Szép álmom volt, aztán amikor kinyitottam a szemem, mintha még mindig nem ért volna véget. Furcsán izgatott lettem.
–Szia! – köszöntem neki –Azt hiszem végül sikerült elaludnom –mondtam, majd lassan felültem. Scott ellenben egy kicsit gyűrött volt, talán ő sem tud a repülőn aludni.
–Igen, igazából elég gyorsan elaludtál– még a hangja is egészen karcos volt  a fáradtságtól.
–Te tudtál aludni? – kérdeztem.
–Nem igazán... majd a lakásban egy kicsit lefekszem – mondta, és felkelt az ülésből.
–Ne haragudj... –úgy sejtettem, hogy a nyűglődésem lehetett az oka.
–Nem miattad!– mondta majd nyújtózott egyet és felált az üléséből.
Nem tudtam eldönteni igazat mond-e, de nem foglalkozott vele.
Kitakaróztam és most hirtelen fázni kezdtem. Koránt sem aludtam eleget, kicsit kába voltam még, de az izgalom miatt egyre éberebb lettem a testem viszont igényelte az ágy melegét. 
–És most, hogy tovább? – kérdeztem és nagyon vágytam egy kávéra.
–Összeszedjük magunk, aztán hívok egy taxit. Tudom, hogy nem láttad még Párizst, de a városnézést halasszuk holnapra, muszáj aludnom egy kicsit.
–Rendben.
Pillanatok alatt készenálltunk ugyan a leszállással senki nem sürgetett minket. A pilóta és az a nagyon idegesítő személyzet türelmesen megvárta, míg lepakolunk. Bosszantott ahogy az éjjel viselkedett. Nem voltunk egy pár Scottal  de mi lett volna, ha a barátnője vagyok? Bár, a nő valószínűleg ismerte Scottot az sem volt kizárt, hogy máskor együtt is voltak. Sőt  az a pillantás mindent elárult. Szerettem volna ha nem így van de idegesített.
Scott azonnal elővette a telefonját ahogy leszálltunk a gépről. Tárcsázott egy számot, azután olyan tiszta franciával szólt bele, és beszélt, hogy tátva maradt a szám. Az első döbbenetemből felocsúdva, realizáltam, hogy jól áll neki ez a nyelv, és kifejezetten vonzónak találtam  hogy egy másik nyelvel szólalt meg. Őszintén a francia mindig is tetszett, de mivel kilátásom nem volt rá, hogy átutazzam a félvilágot sosem tanultam ezt a nyelvet.
–Te hazudtál! –kaptam rajta – Azt mondtad nem tudsz franciául.
–Annyit azért tudok, hogy hívjak egy taxit –rázta le magáról, azután a kabátját a vállamra terítette. Nem volt hideg, de a fáradtságtól szinte reszkettem, ezért jól esett a melege.
Míg a terminálba értünk csak hunyorogtam, mert a sötétített gép után vakított a verőnapfény. Szinte szomjaztam a reggeli fakó fényeket.
Soha nem tettem meg ekkora utat és ha belegondolok hogy mekkora víztömeg felett repültünk és bármi történhetett volna, rosszul lettem. 
Scott újra a fejébe csapta a baseball sapkát  és erősen az arcába húzta. Annyira felesleges volt, hiszen aki tudta ki ő, az a nyakán lévő tetoválásáról úgy is felismerte.
–Még itt is szükséges? – pillantottam felé.
–Mi?– kérdezett vissza.
–Az álca –pöcköltem meg a kemény napellenzőjét.
–Igen – felelt egyszerűen – Tudom, hogy szerinted nem vagyok olyan menő zenész, mint a drága Hill, de hidd el, azért itt is felismernek.
–Akkor legközelebb kapucnit húzz!
Scott értetlen arcát látva megsimítottam a nyakán a mintáit. Észre vettem  hogy utána libabőrös lett.
–Emiatt.
–Ilyet ne csinálj! – mondta, nem parancsolóan de azért volt éle.
–Miért? –pislogtam rá –Rossz volt?
–Begerjedek tőle – felelte és elvigyorodott.
Mintha lángok mardosták volna az arcomat, olyan melegem lett.
Elindultunk a kijárat felé mindketten húztuk a bőröndjeinket. Nem volt egyszerű kerülgetni vele az embereket. Scott kétszer állt meg bevárni, a harmadik alkalomnál, megfogta a szabad kezemet és úgy húzott. Kicsit zavarba ejtett, de most rögzítettem, hogy csak kolonc vagyok.Nekem elképzelésem sem volt, honnan szúrta ki, hogy melyik a mi taxink, de ahogy kiértünk ő már indult is az egyik felé.
