Nem tudom, hol vagyok.

Csak azt, hogy sötét van.

Egy öreg ajtó nyílik nyikorogva résnyire, narancssárgás fényt bocsájtva magából.

Túl kíváncsi vagyok, hogy ne nézzek be.

Jobban megnyitom, még több fény ömlik. Elvakít. Belépek.

Körülöttem nyüzsgő tömeg, majd fellöknek. Egy pontba tömörülnek, egy kapuhoz. Mindenki a vasrácshoz tömörül, mely két irányban a végtelenbe futó fémfalként tartja egy oldalon a népséget. Visszafordulok, hogy távozzam az ajtón át, de mikor megpördülök, csak a hűlt helyét találom. Helyette egy kopaszodó férfi pergamensápadt, kifejezéstelen arca néz vissza rám. Bambán mered előre, üveges tekintettel, mint egy élőholt. Csak tolong, nyomakodik, akár a többi, magukkal sodornak. Próbálom kiverekedni magam közülük, de nem sikerül. Végül egy vaskapuhoz jutok, ami mellett egy bodega áll kopott, sárga-kék festéssel. Az ablakán betekintve szeplős képű, kapafogú ifjonc - alig múlt húsz esztendős - hasonló öltözetben: keményített zakó, napszítta londinersapka, a fülke színéhez igazítva. Kajla lapátfülei mögül előkunkorodó vörös tincsei teszik még komolytalanabbá fizimiskáját.

- Nevet kérek! -  mondta. Hangjában keveredik az enyhe csodálkozás, hogy élő ember akar átlépni a kapun, kopott unalom, hisz ezredszerre teszi fel egyhangú kérdését, és a kíváncsiság a különös jövevény iránt.

A nevem? Némi bizonytalanság után kibököm.

A portásfiú az előtte fekvő óriás könyvért nyúl. Vastag, sercegő lapokon húzza végig remegő ujjait, majd megállapodik. Kételkedve néz fel rám, és így szól: - Nem szerepel a neved, nem lépheted át a kaput. Nem vagy halott - szavai szíven ütnek. Hát halott volnék? Vagy mégsem?

A mögöttem eddig csendben várakozó és hümmögő tömegen egyöntetű hangzavar fut végig. Toporogni kezdenek, mint a nyugtalan lovak, és értetlenségtől elhomályosuló tekintettel szorulnak egyre összébb. Megpróbálok a bodega mellé bújni, hogy elkerüljem őket, de csak azt érem el, hogy a kacskaringós és vastag  rácshoz nyomnak. A fém kínzóan váj a bőrömbe, csaknem átpasszíroz rajta a tömeg. Ekkor súlyos csendülést hallok, s a kerítés kifordul a földből. Akár az árhullám, a sok emberi árnyék mind áttolul a túloldalra, engem is elsodorva, csaknem maguk alá szorítva.

Csak lassan tudok feltápászkodni, néhány idegen kabátujját is segítségül kell hívnom. Itt állunk hát, sok ezren, vagy még többen, tanácstalanul. Amerre csak a szem ellát, vörös földű pusztaság, néhány kisebb buckával megtörve, melyekből néha-néha kénkőszagot árasztó puha, szürke füst gomolyog elő kísérteties sziszegéstől kísérve.

Egyikünk sem tudja, merre kéne indulni, mindenki csak topog, a másikat várja, hogy elinduljon. Aztán egy egyenruhába bújt, micisapkás és tar fejű idősebb tiszt egy cseppnyi magabiztossággal az arcán megindul előre, mondván egy távoli hegyet, vagy hasonlót lát, s ha odamegyünk, talán kijuthatunk innen valahogyan. A tömeg, mint üres fejű báránycsorda, hűen követi őt.

Amint megyünk, lábunk dobogásán és csoszogásán kívül egy hang sem hallik, a csönd néma, már szinte fáj a fülnek. A tisztnek igaza volt, valóban egy hegy látszik közeledni, s csúcsán, mint vihar idején a villám, egy aranysárgás láng villódzik. Máglyának gondolom.

Közelebb érünk, egyre csak melegszik a levegő, s a részletek lassan kibontakoznak: nem egy, de legalább két tucat csúcs szakítja meg a sík egyhangúságát. Ahogy emelkednek, törnek egyre magasabbra, spirálban állva. Előttünk a legalacsonyabb, de így is több, mint háromszáz lábra rúg, középen a legmagasabb, közel ötezer lábas magassággal büszkélkedhet. Tetején még élénkebben villódz a máglya, s a növekvő hőmérséklet körbe öleli testünk. A verejtékcseppek, mint átlátszó gyöngyök gurulnak végig tarkónkon, s a földre érve azonnal elpárolognak.

Az első hegy lába előtt egy lassan hömpölygő folyam bugyogó valója vágja el utunkat. Sötét színével a bűnös lelkeknek mocskosságát tükrözi vissza. Felette híd ível át, melyet fekete, csillogó kövekből olvasztott össze a forrongó folyó. Felülete sima, de mégsem csúszik, az emberárnyékok könnyedén átkelnek rajta. Én is ráléptem, de mintha testem előtt besűrűsödne a levegő, alig tudok haladni, csak hosszas szenvedés árán jutok át, majd' utolsóként. S ott állok hát végre, az első csúcs előtt, mely úgy magasodik elém, mint elefánt az apró bolha fölé. Félelem önt el, hogy mentem rám dől, s agyonlapítja bolha-valómat.

Hátranézve jeges döbbenet fészkeli meg magát bennem – az obszidiánhíd nyom nélkül eltűnt, habár a túloldalról érkezők áthaladnak rajta. Olyan, mintha a levegőt tapodnák a hídnak íve mentén, ahogy a láthatatlan köveken végigvisz útjuk. Mindebből üvegtisztává válik számomra: visszaút nincs, a híd csak egy irányba járható. Oda, ahonnan jöttem, esélyem sincs visszatérni. Egy út marad tehát, amerre mehetek – egyenesen, neki a hegyeknek.