Ha az eddig látottak és hallottak megráztak, akkor az itt tapasztalt dolgok életre szóló sokkot okoznak majd.

Az eddigi legszörnyűbb üvöltések halk gyermekkacajnak tűnnek, s a borzalmak egyszerű simogatásnak. A meleg, ha lehet, még inkább a tetőfokára hág, és a bűz is itt a leggyomorforgatóbb. Újra szerkezetek kattogása merül a siralomtengerbe, s néha-néha felbukik.

Hosszú, kígyózó sorok állnak, mindenik zsákkal a fején, s halkan sírnak, néha elkapok egy-egy imát is. Gyászos oszlopok az emberek: ha színük emberségüket jelenti, hát ők puszta fekete- fehérek, s némák. A sor nem fogy el, s mire az elejét érem, tán egy mérföldet is megteszek. Ismét előttem áll egy horrorisztikus szerkezet, s abból mindjárt egy nagytucatnyi: a nyújtópad. A deszkákon vér csorog, alatta emberi maradékok bűzölögnek. A sorelsők fejéről lerepül a vászon, s elporlad – elfújja a szél – s egy láthatatlan erő felrepíti őket a kínpadra. A kötelek maguktól csavarodnak a nyakakra, bokákra és csuklókra, a szerkezet önerőből forogni kezd. Lassan húzza szét a sorra került szerencsétlent, mennél tovább nyújtva kínjait. A vállak kifordulnak, a forgók elválnak a csípőktől, először halk, majd egyre erősödő ropogások nyomják el a siránkozásokat. Egy heves jajkiáj, s az ízületek szétválnak. Következik a hús. Elsőként finom repedések kúsznak a törzs oldalán, vékony érben az eddiginél is több vér folyik el, majd inak feszült elpattanása jön, követi a hús és az izom. Végül már csak a bőr tart, ám az se sokáig, s az egész test megadja magát. Az emberi torzó darabjai kiszabadulnak a kötelek fogságából, s furcsa alakok jelennek meg. Bőrük fekete és érdes, szemükben nincsen pupilla, hegyes fogaik közül zöld kígyónyelv sziszeg. Aprók, három-négy láb magasak. Felmarkolják a bűnösöket – vagyis ami megmaradt belőlük – s a letépett fejek torkából ordítás tör fel – még mindig éreznek -: a törpe alakok bőrén zöldes-sárgás anyag csöpög, beborítva a maradványokat. Sav.

Kordéra pakolják terhüket, ahol tűhegyes fogú varangyok marcangolják tovább a széttépetteket. A kocsi elé egy se nem madár, se nem kutya lény van bekötve: loncsos fekete bundája rejtekéből a hátán hiányos tollú szárny nőtt, lábaik madárlábak, pofájukon két száj tátong, egy agyaras, és egy csőrös. Vérben forgó szemekkel indulnak meg, míg a kígyónyelvű törpék egy üres kordét fogadnak. Követem a kis szekereket, s hatalmas máglyához érek, fölöttük ólomkondérban a Földnek magjánál is ezerszer forróbb víz gőzölög, mellettük még több törpe alak áll, fából emelt magaslaton, s obszidiánkanalakkal keverik e bizarr löttyöket. A keverék szörnyek felvonulnak a keverők mellé, s beleborítják rakományukat a Káoszi üstbe, s a kínlódók fejei ismét felüvöltenek, kínjukban borzalmasat rikoltanak. Az egész agóniára a felettünk lebegő apró fények világítják be tiszta fényükkel, fokozva az abszurditást.

E szörnyű képtől részegülten földhöz vetem magam, s siránkozásba kezdek. El akarok szabadulni innen, nem maradhatok itt tovább. Ép elmém kezd megbomolni, már nem is tudom, mi a valóság, s létezett-e valaha is?! Miért mondják, hogy van Isten, ha ily borzalmat megenged?! Mily jogon dönt valaki, akárki, emberi sorsokról, akár isten, akár nem az?! Ki hatalmazza fel rá, ha nem önmaga?! Ily önkényes volna az Isten, s isten-e egyáltalán?!

Az égen ekkor az apró fények megmozdulnak. Fényükből olyan tisztaság árad, hogy már látásuktól enyhülnek lelkem kínjai, s visszatér hitem egy aprócska morzsája. Fejemben éteri hang csendül fel, akár egy angyal beszéde.

- Vándor, ki testtel mész a testet birtoklók közt, s mégsem kell kínlódnod, ki nem vagy sem élő, sem holt, és bűneid nem olvastattak még fejedre! Kelj fel a földről, ne rémisszen meg a látvány! A gyűlölködők szenvednek itt, a legnagyobb bűnt elkövetők. Ne vedd magadra kínjukat! Emelkedj fel a földről, mert bár a Pokolnak végére értél, utad még nem végezted be! Járnod kell, lépj tehát, erőd a Tiszták erejével telik el, s nem bicsaklik meg lábad, nem ferdül el kiszabott utad! Járj hát, hogy az Útnak végére érj! – Hűvös csókot érzek ekkor orcámon, s mikor kinyitom szemem, gyönyörű arc fogad, a leggyönyörűbb, akit valaha láttam. Elmosolyodik, majd lassan elhalványul. Tudom, a vöröslő égen lebegő Tiszták áldottak meg.

Új erőre kapva állok fel. A kínlódó hangok tompítva zsongnak fejem körül, a látványtól is elszakad szemem, s az út ismét tisztán kirajzolódik. Rálépek hát.