–Mennyi idő innen a lakásod?
–Egy óra– mondta elég komoran.
–Egy óra? Jézusom... –nyöszörögtem. Nem kommentálta, de észrevettem, hogy ez őt sem dobja fel túlzottan.
Elindult a kocsi, Scott feje pedig, valahol a tizenötödik percnél csuklott le. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, az ölében összefűzte a karjait, de minduntalan oldalra billent. Öt percig néztem, ahogy meg-megébred, majd a következőnél, a vállamhoz húztam a fejét. Nem voltam észrevétlen, mert felébredt rá és kérdőn nézett rám, de amikor látványosan nem csináltam belőle gondod, vissza hajtotta, a fejét.
Ezt eleinte jó ötletnek gondoltam és egy kis kompenzálásnak, az elmúlt estéért, amiért ébren tartottam őt. Aztán, ahogy a haja hozzáért a nyakamhoz már kevésbé bizonyult okos húzásnak. Ráadásul éreztem az illatát, ami most is nagyon bejött, a feje súlyát és valamiért ezt most túl intim közelségnek ítéltem meg. A saját testemen éreztem az ö testének lüktetését a légzését, a szívritmusát. Ha akartam volna sem tudtam volna elaludni ez annyira túl tolta bennem az adrenalint. Figyeltem inkább az utcákat, amik a repülőtér után kicsit egyhangúak voltak. Itt még nem mutatkoztak azok a romantikus kis utcácskák, amiket a filmekben lehet látni, ez inkább kicsit komor volt, ahogy a sorházak váltakoztak. Vagy hosszan csak a forgalmas autóúton haladtunk. Bármennyire is kiábrándító volt ez a látvány én mégis valahogy izgultam. És bármennyire is őrültségnek tűnt, hogy belementem, belül ujjongtam, hogy Scott belerángatott ebbe. Tudom, hogy nem engedte volna, hogy egy dollárt is kifizessek neki, de valahogy majd kompenzálnom kell érte, habár ez őrült nehéz lesz.
Ahogy a belvárosba értünk az ablaküvegre tapadtam, persze csak a tekintetemmel, mert Scott még mindig aludt és nem mertem megmoccanni se. Ittam magamba a város különbözőségének a varázsát. Ez a rész igazán mutatós volt a fodros épületekkel, parkokkal, az ezernyi kis kávézóval és üzlettel, ami a sorházak aljából nyíltak.
Aztán a taxis leparkolt az egyik ilyen ház előtt. Nem ismertem annyira Párizst, hogy meg tudjam mondani, pontosan, de azt sejtettem, hogy ez az egyik legjobb környék lehet.
A sofőr hátra fordult, jelezve, hogy megérkeztünk és valamit elkezdett magyarázni az anyanyelvén, amiből én persze egy mukkot sem értettem. 
– Scott, azt hiszem megérkeztünk – szólongattam. Először csak nyöszörgött, aztán lomhán felemelte a fejét és kinézett az ablakon. Vett egy nagy levegőt, aztán megdörzsölte az arcát. Azután rám nézett. A sofőr neki is hadovált valamit, amire Scott teljes természetességgel válaszolt, persze franciául. Fizetett, azután a taxis kivette a csomagjainkat. Scott elindult a kapu felé, beütötte a kódot. Nem valami szuper modern épületbe tartottunk de nekem nagyon tetszett. Aztán amikor Scott benyitott, azért nem csalódtam. A berendezés nagyon korszerű, a bútorok kicsit indusztriális hatásuak voltak. Egyszerre éreztem idegennek ettől a környezettől és mégis furcsán idevaló is volt. Nem tudtam volna megfogalmazni, de tetszett.
–Hát akkor, üdv nálam! – mondta miközben elvette a bőröndömet és a táskámat és beljebb húzta.
Körbe járt kinyitogatta a szekrényeket  benézett a hűtőbe, ami meglepetésemre nem volt üres.
És nem is valami penészes rothadó dolgokkal volt tele hanem friss, változatos élelmiszerekkel pakolták meg.
–Kérsz valamit inni? – kérdezte.
–Aha – feleltem és mellé léptem. Scott kitárta a hűtőajtót és hagyta, hogy válasszak. 
–Gyere, megmutatok mindent! –szólt és végig vezetett a szobákon – Ez lesz a te hálód – jegyezte meg, miután a nappalit és a fürdőt is láttam. Majd vizsgálódni kezdett.
–Csalódott vagy? Csak nem azt remélted, hogy majd egy hálóba alszunk? – kérdezte egy gonosz vigyort villantva.
