A harmadik helyen, oly csönd fogad, amit még életemben nem tapasztaltam, még az ideúti némaság is vásári zsivajnak tűnik utóbb. Ember keltette hang nem ér fülembe a köves ösvényen sétálva, csak a magam, s a Hordám léptének hangja, s lélegzetvételem, mit csak most veszek észre.

Jó fertály órája járunk már, s mintha megint az első hegyen volnánk. Csendben ülő szobrok vannak szerteszét mindenütt, nem mozognak, fülüket befogják, s szájukat úgy összeszorítják, hogy ráncot vet ajkuk bőre. Egy fiatal lányhoz lépek, ki háttal térdepel, füleit szorítva ujjai elfehérednek. Finoman megérintem vállát, mire ő rémült tekintettel fordul felém, s egyensúlyát elveszítve hátra zuhan, sikoltásra, kiáltásra nyitná ajkát – de nem teheti. A finom, hamvas arcbőrz pirult a riadtságtól, a kecsesen ívelő nyak inai, mint szarvasé, ki menekül, feszülnek meg, elüvegesedett, hosszú pillájú szemében védtelen ártatlanság csillan tompán, de ajkai, durván megsértve, vastag fekete cérnával átdöfve, összeszorítja száját, s nem engedi nyílni, de nyílna, mint harmatos cseresznyevirág. Amint rémítetten szétfeszíti, finom csöppű vérgyöngy serken a sebes lyukakból, állán végig csorogva a földre csöppen, a szomjas talaj felszívja, mintha ott sem lett volna, s a vörös csíknak arcán nyoma vész.

Részvét támad bennem, nyúlnék a lány után, gyógyítanám sebeit, de a micisapkás tiszt karja megállítja kezem. Visszatekintek rá, haraggal, daccal szememben, de ő lemondó tekintetével megfékezi indulatom, s visszatérít Hordámhoz, hogy folytassuk az utat. Kimondatlan kérdésemre a parancsnok ajkai már elnyílnak, szemében keserű bölcsesség villan.

- Itt azok vannak, azok térdepelnek, guggolnak, s ülnek magányukban, kik éltükben mindig a figyelmet keresve éltek, hamis és megjátszott, mesterkélt botrányokkal hívták magukra a népek érdeklődését. Kihasználták, élvezkedtek az emberek csodálatában, fürdőztek a botrányokban, illegették magukat a mondvacsinált tragédiákban, s ha már a nép új játékszert talált, más híreset, kit csodálhatott, gyűlölhetett, újrakezdték, s új hírt keltettek. S – szinte - bármire képesek voltak, hogy kamerák nélküli magányukat elkerüljék, még otthon, meghitt otthonukban sem szakadtak el az emberektől, kik úgy majmolták őket, mintha muszáj volna – keserűen sóhajt, megtörli arcát. – Ők, kik életükben figyelemhajhászok voltak, most némán – bevarrt szájjal – csendben kell ülniük, pisszenniük sem szabad, figyelmetlen kell maradniuk, ez az ő büntetésük. – Ismét sóhajt, de könnyedebben, mint az előbb. Félelmetes sikoly vágja el az eddigi mély csendet.

A sikoly egy magas alakhoz tartozik - hogy férfitól vagy nőtől származik-e, nem tudom – ki feláll, rémülten szaladni kezd, lökdösődve csapatomban, elhaladva mellettem. Érzem holt zihálását, üldözött vadéhoz hasonló kapkodó légzését – mely nincs, de mégis, mintha volna. Sebesen szalad, mint a kilőtt nyílvessző, s elfut messzire az ösvényen, már nem látom.

Mi is megindulunk újra. Utunkon sok ismerős arc ötlik szemembe, mind sebzett szájjal, befogott füllel görnyednek maguk magányába zárkózva. Néha-néha hallok még oly sikolyt vagy ordítást, mint elébb, s szaladó alakok tűnnek el előttünk az emelkedő mögött. Lépteink némaságát nem töri meg senki, míg egy bölcs hang nem kúszik fülemhez.

- Tébolyodottak – szól az öreg tiszt – Évekig ülnek itt magukba zárkózva, s nem történik semmi, majd egy nap felállnak, fülükbe újra hang hatol, ajkuk újból kiáltásra nyílik, s megrettennek saját maguktól. Rémületükben kezdenek futni, szabadon, mégis börtönben. – E szavakkal végzi Tisztem utunkat, újra hídhoz érünk, s én próbát teszek.

Első alkalommal, mikor e deszkákra léptem, megrettentem látványától, s le is szakadott alattam. Másodszor már viszont bátran lépdeltem át rajta, nem érezvén ingását, és félni se féltem. Most hagyom magam elmerülni fojtott rémületemben, hagyom, hadd borítson el. Kezem, s lábaim remegni kezdenek, torkom elszorul – s félek. Oly mélynek látom a meredélyt, hogy egy élet sem lenne elég, hogy aljára érjek, de a hídra lépek. Úgy inog alattam, mint a léket kapott hajó a viharos tengeren. Meg is állok a közepénél újra, s a deszkák úgy recsegnek, mint az életükért könyörgő fák. Hordám is utolér, s ha ők nem löknek előre, még most is bizonyosan ott állnék. Így érek át a híd túloldalára.