Feltekintve mindig csak újabb fenyegető hegycsúcsok meregetik felém durva szikláikat, lent bosszúsan csalódott ormok zúgolódnak elvesztésemen. Egyik oldalt nézve halott síkság terül el némán, kénes gőzöket pöfékelve, unalmasan, mégis szép egyhangúságban, békésen. Másik oldalt égbetörő szikla takarja a kilátást. Messzi van, mégis, mintha pár lépést téve megérinthetném. Úgy magasodik mellettem, mintha gőgjével akarná felülmúlni a többit. Magas tetején még mindig villódzik ama rejtélyes máglya, melyet az ideúton láttam.

Az előző csúcs nyugalmas csendje mintha vattával tömte volna el fülem – e hegynek büntetettjei kitépik e vattát, s vadul belé vonyítanak fülembe.

Hosszú sorokban, tömegekben, vagy magányosan állnak, s egy hallhatatlan és rémséges muzsika ütemére vonaglanak teljes testükkel. Fejüket hátra szegik, eltátott szájuk, melyből üvöltésük rémült varjúfiókként tör elő, az égnek mered, húsos nyelvük ide-oda ugrál, habzó nyálat fröcskölve, mozdulataik görcsösek. Karjaik polip csápjaiként csapkodnak, ujjaik körme két hüvelyknyit megnyúlt, s húsukat szántja. Száradt vér von rájuk tompa színű fedést, végükön kis cafatok lógnak a vörös folyadéktól csöpögve. Lábaiknál, a földön tócsák gyűlnek, s nőnek egyre csak nagyobbra, vért és fehér tajtékos nyálat fogadva magukba. Tekintetük homályosan izzik a kíntól, az akaratlan öncsonkítás összezavarja amúgy sem tiszta elméjüket.

Elborzadva állok, s nem értem, mi képes rávenni őket e szörnyű tettre, s miért bűnhődnek ennyire?

- E szerencsétlenek a féltékenység bűnében vétkesek. Testvérek, kik nem kaptak elég figyelmet, szeretők és házastársak, kiket megcsaltak, vagy hitték, hogy megcsalták őket. Maguknak akarták teljesen, mi övék volt, s másnak egy ki részt sem adtak volna. A féltékenyek ők, lásd, hogy bűnhődnek: hosszúra nyúlt körmeikkel karmolják maguk, szántják saját húsuk. Szánni való: e csekély, mérgező érzelemtől ily mélyre süllyedni...

Tisztemnek igaza van, szánni valóak. Mily gyakori ez érzés, s mily sok emberélet ment így tönkre: oly sokan vannak itt, egymáshoz ütődnek agóniájukban, legalább százan! Most Hordám csaknem fele kilép, s csatlakozik. Jó, ha háromszázhatvanan maradtunk, de maradékuk követi megindult magamat, s távozik.

Oly feneketlenség tárul szemem elé, mit sohasem láttam ezelőtt. Ha az előző szakadék száz, ez ezer mérföld mély, vagy még nagyobb. Mélyének sötétjében áttetsző füstfelhők ingadoznak, olykor-olykor egymáshoz sodródva. E kísérteties pamacsok ekkor gomolyogni kezdenek, s a homályból ismeretlen lénynek mozgása sejlik ki. Közelebb hajolok, hogy jobban lássam e teremtményt, mikor erős rántást érzek a nyakamnál. Mintha álomból ébrednék, úgy ocsúdok: Tisztem tart zekém gallérjánál, hisz én csaknem a halálba sétáltam. Visszahúz a talajra, s a Hordám élére állva újra megindulunk, s átkelünk a hídon.