Ha azt hitte beugrat  hát tévedett. Felé fordultam és közelebb húzódtam hozzá.
–Szeretnéd, hogy csalódott legyek, ugye? – kérdeztem negédesen majd én is villantottam egy vigyort. Nem felelt, de sok mindent le tudta olvasni az arcáról. Scott elhátrált, és visszaindult a nappaliba, majd csomagjaimmal tért vissza a szobába.
–Ha nem bánod, akkor én ledőlök egy kicsit.
–Szerintem én is alszom még.
–Ha előbb ébrednél, érezd otthon magad, egyél, igyál, van kávéfőző is! Tusolj le vagy pakolj ki, csinálj  amit akarsz! Aztán este elbóklászhatunk!
–Rendben! Figyelj Scott, kösz ezt az egészet, de ez túl sok, hogy elfogadjam tőled ingyen. Szeretnélek valahogy kompenzálni! – hoztam fel.
Scott csak rám meredt egy pár másodpercig aztán felnevetett.
–Inkább, ne!
–De, komolyan! Találj ki valamit!
–Hidd el, nem tetszene! – nézett rám komolyan várva, hogy mit felelek.
Ezt nem gondoltam át és azonnal visszavonulót fújtam. Scott nevetve ment a saját hálója irányába..
Én, először a fürdőt céloztam meg, azután a ruháim egy részét kipakoltam az üres szekrénybe, majd bele zuhantam az ágyba. Nehezen tudtam elaludni, mert izgultam. Mégis csak nyaraltam, mégis csak egy másik kontinensen, és mégiscsak egy olyan pasival, akihez nagyon vonzódtam. Tudtam, hogy tartanom kell a távolságot, de azt hiszem eddig ez remekül működött. Nem mintha nem lettem volna fáradt, vagy az a néhány óra pihenés tényleg kielégítő lett volna. Egy fél óra vergődés után, mégis inkább az ébrenlét mellett döntöttem. Kimentem a konyhába, és csak lézengtem. A hűtőbe nem lett volna képem kotorászni, de egy kávét azért főztem, aztán a kanapéra ültem, de előtte még az ablakból megvizsgáltam a párizsi utcát, ahogy sétálgatnak, ahogy a szemközti teraszos kávézónál élénken beszélgetnek.
Már alig vártam, hogy este mi is elmenjünk sétálni, és felfedezzük a környéket. Talán azt is hogy Scottal együtt tegyem ezt.
A telefonomat vettem elő, ellenőriztem az üzeneteket, amikor eszembe jutott, hogy Bryannek nem is mondtam, hogy most egy hétig nem leszek elérhető. A legutóbbi randink óta egyszer véletlen összefutottunk és beültünk egy kávéra, de nem volt semmi, csak beszélgettünk. Élveztem a vele töltött időt, mintha az életemből visszakaptam volna, egy apró részletet. Mikor már éppen megnyitottam volna az emailt, Scott jelent meg a hálója folyosóján. Egy póló volt rajta, de nem az, amiben eddig is volt, meg egy alsónadrág. A hóna alá volt gyűrve a takaró. Mielőtt még kérdezhettem volna bármit, fogta magát és beugrott mellém a kanapéra és se szó se beszéd, lefeküdt a combomra.
–Ez most mi? ‐néztem le rá kérdőn –Miért nem alszol?
–Mert nem tudok, de nyugi azt tervezem – dörmögte.
Betakarózott, majd úgy dörgölőzött a combomba, mintha  kispárna lenne.
–Talán ezt nem kéne –jegyeztem meg, mert őt az ölemben látni nem volt egy nyugtató gondolat.
–Miért? –gördült a hátára, és úgy nézett fel rám.
–Ömm... – nyöszörögtem, mert nem gondoltam volna, hogy ki kell fejtenem, közben meg egyre jobban erő vett rajtam az izgalom. Mégis csak ott feküd, megérinthettem volna a mellkasára tehettem volna a kezem, hogy érezzem az ő szíve milyen ritmust üt. Bele simíthattam volna a sötét hajába, és az volt a legrosszabb, hogy élni is akartam a lehetőséggel –Rendesen kellene pihenned. Ágyban, kényelmesen.
Scott ezzel visszakényelmesedett az előző pozíciójába, és még a kezét is a combomra tette, tényleg mintha nem is hús vér érző lény lennék, hanem egy kispárna. Mintha nem váltana ki belöle,  semmit, hogy rajtam fekszik, vagy az, hogy megértint.
Mélyeket kellett lélegeznem, hogy megnyugodjak.
–Scott, ezt tényleg nem kellene.
–Ne izélj már, barátok vagyunk! –győzködött, és nagyon úgy tűnt, hogy nem tervezett megmoccanni.
