltem, ha nem hív Scott akkor tényleg elmegyek hozzá. Most már biztos voltam benne, hogy amit mondani akart, annak köze volt kettőnkhöz. Nem tűnt volna el, ha nem így lenne. De egésznap ideges voltam miatta meg az egész hülyeség miatt.
Az a baljós rossz érzésem is visszatért és kezdtem látni a sötét felleget is a fejem felett. Mi sem lehetett ennek jobb bizonyitéka, mint az, hogy a szétszórt gondolataim eredménye képpen Scott háza helyett a balesetire mehettem.  Már meg mondani sem tudnám, hogy csináltam mert ennél a műveletnél mindig fokozottan ügyeltem. De most sikerült magamra borítani egy lábas forró karamellt a testem nagyrésze megúszta a vastag köténynek hála   de a kézfejem nagyon csúnyán megégettem. El nem lehet mondani azt a kínt amikor még a hideg víz sem segít az égett forrázott részen. A feldúlt kiabálásomra Mary azonnal hátra szaladt és vagy fél órán át engedtük a vizet a kezemre. Egy idő múlva, amíg a csap alatt volt, enyhült a fájdalom. De amint kivettem onnan, hogy felmérjem a sérülésem komolyságát, a fájdalom ismét próbára tette minden idegszálam.
–Steph ez elég csúnya... – nézett rám riadtan a barátnőm. Én is láttam, hogy a kézfejem vörös és hólyagos. Igen valóban nem volt szép látvány. Éppen csak azt latolgattam, hogy otthoni, vagy szakorvosi kezelést igényel. Mivel a fájdalom nem akart szűnni  inkább a kórház mellett döntöttem. Taxit hívtam, mert nem tudtam volna a vezetésre koncentrálni. A baleseti most sem volt üres, ahogy eddig soha és a szűntelen fájdalom ellenére, próbáltam türelmesen várni. De egyre dühösebb lettem mert ezzel sutba vághattam  az egész napomat. Letört voltam és magányos. Néztem a körülöttem ülőket a kísérőjükkel, a feltehetőleg eltört karokat, volt egy elég csúnya lábszár sérülés is. Nehézkesen sóhajtottam közben arra gondoltam, hogy ezek után egyedül én megyek haza üres házba. Telt az idő, a sor lassan haladt, nekem pedig időnként muszáj volt a mosdóban lehűteni a kezemet. Visszatartottam a helyemre és mikor a mosdó ajtaján kiléptem éreztem, hogy a hűsítő érzés amit a hidegvíz okozott, amivel egy nagyon rövid időre megszűnt a fájdalom, már foszladozik is. A folyosón majdnem elütöttek a mentősök akik sietve toltak be valami szerencsétlent. Tovább indultam a székhez, majd ledermedtem és hirtelen a mentősök után fordultam. Mielőtt eltűntek volna a sarkon csak egy dolgot csíptem el, és nagyjából ugyanennyit is fogtam fel. Egy tetoválást, a mozdulatlan kézfejen, amit összekent a vér.
Ugyan nem lehetett tisztán látni, de én máris rohantam utánuk. Mert ezer közül is megismertem volna. A mentősök éppen akkor tolták be egy ajtón, amin keresztül engem már nem engedtek be. De láttam, hogy Scott az, láttam, hogy motoros ruhában volt, azt is, hogy helyenként az erős anyag véres cafatokban lógott a testén, alatta pedig el sem tudtam dönteni, hogy véres, vagy az az eleven hús amit látok. A lélek majdnem elhagyott. A feje oldalra csuklott, eszméletlenül feküdt a hordágyon. A szám elé kaptam a kezem, amíg darabról darabra mindent kezdtem felfogni értelmezni.
Scottnak balesete volt. Ez volt az első, aztán lassan jött a többi, a fehér arca, amiből alig láttam valamit, de viszonylag sértetlennek látszott. De nem volt eszméleténél, és ettől majd megőrültem. Nem tudtam mekkora a baj, csak azt, hogy túlsok volt a vér.
A kétszárnyú lengő ajtó előtt toporogtam, hátha valaki kijön rajta, akitől megtudhatok róla valamit. Egyik kétségből estem a másikba, a lábaim már alig tartották meg a remegő testem.
Aztán fogalmam sincs mennyi idő múlva, de a mentősök, akik bevitték, most az üres hordággyal tértek vissza. Azonnal lerohantam őket.
–Elnézést! A férfi... Scott Healey …– a név hallatán összenéztek – akit bevittek... Mi történt? Hogy van? – makogtam, és akármennyire szerettem volna érthetően beszélni a válaszuktól szinte rettegtem.
