Hosszú utat tettem meg, de ha előre tekintek, még végtelenig nyúlóan látom a magasba törő ormokat. Sóhajtok, de nem állok meg.

Az előző szenvedőknél csendesebb társaságba érünk. Mind földön ülve, térdük előtt összekulcsolt kézzel hintáznak, szemeik szorosan lezárva, alóluk könnyek zápora-árja folyik. Ajkaik némán és suttogón mormolnak tiltakozást, néha-néha hangosabban fel-fel kiáltva. Füleik süketek egymás hangjaira, csak ülnek, vagy guggolnak, magukban sírva.

Magam is némán tekintek öreg katonámra, mögötte lassan imbolyogva lépdel Hordánk. Tar tarkóját hunyt szemmel vakarja, s csak miután visszabillenti sapkáját kezd neki.

- Mikor hadrendben állva első sorokban vártak ütközetre, vagy súlyos döntés előtt álltak, nagy kétségekben tobzódva, s félelem kúszott szívükbe. A bizonytalanság gonosz kis ördöge csípőket harapva ontotta mérgét vérükbe. Bátorságuk, ha volt egyáltalán, inukba szállt, s lábukat meggyorsítva futtatta őket, míg erejük bírta. Bújtatta őket, míg a többiek vérüket ontva haltak meg szent ügyért, hazáért, királyért, szerelemért, ők remegve várták a csata végeztét. Akkor inalásra készen jöttek elő s a túlélők közt hazatértek. S folytatták, csak menekültek, minden ízükben reszketve, csontjuk velejéig remegve. Ők voltak a gyávák, kik meghátráltak, de utólag néha nagy volt szájuk. Így bűnhődnek most, szemük lehunyva, könnyük patakban hull. Látomások gyötrik őket végestelen, képek, melyek őket mutatják, mikor megfutottak. Gyávaságuknak állít emléket elméjük, s itt megmutatja nekik. Most siránkoznak, halkan, úgy látszik, pedig belül ordítanak amint fejükre olvassák bűneiket. Vékony könnycsíkok sietnek végig arcukon, pedig magukban csaknem belefulladtak már. Átkos végzet az övék, s még átkosabb azoké, kikhez nemsoká elérünk. – Szavait bevégezvén a tömegbe sétál, és eltűnik Hordám tagjai közt.

Én borzadva fogom meg egy vak látó vállát, mire ő, abbahagyván a jajgatást szemeit lassan felnyitva, homályos írisze rám vetül, s feláll. Lelép az útra, s bizonytalan léptekkel megindul előre, lehagyva engem és társaim. Elámulok tettemen. Felszabadítottam egy szenvedőt, felmentettem büntetése alól, megmentettem kínjaitól! Csodálkozva tekintek kezeimre, elmosolyodom: talán a többiekkel is megtehetem. Újabb alakhoz sietek, ki négykézláb görnyedve áll tátott, legörbül szájjal. Vállára simítom tenyerem, s várom a csodát. A szerencsétlen felém kapja fejét, de szemei hunyva maradnak, látomásai tovább kínozzák, egyéb nem történik. Hát még sincs csodás erőm, mivel szenvedőt szabadíthatok? Csak véletlenül találtam meg, ki indulni készült?

Hordám megelőz, teljesen elhagynak, csak utolsó tagjait látom, utánuk sietek. Erősen megcsappant számú társaim még így is vannak félezren. Egyiküket sem ismerem, s életemben nem láttam, de közös utunk fejembe vés egy-egy újra s újra felbukkanó arcot. Mind rabtársaim e hosszú úton, s lassanként cellájukba szivárognak. De velem mi lesz? Mely hegycsúcs lesz börtönöm? Hisz oly helyek mellett jöttünk már el, hova én is bejuthatnék, de nem, én még mindig megyek. Milyen hosszú lesz utam? Meddig kell még mennem? Hány hegycsúcsot kell még végigmásznom, hogy elérjem célom? S mi lesz, ha sehova nem állok be, végigmegyek mindenki mellett? Mi van az út végén, a legmagasabb hegy csúcsán? Valódi halálom, vagy kiút? Őrzi-e valaki, s ha igen, ki? Meddig kell még e helyütt szenvednem? Egyképpen kaphatok csak választ tengernyi kérdésemre: ha továbbmegyek, végigtaposom az összes hegynek ösvényét, s eljutok a végig.