Az emelkedőn felfelé botorkálva, a kopott köveken baktatva a fülembe finom ropogás hangja kúszik, halk nyögések, és sóhajok teszik még kísértetiesebbé a hangszimfóniát.

Közeledve mindez csak még hangosabb lesz, s meglátom az első szobrot: térdig oly szürke, mint a heves, forrongó tűz után maradt puha hamu, s oly fakó is. Fölötte szivárványszín élénken világlik tompazöld vászonnadrágja, s kopott-királykék zubbonya. Kezeit csapzott hajába fúrja, kétségbeesett tekintetével többi társát nézi. Hirtelen reccsenés szakítja meg szemlélődését: letekint, s látván, hogy a térdét fedő szürke kő feljebb csúszott, siránkozni kezd. Már combja közepéig felrágta magát, mint holmi élősködő parazita. Még több siránkozást szül ez a szenvedő ajkára, s keserűséget a szemébe. Lépni próbál, talán nem is először, de hiába, kőbörtöne földbe gyökerezve helyben tartja.

Közelebb lépek, az idegen felfigyel rám. Elcsigázott tekintetét az enyémbe fúrja, s sirámba kezd:

- Testvérem, barátom, ki oly szabad lábakon jársz! Szabadíts meg e maró kőtől, bontsd el! Hadd tartsak veletek utatokon! Könyörülj! – S felém vetül. Mozdulata közben a szürke bilincs feljebb kúszik, s csípőjéig elnyeli, megnehezítve dolgát. Derékba törve üvölt hát fel, még inkább utánam kapva. Meghátrálok, s ő megnyugodni látszik, majd oldalához kapva lefeszíti magáról a sziklaréteget. Ruhái elmállottak, bőre felhorzsolva, húsa csípve látszik ki, s a szenvedő felordít fájdalmában. Ismét reám tekint s folytatja: - Lásd idegen, mit tesz velem e kő! Bőröm falja fel, húsom sérti! Csaknem meghalok a kíntól, mégse szűnik, hisz csak halállal érne véget szenvedésem, de ami halott, nem halhat meg többé! – Siránkozva tépi tovább a haját, s én elhagyom.

Tovább lépve a többi holtra tekintvén az előbbinél is szörnyűbb kép súlyt. Térdeplő alak mászik tőlem négy lábnyira. Kopasz, bőre szinte nincs is, mintha tűzben emésztődött volna el, s vörös, mint a főtt rák. Görbített hátán szürkés por, karján kőborításnak nyomai, melyek oly finoman peregnek le, mint az őszi levelek a fáról: most bomolhatott el kőbőre. Kínlódva-nyöszörögve araszol – vagyis próbál -, majd kimerülten rogy a földre. Lábain újonnan megindul a nyomorító második bőr, de gyorsabban, mint az előbbi szenvedőnek. Fájdalmában, hogy kilátszó húsát e szürke páncél marja tovább, egy utolsó leheletért küzdőnek kínjával üvölt fel.

Tisztem szerényen szemembe néz, s kíváncsiságot találva magától fog bele: - A hazugok. Füllentők, ferdítők, hantázók, mind itt vannak. Szavaikkal álnokul átejtették társaikat, becsapták családjuk, s barátaik. Haladékot reméltek, s kaptak is, de nem sokáig, hisz egyszer mindig lehull a lepel! Minden koholmányuk ámító fejükre olvasták, kiderültek csalárd tetteik, s most itt bűnhődnek. – Ezzel végig mutat a szobrosodó tömegen.

Tovább haladván szemembe ötlik sok, valahonnan ismerősnek tűnő arc. Utcán, társaságban, vagy hol láthattam őket? Kik voltak? Néhányuk torzult vonásai közül kilátom valójukat: politikusok. Múlt, és jelen miniszterei, pártjaik tagjai. Álnok ígéreteik visszhangoznak fejemben, s keservesen kiáltnak: meg nem valósulásukat siratják.

Arcomon undornak s lenézésnek jelével, szinte már-már gőgösen fordulok el, arcuk törölve elmémből igyekszem föléjük emelkedni. Ezzel egyetemben szánalom is befészkeli magát irántuk szívembe. Mert ferdítés-felhőből építettek várat, s mikor az igazság napsugarai kitisztították a valóság egét, ők megszégyenülten a földre hulltak, s tovább, egyenesen a Pokolba.