Pontot tettem az utolsó levél végére.
Összesen 15 levélke hevert az asztalomon. Összefogtam őket, és beletettem egy cipős dobozba.

Neked

Írtam rá a doboz tetejére, mint egy címzésnek szánva.
Felvettem a kabátom, és kiléptem az ajtón.
A hűvös levegő ébresztőnek hatott, és felszárított egy kósza könnycseppet, ami felfedezőútra indult az arcomon.
Becsuktam az ajtót, magam mögött, és elindultam a temető felé. Csak lépkedtem, nem is néztem magam elé.
Amikor odaértem, a temető komor hangulata, felszínre hozta az emlékeket, és csak azt vettem észre, hogy megint sírok.
Amikor beléptem a kapun rögtön az ő
sírjához lépkedtem, most már zokogtam. Megfogtam a leveles dobozkámat, és letettem a sír szélére.
– Még mindig hiányzol. Csak, hogy tudd!
Kivettem a táskámból a kisfiamtól elcsent lapátot, és elkezdtem ásni a sír mellett, addig ástam, míg egy kisebb gödröcskét nem csináltam.
Kivettem a dobozból a leveleket, és a gödörbe helyeztem őket, majd elővettem a gyufát, és meggyújtottam őket.
A füst, ami így keletkezett magasra felszállt.
– Remélem, megkapod őket édesem! – mondtam, majd a kis dobozkát is meggyújtottam.
Most már elengedlek! Most már nem fáj!
...legalábbis...nem fogom hagyni, hogy a fájdalom uralja az életem.
Felnéztem az égre. A füst kanyarogva tört az ég felé, ahogy a fájdalmam is.

Vége