Acsargás, vonítás fogad, oly hangok, melyeket csak holt vadat tépő megvadult farkasok veszekedésekor hallani: csontig hatoló vinnyogás társul hozzá, kétségbeesett siránkozás, sikoltozás és visongás, mint mikor disznót ölnek, s a rettent állat élete utolsó mozdulataival próbál szabadulni fogvatartóitól, s akár a világból kiszaladna, de nem teheti, mert már torkán a kés, suhan, s fröccsen a vér, már el is múlt.

Lépteink csikorgó kavicsokon sírnak, de ez a siránkozás se képes elnyomni a közeledők jajongásait, s ettől feláll a hátamon, a nyakamon, a karomon a sok apró szőrszál, tiltakozván, hogy továbbmenjek.

Meglátom a szenvedőket, s Hordámmal együtt elborzadok. Hátukon, hasukon fetrengő nyomorultak látványa fogad, de van, aki még állva szenved. Körülöttük fehér, barna, foltos, lógó vagy álló fülű, rövid és hosszú szőrű vicsorgó-vakkanó vadászkutyák állják körbe őket, de nem csak ugatnak, s acsarognak: éles fogukkal a sikoltók húsába mélyülnek, vért serkentve, s letépik, mintha csak döghúst szaggatnának. S mikor a hasadt izmok közt feltűnik a fehérlő csont, világítva a hús vörösében, ráharapnak, s rángatják, míg bírják. Mikor a vérengző ebek visszavonulnak, elugranak a csapkodó karoktól, a vonagló lábaktól, a hús, izom, ínak, s az erek úgy nőnek vissza, mint varázsütésre, és a kutyák újra nekiugranak, s tépik ki a javát a helyéről.

Hirtelen egy tépett elszabadul, magát takarva-óvva a csattanó állkapcsoktól s iszkolva fut, előre a közös ösvényen. Kinek be kell állnia, hogy földi tetteiért bűnhődjön, nem akaródzott a habzó szájú dögök közé lépni. Őérte vértől csöpögő karok nyúlnak ki, s ragadják, ahol érik, berántják. Amint a lábai a véres talajt tapodják, egy eb rögtön belemar bokájába, s ő felordít.

- Kétszínűek, alakoskodók. Neked kedves felet mutattak, jóakaró álarcot, s te elhitted, barátodnak, társadnak vallottad, de ez hazugság. Mert mikor nem láttad s hallottad, más fülébe súgta, más agyába ültette gyilkos pletykáit, ártó szándékát. Mást mutattak előtted, s mást mögötted, most így bűnhődnek: vadult ebkutyák veszettül tépik le húsukat csontjukról. - sóhajtással keveri szavait idős Tisztem. Megfáradt csillag bujkál pihenve szemében, enyhe szánalom, de semmi más. Hogy ez az ember mily súlyos bűnöket követett el - nem tudom. Arca túl kedves, ahogy szavai is, tekintete túl őszinte, hogy oly súlyos lett volna.

Hordám tovasodor, nincs több időm kémlelni arcát. A híddal, és alatta még nyaktörőbb mélységgel törődnöm annál inkább. Már nem rettegek a recsegő deszkáktól, tudom, nem szakadhatnak le.