– Talán hozzátartozó? – kérdezte az egyikük felvont szemöldökkel szigorúan.
–Ööö –teljesen zavarba jöttem ettől a kérdéstől, és szerettem volna magamban gyorsan letisztázni milyen kapcsolatban állunk Scottal – öö.. Nem, én... egy barátja vagyok –újabb sokatmondó összenézés, és tudtam, hogy hibáztam. Hazudnom kellett volna. Nem fognak nekem semmit se mondani, erre majdnem elsírtam magam.
– A családján kívül, nem adhatunk, ki senkinek információt róla.
– Persze! Megértem! Csak annyit mondjanak meg hogy van! Nem egy őrült rajongója vagyok, hanem a barátja! Kérem! – könyörögtem, de csak rontottam a helyzeten.
– Azt a sérülést el kellene láttatni – mutatott a másik mentős a kezemre. Tudtam, hogy azt gondolták, hogy csak hazudok és így akarok megtudni valamit a híres rocksztárról, esetleg szenzációt csinálni belőle. Mert, hogy elég valószínűtlen volt, hogy én pont itt legyek a balesetin amikor őt behozzák. De a fenébe is ez egy őrület! A sebemről teljesen meg is feledkeztem, most nem érdekelt, hogy fáj.
– Tudnom kell, hogy jól van! – könyörögtem tovább. De olyan gyászos képet vágtak, ami egy kicsit sem erősítette meg ezt a vágyam. 
Szó nélkül indultak tovább, majd néhány méter múlva, az egyikük visszafordult.
– Tényleg láttassa el, a sérülését itt úgy sem tud tenni semmit – majd ott hagytak.
Hát nem értik, hogy nem mehetek el innen addig amíg valaki nem mondja meg mi van vele?!
Lerogytam az egyik székre, és már nem tudtam visszatartani a kétségbeesésemből fakadó könnyeket. Senki nem jött ki, bemenni is csak egy doktort és egy ápolót láttam, de ők, épp úgy ráztak le, mint a mentősök. Már rázott a hideg feltehetőleg a saját sérülésem miatt, de arra egy pillanatig sem tudtam gondolni, hogy elhagyjam az őrhelyem. Már egy órája ülhettem a széken, időnként céltalan köröket róva az ajtó előtt amikor két nő tűnt fel, egy idősebb és egy fiatal. Mind a ketten zaklatottak voltak, én pedig figyeltem, hogy kik lehetnek. Aztán jött egy ápoló, aki közvetlenül beszélt a fiatalabbal, de alig hallottam mit beszéltek, csak, hogy elhangzott Scott neve.
Nem érdekelt mit gondolnak, az sem, hogy kik, de muszáj valamit kiderítenem mert megőrülök...
– Elnézést... – szóltam már kicsit reszketegen – Szeretném megtudni, hogy van Scott Healey...
A két nő furcsán nézett rám, de nem érdekelt. A fiatalabbik végig mért majd furcsán csillant a szeme, a pillantása a kezemen állapodott meg. Gyorsanmegpróbáltam eltakarni, hogy nehogy emiatt kerüljek hátrányba. Az arcom fájdalmas grimaszba torzult ahogy sietségembe véletlenül hozzá értem a másik kezemmel a sérült bőrömhöz.
– Kérem, muszáj megtudom, hogy van Scott! Kérem! – Könyörögtem, tovább hátha legalább a két nő megszán.
– Ki maga? – kérdezte az idősebb összevont szemöldökkel, és jól láthatóan nem tetszett neki, az okvetlenkedésem. A másik viszont közben már nyúlt is a kezemért, hogy szemrevételezzem.
– Mi történt? – kérdezte és okos barna szemeivel a válaszomat várta.
– Konyhai baleset, nem fontos, engem az érdekel, hogy... – nem hagyta, hogy befejezzem.
– Így nem maradhat a keze – állapította meg.
– Nem! – fakadtam ki, most már hisztérikusan – Nem értik?! Muszáj megtudnom, hogy van Scott! Senki nem mond nekem semmit! – ezt már sírva mondtam – De sehová se megyek addig!
– Ki ez a nő? – kérdezte újra az idősebbik.
– Ő Scott barátnője – felelt rá a fiatalabbik, én meg értetlenül meredtem rá – Stephanie, igaz?
Bólintottam holott az állítása nem volt igaz, de nem láttam célravezetőnek ezt most közölni. Az idős nőt még mindig nem győztem meg, erre a fiatalabbik türelmetlenül elővette a telefonját és mutatott neki egy képet, az a kép volt az, amin Párizsban voltunk együtt, de azokat már régen törölte az instargamjáról.
– Azok a képek...
