Csattogás, csontok ropogása, fel-fel törő kétségbeesett ordítások. Ez fogad eme hegycsúcson.

Fadoronggal a kezében álló alak, tele bevérzésekkel, kék-zöld foltokkal áll, s a számunkra még nem látható tömegen néz szét. Szerszámát hirtelen a magasba lendítve, nagyot ordítva nekiiramodik, s eltűnik a sziklás talaj mögött. Mikor beérnénk a szaladót, a látvány megállít. Csupa zúzódás, sérülés, véraláfutás minden szenvedő. Mindenik kezében fahusáng, kisebb, nagyobb, némelyik szögekkel kivert, s egymást püfölik. Dorong suhan, arcot talál, az ajkak közül vér fröccsen, térdet, vállat, könyököt, ízület nyekken, roppan, karokat, lábat, törzset ér, s csont reccsen, törik. Az áldozat földre rogy, a kövek közé, s port ver fel. Torkaszakadtából ordít, de fektében is suhogtatja fegyverét. Szög akad húsba, s tépi le a csontról, vér fröccsen, izmok, ínak szakadnak, emberi torzók csonka társaik közt vetődnek el, míg már egy sem marad állva. Mindenhol emberi maradványok, lassan eltűnve, elsüllyedve a porban.

Aki először hullt el, most feláll. Törött tagjai ismét összeforrva, hiányzó részei ím vissza nőttek, mint gyíknak a farka. Husángját kezébe kapva fordul a következő felálló felé, s mint csatába induló bűnös hős, iramodik, de ellenfele is várja, tüskés botját csapásra emelve az ég felé, a vörösesben játszó felhők felé nyújtva, s erőset súlyt: koponyát ér. Az első felkelő elbukik, s a második várja az új támadást. Sorra kelnek föl és újra és újra, s esnek el minduntalan.

- Eme harcolók voltak a cselszövők, hátak mögött intézkedők, az árulók, kik feltárták szövetségeseiket, barátaikat, tanítójukat, mint Júdás tette egykor, szabadságért, pénzért, javakért, és hitszegők, szentül megesküvők, s szavukat sutba dobók. Mint férgek másztak a társadalmak, családok, szövetségek fáinak törzse alá, s belülről forgácsolták azokat, mígnem az igazság harkálya kirántotta őket megmocskolt környezetükből, s örökre el nem nyelte. – Tisztem fáradtan lépkedett, utolsó erejét felemésztve, alakja egyre fakóbb, hasonlít azokhoz, kik az úttól két oldalt harcolnak. Szemeire rátelepedett a már a vakító hályog, s habár gyöngül, még biztosan áll a lábán.

A hídon lépdelve a korláton valamiféle füst gomolyog lábaink elé. Egyre feljebb kapaszkodik, már a térdemnél köröz, végül elérte arcom, és orromba szállt. Baljós félelem lesz úrrá rajtam, összeszorítja szívem, ahogy Tisztemre nézek. Bús ábrázattal ballag mellettem, fejét lehajtja. Elhagyjuk a kósza kénes füstfelhőt Hordámmal, s elhessegetem magamtól a félelmes ideát.