A hídról lelépve idegesítő, vörhenyes moszkitók támadnak rám. Heves karcsapásokkal hessegetem őket, s egy kis idő múlva végre odébb állnak – vagy repülnek.

Követve őket, egy, az enyéimhez hasonló mozdulatot végző csoporthoz jutok. Itt oly sok szúnyog kering, hogy alig látni tőlük három lépésnyire. A szerencsétlen verdesők körül csoportosulnak, kik fürgén igyekeznek elhajtani maguk körül a repkedő élősködőket.

Még mielőtt belépek a zizegő óceánba, az egyik állat karomra száll, így van alkalmam megfigyelni: teste vörös, vékony, és lemezkékből álló páncélszerűség takarja testét. Fején négy szem foglal helyet, kettő-kettő egymás felett. Két, felpöndöríthető szívókája, hét lába, darázshoz hasonló karcsú tora és fullánkja van, potroha pókszerű. Egy biztos – ez nem moszkitó. Mintha csak arra várt volna, hogy rájöjjek valójára: elrepül, amint végigmérem.

Nagyot sóhajtva bevetem magam a repedő sűrűbe. Folyton a lábam elé kell néznem, hogy ne tévesszem szem elől az utat. Nem látom, csak a cipőm orrát, de hallani hallok: ezernyi jajsikoly, halni vágyástól fűtött, elkínzott lelkek kiáltása, egymásnak és a földnek ütődő testek zaja, de mindeközben szinte a fülemben zizegő rovarhad egyöntetű hangorkánja sem csitul.

Végre kiérek e nyomasztó rengetegből, az út ismét kirajzolja előttem kopott kővirágait, s a híd is tisztán látszik végre. Hallom, amint még valaki kiverekedi magát az útra, és lerogy egy nagyobb sziklára. Felé fordulok, és elborzadva felnyögök: a férfi inge eltűnt, mellkasát, karjait, hátát, sőt, arcát és nyakát is hatalmas, sárgás gennyel teli fekélyek borítják, körülöttük vörös a bőre. Pár perc múlva felpillant, és rám néz. Értetlenkedésbe torzult arcomat látva magyarázatba fog. Mély, és érces hangja van.

- Most szabadultam, hosszú évek senyvedései után, talán tíz, tizenkettő esztendő is eltelt, nem tudom pontosan. Emlékszem, halálom előtt cipőjavító voltam, becsületes emberként ismertek, senkinek nem volt panasza rám. Szép feleségem volt, és három gyermekem: egy fiú, tizenkilenc éves, és két gyönyörű kislány, ikrek, hat esztendősök. Egy nap hazafelé menet betértem a kocsmába, a szokásos egy korsó sörömre – többet nem szoktam, nem bírom jól az italt -, mikor egy részeg társáság ült mellém, és meghívtak egy körre, aztán még egyre. Én tiltakoztam, de valahogy csak belém tukmálták. Ezután hatalmas az időkiesés, nem emlékszem semmire. Másnap reggel egy isten háta mögötti házban ébredtem, a földön feküdtem egy ágy mellett. Felálltam, és egy félájult, halálra rémült fiatal lányt találtam a kerethez kötözve. Egyidős lehetett a fiammal, vagy még fiatalabb. Megpróbáltam eloldozni, mire ő valami olyasmit kezdett motyogni, hogy soha többé ne érjek hozzá. Ekkor kezdett összeállni a kép a fejemben. A lányt végül elengedtem, ő pedig elszaladt. Hazamentem. A feleségem őrjöngött, a fiam próbálta nyugtatgatni, a kislányok a szekrényben elbújva sírtak. Elmondtam nekik mindent. A fiam üvöltözni kezdett, azt mondta gyűlöl, és undorodik tőlem, majd az anyjával, aki csaknem elájult, és a kicsikkel együtt összecsomagoltak, el akartak indulni otthonról, mikor a főkapitány vezetésével egy tucat katona özönlött a házba, hogy letartóztassanak. Hosszú évekre börtönbe csuktak, s mire kiengedtek, sehol nem találtam a családom. A munkám nem kaptam vissza, így koldusként tengődtem pár elkeseredett évet. Nyomorult életemnek egy piti tolvaj vetett véget, aki a kabátomat akarta elvenni. És habár még éltem, életem utolsó tíz évem is olyan volt, mintha itt tengődnék a Pokolban. – Sóhajtással fejezte be mondandóját. Miközben beszélt, testén az összes fekély kifakadt, és nyomul csak pár körkörös heget hagytak.

Hirtelen feláll, még homályos, de már tisztuló tekintetét rám emelve tovább megy. Én még ülök kicsit, ahova letelepedtem, szemben a férfi sziklájával. Most jövök rá, hogy mióta nekiindultam, és elhagytam az első csúcs előtti obszidiánhidat, egy percre sem pihentem meg. Csaknem tizenkilenc mérföldet tettem meg, bár lehet, hogy több volt.

Körülbelül egy fertály órát pihenek, s nekiindulok én is. A hídon túl ezernyi apró, fehér fény csillámlik, ez bíztató jel lehet. Folytatom utam a csillogó túloldalra, és rálépek az utolsó hídra.