A tátongó mélység felett feszülő hídon átbaktatva iszonyatos bűz csapja meg orrom: oszló test szaga. Hányinger kerít hatalmába, gyomrom összerándul, epém megindul nyelőcsövemben, éget. Igyekszem visszanyelni, de csak tovább mar.

Az út is mintha változott volna: poros kőút helyett, peremmel szegélyezett, ősrégi, feltört kövű sétányon lépkedünk. A talaj meredekebb, s most már csúszik is.

Félig görnyedt, de még álló alak tűnik fel, s nyög. Elfojtottan, mintha utolsó erejével tenné, de mozog még, s nem rogy le. Kezével talán mellét kaparja, de háttal áll, így nem láthatom. Közelebb érve oly hang üti meg fülem, mint mikor a szottyadt gyümölcs földet ér – csattan, de csak tompán -, vagy amint a nedves ruha találkozik a talajjal. Még három lábnyit magam mögött hagyva az alak mellé, majd elé kerülök, s borzalmas látvány bontakozik ki előttem: a középkorú férfi inge keblén szakadt, szegélye véres. Mellkasán lyuk tátong, hiányossá tört bordái kilátszanak, s köztük, mint rémült madár kalitkába zárva, ott dobog a szíve. A férfi ismét nyög, s a lüktető szerv felé nyúl, megmarkolja. Szemhéjait és ajkait összeszorítva egy másodpercnyi várakozás után kitépi az éltet adót a helyéről. Markában tartja, s a földre ejti, lassan csúszik ki kezéből. Újra hallom a hangot, ahogy a szív a porba zúg. A férfi megtántorodik, de állva marad. Bordáinak szilánkjaitól sebzett kezét megint mellkasa elé emeli, ahol már új madárka verdes rémülten. Amint az előző a kavicsos talajnak csapódik, menten szürkés-sárga füstté porlad, kénköves bűzt ontva magából, még jobban felkeverve gyomrom.

Szánalommal tekintek e szenvedő arcára, ki ködös íriszeivel szemeimbe néz. Ajka két nyögés közt némán könyörög: „Segíts!". Kezét felém nyújtja, ujjai végéről tiszta cseppű vér hull lábaim, s lábai elé. Alig karnyújtásnyira állva tőle orromba kúszik e vörös folyadék fémes-édeskés illata. Keserű takaró borítja be lelkem, amint elfordulok felőle újra utamra szegezve tekintetem. Bőrcsizmám mellett tisztem bakancsát látom lépdelni, s akaratlanul kérdek, lehajtott fejjel – nem bírok felnézi.

- Ők? A szívtelenek. A szenvedőt szenvedni hagyni, sőt, még inkább kínozni, kegyetlen nagyúrként könyörgők panaszait elutasítani, a kegyelmet kérőtől azt az egyet megtagadni, más bajával nem foglalkozni, maguktól ellökni a gyámoltalanokat, s ellentmondást nem tűrve kormányozni: ezt tették világ életükben, semmi mást. Alávaló népség, büntetését – megérdemli. – Komor határozottság ül tisztem arcán, most, hogy ránézek, de ő nem tekint rám.

A meglágyult emelkedő lejtőbe fordul, s az út újra csúszóssá lesz. Mint tanknak porban elkaparó lánca, úgy csúszik a talpunk. Lassan haladva leérünk végre az újabb kőhíd innenső oldalára, és Hordámmal hátam mögött, átkelünk.