A negyedik hegynek emelkedőjén szörnyülködő siránkozás fogad, s ezüstös villogás. Tükrök sora áll mindenütt, díszes fakeretben, s ellőtte könnyektől csillogó szemű népség. Mind fejét fogja, óbégat, majd forgolódik, böködi, húzkodja bőrét, s kétségbeesett arccal tekint a foncsorra. Némelyek iszonyattal fordulnak el, és mégis mindig vissza-vissza tekintenek, s újfent csak elnéznek.

Közelebb lépve beletekintek egy tükörbe: magam meglátván, mintha tiszta gejzírtó vizébe néznék, a foncsoron ugyanaz látszik, aki a tükörbe pillant. Tekintetem feljebb vándorolván hol a tükörre, hol az előtte álló alakra téved, de semmi különbség nem látszik. Nem értem, mitől rínak így az emberek, maguktól iszonyodnak el?

Egy a hordámból kiválik, s az egyik tükör elé állna. Előző 'tulajdonosa' könnyes arccal és motyogva hagyja el szenvedései színterét. Én elkapom karját, és kérdőre vonom. A ködös tekintetek rám vetülnek, s velük tompa, rég nem használt hang szólal.

- Hogy miért rívunk, hogy e tükörbe kell néznünk, azt kérded? – így kezdte – Megmondom, figyelmezz hát jól! Mi hajdanán gyönyörűek voltunk – ezt hittük -, mert mind megfelelni vágytunk, s megfeleltünk szabályoknak, melyeket mások hoztak: ,,Légy ilyen!", ,,Járj amúgy! ", ,, Hordd ezt, és ezt a ruhát!", ,, Nézz ki úgy, ahogyan mi!", ,, Kövesd a divatot, mert úgy leszel egyedi!" S mi hallgattunk szavukra, másoltuk őket, s mindegyikünk ugyanolyan lett: kívül díszes mázzal cicomázott, de belül üres, mint a szellemvárosok. Kongtunk az eredetiség, az egyén nélkül. S most, bűnhődésképp e tükrök előtt állunk, mely e vétkeinket tükrözi vissza, s magunk megcsonkítását, mind testben, mind lélekben. – Ezzel elhallgat, s tovább lépdel.

Visszapillantok a tükörre, s az előtte álló alakra, mely nemrég még Hordám tagja volt. Csak most veszem észre, ahogyan volt társamról porlik el a ruha – körbetekintve rájövök: mindenki más is ruhátlan. Hisz ezen tükrök előtt senkinek nem lehet semmi takargatnivalója.

Elvörösödött arccal, fejem lehajtván, s tekintetem a földre szegezvén indulok Hordám élén.

Az emelkedő lejtővé csap át, s elérjük a híd innenső oldalát, mikor belém nyilall a gondolat: elpirultam. S a halott nem pirulhat el!