A híd túloldalán fehér, apró szemű, szinte már por állagú homokba süllyed a lábam. Pár lépést teszek, s már térdig merülök a finom anyagban. Az öreg tiszt húz ki, s segít a kövecses, szilárd útra, mely úgy rí ki a homokból – most már jól látom -, mint a friss hóra hullt vér. Az egész hegyet ez a selyem puhaságú szemcsetenger borítja. Lassan haladunk, az ösvény még egy láb széles sincs, csak egyesével tudunk átkelni rajta.

A távolban apró, sötétebb buckákat látni, mintha egyszerű sziklák volnának, de közelebb érve látom, hogy mozognak, karjukkal csapdosnak. Még tovább haladván egyre jobban látszanak, s az első ilyen buckához érve már tiszta: emberek.

Mind nyakig merülve a homokban, már-már állukat csapdossa, néha fel-fel bukkannak mellükig, de minduntalan visszabuknak. Segélykérőn tekintenek rám, néhányan utánam is kapnak, mintha én megmenthetném őket, s én keserűen nézek vissza rájuk, mert nem húzhatom ki őket. Bokám hirtelen félre bicsaklik – lábam alól kicsúszik egy kő – s én újra a homokba hanyatlok. Bokám, lábszáram, térdem mind elmerül, s mintha a közelemben lévők elkezdenének evickélni hozzám. Combom, derekam, hasam már nem látszik, s már nyúlnak értem, hogy mélybe húzzanak. A finom szemek apró gyilkosként kúsznak, sercegnek torkom felé, a bűnhődők tépik ruháim és tagjaim. Karommal utolsót csapok kifele, érzem, elkapják, s emelkedek az éltető levegő felé. Megint csak Tisztem az, ki kihúz. Hálás tekintettel nézek rá, de ő hárítva fordul el, s hátramarad, lökdösődő Hordám kerülgeti, s elmarad. Letekintek, s akik az előbb le akartak húzni, még mindig utánam kapkodnak.

- Ők a haragvók és haragtartók. Akár egy kis semmiségen megsértődve, sokáig nem bocsájtottak meg, s életük végéig hordozták magukban, nem felejtettek, bármily régen történt is. S most itt vannak: egykor elborították őket a régi sérelmek – ki se látszottak belőlük -, s lám: előttünk fulladoznak a homokban, s lábuk után kapkodnak. Elvakultságukban sérelemakaróikat látják bennünk, s maguk alá rántanának, hogy helyettük fulladjunk. Halálukban sem képesek túllépni haragjukon. – Mindezt egy nálam három fejjel alacsonyabb leányka mondta, korához nem illő bölcsességgel. Utolsó mondatára rövid, hollófekete hajába túrt. Merőn nézek rá. Egy ilyen fiatal, hatévesforma kislány honnan tudhat ennyit a Pokolról?

- Amikor belépünk a Kapun, ösztönösen tudjuk, hová kell mennünk, s tudomásunk van minden szenvedésről, mely a sajátunk előtt található. Mintha elolvastunk volna róla egy brosúrát a Kapunál. – Kissé idegesen felkacag, majd sokatmondóan hátrapillant, ahol az engem megmentő Tiszt látszik fel-fel bukkanni. Követem tekintetét, de ahogy visszanézek, már nem látom a kislányt sehol. Inkább lemaradok, hogy az idős katona beérhessen, s némán folytatjuk utunkat egymás mellett, némán magunk elé nézve.

Igyekszem elhessegetni a furcsa gyermek szavait, de azok annál inkább igyekeznek gyökeret verni a fejemben.