–Nem vagyunk barátok –nyitottam fel a szemét. Elvoltunk, időnként csinálunk valami  zavarba ejtő  hülyeséget, de ez nem baráti viszony –Maximum ismerősök. Azok pedig nem alszanak egymás ölében –még a barátokról is volt kétségem.
Scott végre felnyomta magát de csak félig, a kezén támaszkodott a célja az lehetett, hogy szembe nézzem velem, de túl közel volt én meg zavaromban elkezdtem beszélni.
–Ahhoz nem ismerjük eléggé egymást.
–Rendben, akkor ezen ma este változtatunk! –jelentette ki teljesen komolyan. Én éreztem, hogy még jobban elpirulok. Egyre inkább kényelmetlenül kezdtem érezni magamat. Nem csinálhattam úgy, mintha nem történt volna köztünk, és az ilyen kijelentései után először, ne valami egészen  más jutna az eszembe.
–Most nem úgy gondoltam– mondta elégedetten vigyorogva, majd hozzám hajolt és nyomott az arcomra egy puszit.Miközben visszafeküdt a lábamra megjegyezte:
–Imádom amikor ennyire őszinte vagy.
Hát ezt nem is tudtam, hogy értsem, hiszen nem láthatta a gondolataimat, de úgy éreztem azonnal ki kell húzódjak alóla és a szobámba kell zárkózzak. De nem tettem. Hagytam, hogy becsukja a szemét. Inkább hátra dőltem, és egy lemondó sóhaj kíséretében, nyugtáztam, hogy nem érem el a kávésbögrémet. Nem maradt más, lassan minden apró részletről részletre feltérképeztem a nappalit. A bontott téglafalakat, a meleg fa padló burkolatot, a kellemes árnyalatú szőnyegeket, a határozott vonal vezetésű fa bútorokat.  A gerendákról lógó egyszerű sötét lámpákat. Egyáltalán nem volt egy tipikus francia otthon. Teljesen lerítt róla, hogy a tulajdonosa amerikai. De nekem nem volt idegen érzésem, még ha az én lakásomhoz képest nagyon is férfias berendezésű volt, tetszett. Otthonosan éreztem magam benne. Jó időt eltöltöttem vele, hogy csak nézelődtem, próbálkozva megbarátkozni az ölemben alvó férfi tényével. Aztán már nem tudtam magammal mit kezdeni. Hirtelen kaptam magam azon, hogy a hajával babrálok. Egyáltalán nem akartam, csak tudat alatt, vagy unalmamban történhetett.
–Ez zavar? –kérdeztem, ha már ilyen oltári nagy hülye voltam, és nem tehettem megnem történtté a baklövésemet. Bíztam benne, hogy a hangom nem árulja el, mennyire ideges vagyok.
–Egyáltalán nem– mondta fáradt dörmögős hangon.
Mivel nem kérte, hogy abbahagyjam, tovább matattam a tincseivel. Simogattam, az ujjam köré tekertem, majd hagytam lecsúszni róla. Aztán kisimítgattam és kezdtem újra. Szemügyre vettem a fül tágítóját, amibe kíváncsi voltam belefér-e a kisujjam. Nem mertem hozzá mérni. Megszámolgattam a piercingjeit, egy fülében a tágítón kívül még hat volt neki.
Nagyot sóhajtottam és elgondolkoztam mikor kezdtek vonzani ezek a dolgok Nem régiben még egyáltalán nem szenteltem figyelmet a hasonló ékszereknek, de most rettenetesen dögösnek találtam.
Szerintem Scott már egy órája mélyen aludt, amikor én is hátra dőltem és egy kicsit pihentetem a szemem. Fel sem tűnt, hogy eltűnt a délután, ahogy az sem, hogy közben a rocksztár is befejezte a szunyókálást, és nagyon úgy tűnt, még be is takart. A kávéfőzőre ébredtem, ahogy darált egy adag kávét.
–Elaludtam? –kérdeztem nyöszörögve.
–Igen – mondta, majd nem sokára egy friss csésze kávét nyomott a kezembe.
–Köszönöm! –néztem rá bátortalanul, de Scott teljesen természetesen viselkedett.
–Szívesen. Ha magunkhoz tértünk menjünk le és együnk valamit! Valahol van itt egy hamburgerező.
Vártam, hogy mikor mosolyodik el, de komolyan beszélt, tényleg hamburgerezni akart.
Erre én nevettem el magam.
–Jézusom! Mennyire amerikai vagy! Eljössz a világ másik felére és itt is hamburgert akarsz enni?
