Ily siránkozást sem életemben – sem halálomban? - nem hallottam, amily e hegyen fogad. Előttem, s Hordám előtt – kiknek száma hegyről-hegyre csökken, de alig apad – lassan kiválik az új csúcsnak útja: mintha a haszonlesők kincse mind e helyűvé termett volna. Mint haragosoknál a homok, úgy terül el a sok pénz – papír és érme egyaránt – és a rengeteg kincs.

Már-már fáj itt lépkedni, hol egy tányér vagy tál pereme vág a bokámba, hol egy hegyesre csiszolt gyémánt szúr át cipőm talpán, hol térdig merülök az értékekben, s lehorzsolom lábszáram.
Hamarosan megtudom, honnan jön a sok jajkiáltás: emberek tömegétől, kik térdig, vagy jobban elmerülve állnak a kincsekben, s egyre csak szórják azt. Zsebükből - kabátjukéból, nadrágjaikéból - sőt, minden ruhaszakadásukból is felbecsülhetetlen értékű tárgyak hullnak ki egymás után. Szegény emberek közben keservesen sírnak, de úgy, hogy mellettük egy ártatlan gyermek zokogása nem oly szívig hatoló, mint e bűnhődők rívása. Minden könnyük oly keserű, hisz azt hajigálják el maguktól, mi oly kedves szívüknek: a pénzt és a kincseket.

Tisztemhez fordulok kíváncsi-kérdőn s fel nem tett kérdésemre már adja is a kielégítő választ. - Ők voltak azok, kik éltükben mind csak gyűjtötték a pénzt, halmozták, mint ősszel télre készülő állatok az elemózsiát, a tartalékokat. Soha egy garast nem adtak volna senkinek, mindig csak többet és többet akartak, s ha már össze is gyűlt, nem is kevés, úgy fogukhoz verték minden egyes fityingjüket, hogy szinte szegényesnek tűntek. Még a szükségesre is sajnálták a pénzt: inkább megjavították otthon maguk, ami elromlott, minthogy vitték volna szerelőhöz, vagy vettek volna újat. Ők voltak a fukarok és a kapzsik, s amit régen muszájból sem adtak, most két kézzel kell szórniuk, még a ruhájukból is hullik. S habár most övék Eldorádó aranyvárosának minden kincse, el kell szórniuk az utolsó kis aranyrögig mindent. Ezért oly keserves sírásuk: azt dobják el maguktól, amelyet a leginkább akarnak.

Szavait végezvén, egynek a szórók közül hirtelen elapadnak könnyei, s már nem szórja tovább az aranyat. Egy Hordatagom lépett hozzá, s segíti ki az elmerült - immáron - sorstársát. Odaáll helyére, s egyből bokáig süllyed, és zsebébe túrva mélyen előhalász egy fényes aranygyűrűt, eztán ő is szórni kezd. Az, ki kiszabadult, ködös tekintettel botorkál elénk, majd eltávolodik.

Mi újra megindulunk, mélyen gázolva a dísztárgyakban, és a híd innenső oldalára érünk. Lassan kiérünk a kincstengerből: olyan kigázolni e szép holmikból, mint egy tengerből, ahol a víz fenékig megfagy, majd feltöredezik, s a darabok közt kell kiérnünk a kincstenger partjára. Ez út után, hol még lábfejemet sem láthattam, szinte üdítő végig kelni a rozoga hídon - már ha a Pokolban van bármi, ami üdítő lehet.