A moraj, amit a híd túloldalán hallottam, még erősebb lesz. Az út mentén kidugja fejét pár száraz kóró, ám meg sem rezzennek. Mintha a semmiből bukkant volna elő, egy öreg rőzseszedő asszony jelenik meg mellettem, s a kórókért nyúlva hajolgat, kihúzza őket a földből, de mire egy újabbért nyúl, két másik nő a helyébe. Az asszonynak hasonlóan ködös tekintete van, mint a türelmetleneknek, így a helyett, hogy megszólítanám, követem, s a Hordám követ engem. Talán tíz lábbal odébb, egy gazdátlannak tűnő kézimalomnál az öreg nő leül, virágmintás kendője alól a mozdulatra kicsúszó őszes aranytincset visszaigazítja, majd széttördeli a száradt növényt, beleszórja a kézimalomba és forgatni kezdi. Halkan mormogni kezd, aztán hangosan folytatja.

- Mi itt, kik magunkban őrlünk, kétkezi munkára ítéltettünk, mert életünkben nem végeztünk semmi munkát. Szüntelen hajlongunk, mert helyettünk hajolgattak, elénkbe hordták dolgainkat, s most mi hordozzuk e száraz kórókat, megőrölték búzánkat, sütötték kenyerünket, s lám most mi őrölünk, ám mindhiába. Lásd idegen: kihúzzuk a kórót, de rögtön kettő nő helyébe, elhordjuk malmunkhoz, hogy őröljük, de nézd: mi a két kő közt kipereg, mint az idő homokja kezünkből, nem oly finom por, mint a liszt-szemek, de képlékeny, szürke, illékony anyag, mely, ha keserves földet érint, menten eltűnik, nem marad utána semmi. – S keserűen felnevet. Egy pillanatra elmélyed magában – na de most hagyj, hadd őrlök, hisz soha nem leszek kész. – S int, és visszafordul malmához, nem szól többet.

Körbe nézek, s látom Hordám újra megcsappant, s a felváltottak megelőzve minket, eltűnnek a domb-emelkedő mögött, az úton tovább. Ismét várok csak, hogy én is hajoljak, kórókat a földből kiszakítsak, s őröljem őket anyagtalan porrá, de semmi. Csapatom rám tekint, minden szempár finom tűként ösztönöz, s én újra megindulok, végig az elkényeztetett bűnhődők közt, s pár arc pillantott fel rám üveges, semmilyen szemmel, olyanok is, kik még nem haltak meg. Az ő alakjuk halványabb, szürkébb, - kísértetek a kísértetek közt. Király arcok, úri fizimiskák, kis ujjukat mozdítva, egy hegyet mozdíthattak arrébb, most tépve görnyednek, s őrölve bűnhődnek. Egy gyermek áll csak fel és szalad oda hozzám, kérőn kapja el karom.

- Ki vagy, ki rég látott színeket hozol szemvilágom elé – ki? Vígy magaddal, én nem tettem semmi rosszat! - Könyörgő szemein kis könny-gyöngyök ülnek, s szaladnak le arcán. Emelem kezem, simítanám apró szőke tincseit, de ujjaim leget markolnak csak, s az én szemeim is könny lepi el: segítenék a kis hercegnek de nem tehetem. Majd szívem szakad meg ahogy tovább lépek, kezem kicsúszik az apró tenyérből, s ő ott marad, út szélén rídogálva, de én tovább megyek Hordámat követve.

Egész úton, míg a következő hídhoz érünk, végig az ártatlan kisgyermek foglal le, csak rá tudok gondolni. Alig öt esztendős, jövője, sorsa azt írja: itt a kényeztetettek közt kell majd senyvednie, habár nem tehet róla. Szülei és környezete az egyetlen ok, melyek miatt ily sorra jut. Hiába járt be jó utat, ha végén majd a Pokolra jut.

Megérkezünk a hídhoz végre, olyan, mint az előző, mely a türelmetlenektől hozott e hegyre, de ha lehet, még ócskább, romosabb, már növekedettebb biztonsággal teszem lábam: ha több száz már átkelt rajta, s az idő kezdetétől szolgál, s szolgálni fog a világ végéig, engem, egyedülit ki kell bírnia, nem szakadhat le. Biztos lábbal kelek hát által rajta, s egy deszka sem nyekken: mintha a legbiztosabb hídon kelnék által, léptem sem remeg. S az út is oly rövidnek tűnik, mintha öt lépést tettem volna. De visszanézve – Hordám is jő – hosszúnak tűnik a híd és ingatagnak. Míg várom csapatom, lehunyt szemmel a túloldalon, egy könnycsepp fut végig ajkaimon, s elhullatom. Elhullatom a szomorú gyermekért, s hullatom mindazokért, kik ártatlan, önhibán kívül szenvednek e Pokolban. Mert e rendszer is igazságtalan, csak a bűnt nézi vakon, hisz én jogom szerint még élek, nem lehetnék még itt. Ekkor felpattan szemem, s dobban egyet szívem.