Elnézést és szégyellem magam, hogy ilyen sokáig nem volt új rész... De eléggé elakadtam és kedvem se sok volt. Ám lassan, de biztosan haladok. :)

A holttestek mindig is felkavaró látványnak számítottak. Bár talán a múltban még sokkal rugalmasabban kezelték mindezt, hiszen fényképeket készítettek az elhunytakról. Ám ez már a huszonegyedik század volt, ahol egy ilyen eset után az ember évekig pszichológushoz járkálhat. Izzynek volt már tapasztalata a dilidokik terén és a saját meglátása szerint csupán pénzkidobás volt az egész. A traumákkal csak maga tud megbirkózni és ebben egy szakember nem tud neki segíteni. 

Az emberek egyszerűen rosszul lesznek, ha sokáig egy légtérben kell lenniük a hullával. Ez valószínűleg valami fajta evolúciós védekezés. Annyira féljük a halált, hogy a puszta látványától elbizonytalanodunk... Arra, hogy ezt valaki elviselje születni kell. Izzy sosem tudta megérteni a temetkezési vállalkozókat vagy a boncolókat. Ő már most úgy érezte, hogy becsavarodik. A falat tudta volna kaparni.

Azt mondják a halál nyugodt. Ám a fiú teste, a lányban csupán az ellentétes dolgokat váltotta ki; Zavart, félelmet, pánikot és még sorolhatnánk. Jules halála fájdalmas volt és ez a fájdalom az arcára is kiült. A szemei fennakadtak, a szája nyitva maradt és persze mindenhol vér borította. Még a kezei és a lábai is furcsa kifacsart pozícióban álltak. 

- Vigyük be a mosdóba. Én nem bírom nézni - hozta fel az ötletet Izzy. Etna felé kapta a fejét és kissé eltátotta a száját. Nem mondott ő ezzel semmi rosszat. Tudta, hogy a többiek is így éreznek, akkor meg miért néz mindenki olyan vádlón? - Oké! Akkor legalább takarjuk le - vetette fel kétségbeesetten az újabb ötletet, aztán bosszúsan hátrébb lépkedett és leült a pulthoz, majd hátát neki vetette. Nem tudott mást tenni. Tehetetlennek és elveszettnek érezte magát. Új élet reményében utazott el, erre ilyesmibe keveredett... Valaki nagyon utálhatja odafent.  

Xavier pulcsija csupa vér volt, hisz azt használta, amikor megpróbálta elállítani a vérzést. Azzal mégsem takarhatták le szerencsétlen fiút. Denis felé emelte a kezét, aki azonnal lekapta a kabátját, amivel Xav letakarta a test fejét és felső részét. 

Szinte fel sem tudta fogni, hogy a padlón fekvő srác már nem él. A sokk okozhatta, hogy nem kezdett rögtön pánikolni. 

Denis még mindig pityergett, ami már Xaviert is kezdte felhúzni. A fiúnak el kellene mondani pontosan, hogy mi történt. Xav oda lépett hozzá és felhúzta a földről, ami nem volt kis teljesítmény tekintve, hogy a másik mennyire elhagyta magát. 

- Hogy hívnak? - kérdezte. Valami semlegessel kezdett. Próbálta megnyugtatni vagy valami ehhez hasonló. Egyszer azt hallotta, hogy ilyen helyzetben nem szabad rögtön a tárgyra térni. 

- De...Denis - dadogta remegő ajkakkal.  Xavier bólintott és most már enyhített a szorításon. 

- Nyugodj meg! Biztonságban vagy - mormolta. Marcus felhorkantott, mire Xav mérgesen rá pillantott. Az volt a cél, hogy a fiatal fiú lenyugodjon és Marcus a kis közbevágásával nem volt épp megnyugtató. Viszont a nővére feltűnően közel húzódott hozzá és legalább ő biztonságban érezte magát, hogy egy igazi felnőtt férfi is velük van. Xavier bezzeg nem volt ilyen jó véleménnyel... Néha a kor semmit sem ér. Ráadásul a kamionos úgy festett, mint egy kitörni készülő vadállat. Nem kezelte jól a stresszes helyzeteket és ezzel nekik is árthat. - Jobban vagy? - kérdezte gyengéden. - Kérsz valamit inni? 

Denis bólogatott. Xav hátra pillantott a földön üldögélő lányra, aki kíváncsi szemekkel nézett vissza rá. Hamar vette a lapot és felkelt, hogy a hűtőből kiemeljen egy üdítőt. Amikor átadta, tartotta a tisztes távolságot és nagyon ügyelt, hogy még véletlenül se érjenek össze az ujjaik. Xavier úgy gondolta, hogy nem kedvelheti az idegeneket. 

Denis nagyokat kortyolt a hűs italból, majd megtörölte a száját. 

- Eltudnád mondani, hogy pontosan mi történt? 

A fiú összébb húzta magát és ijedten az ablak felé rebbent a szeme. Kint semmit sem lehetett látni. A csapat még mindig nem kapcsolta vissza a fényeket... Most valahogy minden fontosabbnak tűnt, ráadásul talán nem is lett volna jó ötlet a világítás.

Semmi hang nem érkezett kintről, mintha a veszély már nem leselkedne többé rájuk. 

Denis vett egy mély lélegzetet. Próbálta összeszedni a gondolatait. Szánalmasan gyengének érezte magát. Még Julian-t sem tudta megmenteni, csak bömbölt és könyörgött. Ennek most muszáj véget vetnie! - gondolta, ahogy megtörölte a szemeit és vett egy nagy levegőt. 

