Ütemes zaj üti meg fülemet. Szokatlan, fehéres fényt látok, és különös nyugalom száll rám.

Kattogó gépek eddig elnyomott zaja hatol át a szörnyű hangorkánból, s fülembe kúszik. Ismétlődő hangok: kattogás, zuhanó suhanás, reccsenés, ordítás. Kattogás, suhanás, reccsenés, ordítás... Fából tákolt szerkezetek bukkannak elő az emelkedő talaja mögül: hét láb magasak, és nagyjából öt és fél láb hosszúak, szélességük egy ember szélessége. Egy alacsony keretű, baldachinos ágyhoz hasonló, melyről leszaggatták függönyeit. Az alsó, fekvő rész tömör, nyers falap, három vagy négy hüvelyk vastag. A keret tetején, hol a finom selyemanyagnak kéne függenie, vasalt fából készített téglalap lóg erős, vastag köteleken és csigákon, hasonló az alsóhoz. Az 'ágyon' elfordított fejű alak fekszik, nem látom az arcát. Közeledünk, még több részlet bontakozik ki. A két falap egy fakír ágyának másai: éles tüskék meredeznek a fekvő felé, az alsók kissé belemélyednek az ismeretlen testébe.

A szerkezet csigái hirtelen beindulnak, keserves nyikorgásba kezdenek, ahogy engedik zuhanni a súlyos, tüskés lapot. A szenvedtetett testére ér: csontjai reccsennek a súly alatt, és a rajtuk áthaladó fémektől. Az egész szerkezet úgy csukódik össze, mint ahogy szörnyen nagy vadállat állkapcsa csukódik, mikor rettegő áldozatát ejti fogságba. A férfi torkaszakadtából ordít, de nehezen, mert nyakát is e kínzó fogsor járja át. Sorozatok kattanása nyomja el a rikoltást, egy fogaskerék mozgásba hozza a csigákat, melyek lassan felemelik a felső falapot. A férfi testét a fejének búbjától egészen a bokájáig szörnyű lyukak borítják, felém fordított arca teljesen torzzá vált, felismerhetetlen.

Ekkor jövök rá, honnan jön a fény: a fogaskerekeknél öt gyönyörű alak áll, hófehér, pihekönnyű ruhában, mintha angyalok volnának, habár szárnyak és aranyos glória nélkül. Eme jelenések bőre szinte teljesen fehér, szemük ártatlansággal teli, de testükön, ahol kilátszanak éteri leplükből, sebekkel borított – ennek ellenére is tökéletes. Odaállok eléjük, s átszellemülten rájuk tekintek.

- Szervusz, idegen, ki se nem holt, se nem élő! Testtel jársz közöttünk, s mégsem kell szenvedned, mert lelked igazán még él. – A szép jelenés torkán hosszú sebhely, kezét fejemre teszi, s mély nyugalom önt el. Furcsán túlvilági hangon folytatja – Az én nevem Mary Ann, társnőim Annie, Elizabeth, Catherine és Mary Jane. Mi vagyunk 'az általános öt', kiket ugyanazon évben öltek meg. Gyilkosunk eme férfi - itt a szerkezetben fekvő emberi torzóra mutat -, s büntetését mi segítünk végrehajtani. Hajtjuk e szerkezetet, hogy megbűnhődhessen tettéért, s mi elégtételt kaphassunk földi szenvedéseinkért. Hanem most menj, barátom, hisz utad nem ért véget, folytatnod kell. Az ég legyen hát veled! – Ezzel a nő ellebeg – hisz lába nem érinti a Pokolnak földjét – vissza négy társához, és folytatják eddigi munkájukat.

Hanem ahogy visszafordulok az úthoz, látom: Hordám teljesen eltűnt mögülem. Csak egy ember áll még előttem, Tisztem az. Szomorúan tekint rám. Előbbi, kínzó ideám újra eszembe ötlik, elszorítja szívem. Az öreg micisapkás szomorúan csendülő hangon szól hozzám.

- Most utunk elválik, egyedül kell tovább menned. Hordád maradéka, s jómagam mind katonák voltunk, s öltünk. Kötelességünk, munkánk volt ez e nagy háborúban, ezért kaptuk pénzünk és zsoldunk, ebből lett étel asztalunkon, hogy az élet tolvajai voltunk. Bánom már tetteim, de nem tehettem mást, követtem a parancsot, mit kimondtak, s én haltam volna, ha nem teljesítem, de bár ne tettem volna meg, tagadtam volna, s nem kéne itt legyek. Itt nem ér semmit az érdemérem, a kitüntetés, ugyanúgy szenvednem kell, mint annak, kinek semmi nem függ a mellkasán. De te menj tovább, s majd találkozunk valamikor, ha elértünk a Harmadik Mélységbe. Az ég legyen hát veled!

Egy intéssel búcsúzott még, s lassan a baljós szerkezetek felé lépdelt. Ezer és egy fehérlő lélek iramlott felé, mintha az egekből ereszkedtek volna alá.

S én elindultam.