– Igen tudom – válaszolt a fiatal okos szemű nő – de lementettem őket, olyan szépek voltatok az öcsivel.
Értetlenül meredtem rá, mert abszurd volt hülye fotókról diskurálni, amikor Scott bent volt, vérzett azt sem tudtam, hogy mi van vele. De akkor, ha ez a nő a testvére a másik csakis az anyja lehet...
– Kérem... – próbálkoztam újra.
–Gyere velem jó? – mondta és nem várta meg míg újra ellenkezni kezdek megfogta az ép kezemet és elkezdett magával húzni az egyik vizsgálóba.
–Rachelnek hívnak mondta és közben köpenyt vett és egy tálcán mindenféle eszközöket tett az asztalra – Gyere ülj le. – utasított – Nem kell így megijedni, itt dolgozom
–Mi történt Scottal? – kérdeztem nem tágítva.
– Elesett a motorral, egy kicsit összetörte magát – mondta nyugodtan – Véletlen voltál itt?
– Igen, épp a soromra vártam amikor behozták. Csupa vér volt...
– Meg fogják műteni, de ne aggódj rendben lesz. A térdét zúzta össze, meg a lábszárába kap néhány csavart.
– Úristen... – nyögtem elhűlve.
– Ne aggódj, a férjem végzi el a műtétet ő a legjobb a környéken.
– Akkor... akkor... meg fog gyógyulni? – kérdeztem sírva.
– Hát persze, szerencsésen megúszta, lehetett volna sokkal nagyobb baj is. – mondta és közben ellátta az én sérülésemet is. – A lábának kell majd egy kis idő, de hamar rendbejön meglátod.
Némán bólintottam, de a könnyeim nem apadtak el.
– Nyugodtan hazamehetsz Stephanie, anyu és én itt maradunk vele.
Úgy néztem rá, mint aki sérteget.
– Egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg nem láttam, hogy tényleg jól van! – jelentettem ki eltökélten.
Rachel elmosolyodott és bólintott. – Jól van.
Visszamentünk az édesanyjához, aki most már egy kicsit szelídebb pillantással méregetett, aztán egy ideig csendben ültünk és várakoztunk. Váltottunk néhány mondatot egymással, de nem igazán volt kedvem beszélgetni. Csak a sápadt arcára tudtam gondolni, arra, hogy most mennyire rossz lehet neki. De akárhányszor eszembe jutott, eleredtek a könnyeim. Rachel megsimogatta a hátamat, az édes anyja pedig az ép kezemet szorította meg a remegő sajátjával.
Olyan lassan telt az idő, és annyira bizonytalannak éreztem mindent. Annyira látni akartam őt!
Egy zöld köpenyes férfi lépett ki az ajtón, Rachel azonnal hozzá szaladt, az anyukája és én is felálltunk és várakozva néztük a fáradt arcot.
– Na, hogy van? – kérdezte Scott nővére a fiatat sebészt.
– Most még alszik, kell egy pár óra, míg kimegy az altató hatása. A lábát helyre raktuk, a kulcscsontja szerencsére nem tört el, van egy pár csúnya zúzódása helyenként hiányzik róla a bőr, de nincs komolyabb baja. Legalábbis a helyzethez képest jól van. – Én ennél a pontnál sírtam el újra magam. –Most átvisszük a magánszobába, ha szeretnétek be lehet menni hozzá. – mondta. Én azonnal az anyukájához fordultam, aki legalább annyira sápadt volt, mint én, de látszott rajta, hogy már meg van edződve. Mindenesetre belekapaszkodott a karomba, mert a hír hallatára elgyengült a térde, és kicsit megbillent. Támogattam míg ő is összeszedte magát.
– Én is bemehetek hozzá? – kérdeztem esdeklően.
– Hát persze, Kedvesem! –nyugtatott meg az anyukája. Óriási kő esett le a szívemről.
Közben Rachel bemutatott a férjének, újra úgy, mint Scott barátnőjét. Most már lassan érdemes lesz letisztázni, hogy nem vagyok az, de majd csak akkor, ha láttam őt.
–Jól van, anyu. Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezte tőle Rachel.
Bólintott majd kicsit idegesebben folytatta – Hogy apátoknak is ilyenkor kell elutaznia... –zsörtölődött, de valószínűleg ez már csak a felgyülemlett feszültség kiadása volt.
– Kicsit bemegyünk hozzá, azután hazaviszlek – mondta Rachel én meg a háttérből hallgattam őket. –azután visszajövök, hogy legyen itt valaki, ha felkel.
– Nem kell maradnotok Szívem, én bent leszek egész éjjel. Elég, ha reggel jöttök.