- Ezek... Ezek nem emberek. Ezek valami szörnyek. Hatalmasak, éles fogaik vannak és villogó vörös szemük... Hatalmas karmaik is vannak, amik olyanok, mint a legélesebb kések. Olyanok, mint valami démonok - hadarta. Maga is hallotta, hogy a szavai nem túl hihetőek... Pedig ő az igazat mondta. Ám Xavier kedves volt és vállon veregette, majd arra kérte, hogy igyon még és üljön le, pihenjen. Denis így tett. Leült és felhúzta a térdeit, majd átfogta őket és a fejét rá támasztotta. 

Olyan távolinak tűnt, amikor a három sráccal bejöttek és csak hülyültek. Most meg a barátai halottak. Mindegyikük. 

Szeretett volna otthon lenni a szüleivel. Lehet, hogy már tizenöt éves volt, de jól esett volna számára, ha az anyja magához öleli és közben a fejét simogatva megnyugtatón suttog neki. Már egy ideje csend honolt. Mindenki hallgatott és senki sem szólt,  amikor Marcus hirtelen megtörte a csendet. 

- Szerintem ez hülyeség. Bocs, kölyök, de...

- Mondtam már, hogy ne hívj így!- csattant fel dühösen. Kezdett nagyon unszimpatikussá válni számára a fickó. 

- Jó, akkor Denis - javította ki magát epésen Marcus. - Nem akarom az ép elmédet megkérdőjelezni, de szerintem beképzelted az egészet. Szörnyek nincsenek.

- Te is hallottad azt az üvöltést - szólt közbe Izzy, aki idő közben ideges mászkálgatásba kezdett és a körmeit kezdte rágni.

- Az bármi lehetett - vont vállat Marc. - Mondjuk egy medve...

- Tényleg? Azt hiszed, hogy hazudok? - kiabálta a fiú. 

- Ezt nem állítottam - morogta Marcus és keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt. - Elhiszem, hogy te elhiszed azt, amit mondasz...

- Akkor menj ki! - üvöltötte magából kikelve Denis és felugrott a padlóról, hogy közelebb merészkedjen a nála jóval nagyobb férfihoz.  Annyira dühös volt, hogy simán neki ugrott volna a másiknak, ha az tovább provokálja. Marcus arca elnyúlt. - Na, mi az? Nem mered megtenni? - gúnyolódott.

- Szerintem mindenki nyugodjon meg! - emelte fel a kezét Etna és kettejük közé állt. - Gondoljuk át ezt az egészet. 

- Remek ötlet - forgatta a szemeit Izzy. - Ezzel az agyalással eddig is sokra mentünk. Mióta vagyunk itt? Már lassan egy órája és mást sem csinálunk csak agyalunk. 

- Akkor te mit javasolsz? - kérdezte Xavier rá emelve a szemeit. Most először intézett konkrét kérdést a fekete hajú lány felé. Izzy nem válaszolt. - Sejtettem - sóhajtott nagyot. 

- Lehet, hogy nincs tervem - kezdte a lány. -, de az sem megoldás, hogy itt ücsörgünk is várunk. 

- Én nem megyek ki oda! - kiabálta Denis. - Ha pedig nem akartok meghalni, akkor ti sem fogtok. Ezek az izé bivalyerősek. 

Marcus hirtelen fogta magát és az ablakhoz lépkedett. Kinézett az üvegen keresztül. Semmit sem látott, csupán árnyakat. De egyik árny sem tűnt szörnynek. Hunyorgott. 

- Sehol semmi - nézett vissza a többiekre enyhe mosoly kíséretében. 

Majd mind összerezzentek.  Mobil csengés zaja visszhangzott a helyiségben. Mindenki tanácstalanul nézett a másikra.

- Julian mobilja az - dadogta Denis és a holttest felé mutogatott. Ám ekkor az összes telefon felharsant. Izzy ijedten megugrott. A nadrágja zsebében lévő készülék is megszólalt. Mind előszedték a mobilokat. A kijelzőkön az "Ismerten szám" felirat villogott. 

- Mi a fene ez? - ráncolta a homlokát Etna. Egyikük sem vette fel, de a vonal mégis kapcsolt. A hangszórókból hangos sistergés hallatszott. Izzy keze remegett... 

- Az én mobilom be se volt kapcsolva, sőt kártya sem volt benne - mondta kétségbeesetten a többieknek, akik mind döbbenten néztek össze. A lány keze annyira remegett, hogy leejtette a mobilt. Szíve hevesen dübörgött a félelmétől. Kezeibe temette az arcát. Ez nem normális - gondolta. 

Ekkor visítás hasított a mikrofonokból. Elképesztő hangos visítás, mely bántotta a fülüket és be kellett fogniuk azt. Mind az öten úgy érezték, hogy menten beszakad a dobhártyájuk. Majd az egészet elvágták. A hang elnémult. 

Xavier lihegve kapaszkodott meg az egyik polcban és lehajtotta a fejét. Ennél rémesebb hangot még sosem hallott. Rosszabb volt, mint a kintről hallott üvöltés. 

Ám a borzalmak még nem értek véget... Etna szólongatta őt elhaló hangon. Xavier lassan felemelte a fejét és a szíve kihagyott egy dobbanást. A halott fiú már nem a földön feküdt, hanem egyenes háttal ült. A pulcsi még mindig a fején hevert, amit most lassan elfordított. A mozgása akadozó volt. Az ujjai enyhén rángatóztak.

Mindenki hátrált, kivéve Denis-t. 

- Jules? - kérdezte reménykedő hangon, mire az említett felé kapta a fejét és a ruha ezúttal lehullott róla...