Itt az út újra csak kövecses ösvény, s egyenes, léptünkre apró porfelhők szálldogálnak. Az emelkedő meredekebbnek tűnik, mint eddig, kövek gurulnak el lábunk alól néha-néha. Ahogy közeledünk a szenvedőkhöz, újra siránkozást hallok, de talán keservesebbet, mint amilyet a magamutogatók hallattak. A távolban térdepelve hajlongók látszanak, görnyedten gyülekeznek kisebb tömegekben. Középütt csuklyás alakok állnak, keseredett fakordék mellett, amelyeket molyrágta pokrócok takarnak. Alóluk a sejtelmes valakik csillogó tárgyakat pakolnak elő, s szórják a térdeplők elébe. Azok mohón hajlongnak, kapkodnak a gyönyörű kincsek után. Aranyserleg, melyet zafírok, rubinok, smaragdok díszítenek, ezüsttál, melynek közepébe és szélébe részletes vacsora- és vadászjeleneteket véstek, különböző, színesen szikrázó ékkövekből készült nyakláncok, tiarák, karkötők, színarany gyűrűk gyémánttal, értékes kristályokkal kirakva, s egyéb felbecsülhetetlen értékű csecsebecse hull a piszkos földre, s lepi be csillogásukat a por. A csuklyások marokszámra szórják az értékeket, holott kis fakordéjukba nem férhetne bele, még a fele sem, amit kiszórnak.

Közelebbről megnézvén a földön térdepelve hajlongó népeket, mind a feléjük hulló kincsekért nyújtózik, és kapkodja a maga ölébe szüntelen. Maguk előtt egy öblös szájú zsák fekszik éhesen, s habár gazdájuk folyvást aranyat-ezüstöt hány-halmoz beléjük, nem tűnik úgy, hogy korgó mélyüknek kínja enyhülne. Sőt, inkább még éhesebben áhítoznak a laktató arany, az éhcsillapító ezüst után.

A térdeplők keze ugyan a sok drágaság után kap, sóvár szemük falja csillogásuk, de mikor vágytól remegő, görcsbe torzul ujjaik végre rásimulnának a kupa nyakára, megmarkolnák a tányérok peremét és a nyakláncok gyöngyeit, magukénak tudhatnák a fényes, rabul ejtő, észt elvevő és kacskaringós betűkkel teleírt aranygyűrűket, rámarkolhatnának az aranytallérokra, azok mintha csak káprázatok lettek volna, úgy foszlanak el, oly finom porrá, mint az elkényeztetettek őrleménye, mint a haragosok homokja, mint a harmatos pókháló a hurrikán szelétől, s a szerencsétlen szenvedőnek csak e semmiség marad, és csorog ujjaik közt a földre, miközben ők már újabb drágaságokért nyúlnak.

- Ők voltak a haszonlesők, kik mindig másokon nyerészkedve éltek, munkavégzés nélkül keresték mocskos pénzüket, másokat kihasználva jutottak jóhoz, úgy kértek kölcsön, hogy vissza nem adták, s mindig ugrottak, ha elhangzott e két szó: „olcsó" és „ingyen". Elvárták, hogy nekik legyen, de ők nem adtak volna, ha kérik se, kibújtak volna a felelősség alól, s futottak volna. Most büntetésük ez: térdepelnek, meg sem mozdulnak, s elébük szórják a drága kincseket – de amint e sok jóhoz ér kezük, elporlad, mert a mondás örök: „Aki nem dolgozik, ne is egyék!" – Tisztem eddig mögöttem baktatva ontotta rám bölcseléseit, most mellém lép. Rám tekint, szemében tapasztalat lángja perzsel.

Az egyik szenvedő ekkor feláll, s zsákját egyedül hagyva csatlakozik a korábban minket elhagyókhoz. Szemében kihunyt a mohó tűz, egy halott homályos hályogához képest tiszta tekintettel indul meg, de még zavarodott arccal, nem gondolkozik, csak lába viszi előre. Egyidőben emezzel, egynek a Hordámban fellobban a kihunyt láng, s se hallva, se látva, a kincsek csábító csillogásától vakon és süketen a csuklyás és kordéja elé veti magát. Gyönyörrel arcán várja a kincsesőt ölébe, s mikor a drága tárgyak helyett finom por hullik karjai közé, keservesen felkiált, s kétségbeesetten várja a következő ékszert és kupát, hátha az megmaradván kezében végre övé lehet.

Elkeseredve a látottaktól indulok tovább, s az emelkedő újra átcsap lejtőnek, léptünktől kavicsok lavinája indul meg, s zúg kopogva a híd pereme mellett. A kiszáradt fa letöréssel fenyegetve recseg alattunk, a kötelek nyikorgása ismét síráshoz hasonlatos. A finom himbálódzástól tengeribeteg lenne az arra érzékeny – ha nem volna halott. A következő pillanatban már ismét szilárd talajon állunk, s elénk tárul az új hegycsúcs.