A híd túloldalán eszelős, érthetetlen sikolyok fogadnak, mint a magukat karmoló féltékenyeknél, s oly nyomorult testek, mint a Semmitől fuldokló irigyeknél.

E szerencsétlenek egy helyütt feküdnek, petyhüdt testük földre ejtett marionettbábukhoz hasonlatos. Groteszk pózaikból nem mozdulnak: karjuk, lábuk kicsavarva, fejük – némelyiküknek törzse is – hátra fordítva áll. Szemeik szorosan bevarrva, sebhelyeikből csöpög a friss vér, fülük forró ólommal eldugulva, s ráncossá égve. Egyedül torkuk szabad, ott tör elő artikulálatlan, idegtépő ordításuk. Izmaik pattanásig feszülnek, látszik: vergődnének, de mintha átlátszó, áthatolhatatlan anyag venné körbe őket, mely akár egyetlen mozdulatot is megtagad tőlük. Szemhéjaikat feszegetik, hátha elszakad az azt lezáró varrat, de csak tovább fokozzák szenvedéseiket. Fülükben az ólom még folyékony, de nem kifelé, inkább mintha befelé igyekezne, gőzölög és forró, égeti húsukat s a porcokat. A magam fülét be kell fognom, hogy ne halljam szakadatlan ordításuk, de halálon túli sikolyaik mintha nem körülem, hanem az elmémből szólnának, nem tudom elnémítani. Tisztem hangja érkezik felém, mint fuldokló felé az életmentő csónak, s kizárja fejemből az éktelen sikolyokat.

- E szerencsétlenek, kik se látnak, se hallanak, elszakítva a külvilágtól, magányosan magukba zárva, a könyörtelenek, s irgalmatlanok. Városokat letaroló, ártatlanokat börtönbe vető és legyilkoló, menekülőket zsákutcába és végül a halálba hajszoló érzéketlenek, könyörgőkre ügyet sem vető rendíthetetlenek. Fejedelmek, királyok, nagyvezírek, bírák, és börtönszolgák, gályaparancsnokok, és rabszolgatartók, kik emberéleteket nem kímélve nyertek csatákat, küldtek rács mögé és tartottak ott ártatlan százakat, vízi ütközetben evezésre kényszerítették a skorbuttól és kimerültségtől szenvedő nyomorultakat, és korbácsaikkal a lelket is kiütlegelték a robotoló, megalázott embertársaikból. A világ a kezdetek óta, az első időkben is a hátán hordta a fajtájukat, a sötét korokban mindenhol ők nyüzsögtek, s a mai napig mérgezik világunkat, s a jövőben is ott sejlik bűnös alakjuk, míg világ a világ, ott lesznek mindenhol. – Tisztem bőre elsápadt a beszédben, arca egyre beesettebb tűnik, szemei kezdenek homályosulni, de szavai az eddigi határozottságukat zengik. Mintha még mondandója volna, de már csukja száját, s tovább megy.

Hordám tempója hegyről-hegyre lassul, most már alig vánszorog, mintha fáradt lenne. Tagjainak száma is kissé megcsappant: ha kétszázhúszan maradtunk, hát sokat mondok. Mindannyiuk arca egyre beesetteb, szemükben nő az elkeseredettség.

Az út meredeksége folytonosan növekszik, nehezebb a járás, még inkább lelassít minket, de nem állunk meg. Közel a vég, és egy ilyen hosszú út után, már oda akarok érni.