Scott a kanapé szélére könyökölt, a pillantásom végig futott az izmos karján, azután a szemein állapodott meg.
–Csak mondom, hogy te is amerikai vagy...
–Ennyire azért nem!
–Nem szeretek kísérletezni–felelte egyszerűen.
–Az ég áldjon meg! Részben francia vagy!–nevettem–Nem utálnak az itteni rokonaid?
Erre már ő is felnevetett.
–Nem, engem imádnak a rokonaim! De tényleg!
Abból amilyen állapotban találtuk a házat, én is erre következtettem, nyilvánvalóan ők pakolták meg a hűtőt és készítettek elő mindent. Vagy, legalábbis én így képzeltem.
–Biztos, hogy nem fogunk hamburgerezni! – szögeztem le nevetve –szépen kipróbáljuk a helyi konyhát!
–Hajrá, nekem jó az, amit megszoktam! – mosolyogva állta a pillantásom.
–Ne, már Nagymenő! A francia konyha híres az egész világon!
–Én biztos, hogy nem fogok csigát zabálni és azt közlöm, hogy a halat is utálom! 
–Jól van nyugi! Biztos ők sem csak ilyesmit esznek!
–Jó! –mondta durcásan –De, ha nem ízlik semmi, főznöd kel nekem!
–Mi? – hökkentem meg– Azt hittem akkor beülsz egy gyorskajáldába.
–Egy, az nem igazi hamburger, kettő, akkor nem lenne tétje a dolognak! Vagy beijedtél? Már mégsem tűnik olyan jó ötletnek? –  nézett rám kihívóan.
–Nem ijedtem be! –vágtam vissza, és még mindig nem hittem el, hogy francia létére tényleg hamburgert akart enni.
–Akkor keresek valami jól értékelt éttermet a neten –zárta rövidre.
–Feltűnt, hogy az állításod ellenére, elég jól beszéled a nyelvet! – mondtam és gonosz kis terv fogant meg a fejemben.
Scott vállat vont, mintha nem akarná kommentálni.
–Kérdezzük meg a helyieket, hogy ők mit ajánlanak. Ne a sok külföldi véleményére hagyatkozzunk.
–Úgy érted, én, szólítsak le random idegeneket? Valami baj lehet a kis fejecskédben!
–Mi van, beijedtél?– kérdeztem vigyorogva.
Fél óra múlva már Párizs utcáin sétálgattunk, Scott pedig utálkozva nézett rám. Nagyon nem díjazta a ráosztott szerepet. Pedig az a három francia egész biztosan nem ismerte fel akikhez odahúztam és akiktől nagy duzzogva, de megkérdezte, szerintük mit érdemes kipróbálnunk. Hét emberrel volt hajlandó beszélni azután kiakadt.
–Te ezt, most rohadtul élvezed igaz?
Mi tagadás, élveztem.
–Jó nekem elegem van ebből! – és már húzta is elő a telefonját.
–Jaj, ne már! Tényleg valami divat gasztro blogger véleményére akarsz adni, a helyiekkel szemben? 
– Tudod, nekik ez a munkájuk! – magyarázta úgy, mint egy hülyének, de én már csak nevetni tudtam rajta, hogy mennyire felhúzta magát. Bizonyára azok közé a férfiak közé tartozott, akik inkább egy órát bolyonganak, mint, hogy megkérdezzenek valakit, hogy merre menjenek.
– Jól szórakozol látom! – szúrta oda morogva.
Vigyorogva vállat vontam. Miért lettem volna szomorú?
Scott idegesen elkapta a karom és a mozdulat hirtelenségéhez mérve meglehetősen gyengéd volt. A mellkasához csapódtam ahogy oda húzott. Egyik kezével még mindig a karomat fogta a másikkal pedig a derekamat tartotta.
– Megmutassam, engem mi szórakoztat? – kérdezte és ördögi vigyort villantott. Igazából ördögien jóképű volt.
Megszeppenve pillogtam rá, úgy éreztem magam, mint egy rémült őzike, valószínűleg úgy is nézhettem ki, aztán gyorsan megráztam a fejem. Mielőtt elveszek a néhány pillanatra nagyon is komolynak tűnő veszélyesen barna pillantásában. Scott elengedett, és elindult felfelé az utcán, olyan felsőbbrendűséggel, mint aki kompenzálta a büszkesége megcsorbítását.
– Na? – fordult vissza – Nem jössz? Ott van az a hely, amiről beszéltek a drága franciáid! – Mondta gúnyosan. De a szája sarkában bujkált egy édes mosoly. Nem kihívó, nem pajkos, csak egy finom jel, hogy valójában most ő is nagyon élvezi ezt az egészet!