Nem vitatták meg, hogy mi legyen, hanem elindultunk a szoba felé, ahová Scottot vitték a műtőből. Végre én is kezdtem megnyugodni, hogy életben van, hogy a műtét jól sikerült, hogy felépül, hogy minden rendben van és végre láthatom őt.
A privát szoba, amit Scott kapott nem egy egyszerű szoba volt ilyen csak keveseknek jutott a kórházban. De nagyon örültem, hogy rendes, tiszta környezetben van, olyan luxusban, amihez hozzászokott. Csendben sétáltunk beljebb, hogy ne zavarjuk. De amikor megláttam, meg kellett kapaszkodnom, jobb híján Rachel karjába.
Azt mondogattam magamnak, hogy jól van, semmi komoly baja. De közben megrendítő volt őt, így látni. Az arcán nem volt csupán néhány komolytalan karcolás  de még most is szörnyen sápadt volt, az ajkai halványak, a szeme alatt pedig sötét karikák. A csontjaimba nyilallt valami éles érzés amikor arra gondoltam mennyire fájhatott neki. Édes istenem, mennyire roncsolódhatott a lába, ha csavarokkal kellett rögzíteni...
Már kórházi ruha volt rajta, és az egyik karja szinte válltól csuklóig be volt kötve. Az nyugtatott, hogy azért mégsem gipsz.
–Az az átkozott motor...Mindig az az az átkozott gép... – fújtatott az édesanyja, aki most megdörgölte könnytől nedves szemét. – Nem fogom engedni! Én ezt nem csinálom még egyszer!
Egyszer már említette Scott, hogy esett a motorral, de bele sem gondoltam, akkor is ennyire összetörte magát.
–Anyukám, ezt úgy sem tudod megtiltani neki – sóhajtott Rachel – Sajnos balesetek előfordulnak, még akkor is, ha az ember autóval közlekedik.
Scott anyukája nagyon csúnyán nézett a nővérére, de ő nem vette magára.
– A fia nagyon felelőségteljesen motorozik – keltem halkan Scott védelmére – De, bár jól lenne... – sóhajtottam nehézkesen.
Az édesanyja odasétált hozzá és gyengéden megsimogatta a kevésbé sérült karját. Annyi szerettem volna én is megérinteni, egy kicsitét megsimogatni. Láttam ahogy mozog a mellkasa de olyan elgyötörten nézett ki, hogy éreznem kellett a melegséget a tagjaiban, hogy biztos legyek benne, hogy jól van.
Néhány percet álldogáltunk még, mire Rachel közölte, hogy menjünk. A szívem szinte majd megszakadt, hogy ott kell hagynom őt.
– Megengednék, hogy itt maradjak vele? – csúszott ki meggondolatlanul a számon.
– Stephanie, nyugodtan menj haza, nem is biztos, hogy reggelig felébred, és utána is kába lesz.
– Nem tudom itt hagyni – vallottam be – Legalább, hogy érezze, hogy nincs egyedül... Kérem...
Nem tudtam elképzelni, hogy, most, hogy láttam ennyire elesetten, hazamenjek és jót aludjak az ágyamban. Nem érdekelt, ha virrasztanom kell, csak vele lehessek.
Rachel tanácstalanul nézett az anyjára.
– Tudom, hogy idegen vagyok önöknek, és hogy valószínűleg nem is hallottak még rólam, és a kapcsolatom Scottal elég... érdekes, de szeretem őt, és szeretném, ha tudná, hogy mellette vagyok.
Rachel és az anyukája is elmosolyodott.
– Még hogy nem hallottunk rólad... – mosolygott Scott édesanyja. – Jó ideje másról sem beszélt csak rólad – Ez őszintén meglepett és valahol a sok aggodalom és kétség, fájdalom mellett, jó érzés volt. – Itt maradhatsz vele, ha szeretnél – adta meg az engedélyt.
– Itt el tudsz aludni – mutatott a Rachel az ágy szomszédjában lévő kanapéra, ami bőven volt akkora, hogy kényelmesen elférjek rajta. – Neked is szükséged van a pihenésre, a te sebed is elégcsúnya.
– Köszönöm – mondtam őszintén hálás szívvel.
Rachel búcsúzóul odajött és megölelt aztán rám mosolygott. Nem mondott semmit, de nagyon jól esett az a pillantás, amivel rám nézett. Az édes anyja is megölelt, azután Rachel férje kiterelte őket. Amint mindenki elhagyta a szobát, mellé sétáltam és gyengéden megsimogattam az arcát.
– Oh Édesem... – sóhajtottam az elgyötört arca láttán. – Mindegy mi lesz, most már nem fogom engedni, hogy elhagyj – suttogtam, majd leültem és sokáig figyeltem, ahogy mozdulatlanul fekszik.