"Ce e dragostea? Nevoia de a ieși din tine însuți"

Ott álltál a rendelő közepén, és amikor felém fordultál megbabonázva néztem a smaragd íriszeid. Emlékszel, amikor együtt sétálgattunk és hirtelen eleredt az eső? Akkor is így bámultuk egymás szemét, mintha meglelnénk bennük azt a nyugodtságot, ami hiányzik az életünkből.
De a meghitt pillanatot egy furcsamód mély krákogásnak tűnő hang szakította félbe:
– Doktornő. Bemutatom az új munkatársát.
Sejted, hogy kinek mutatott be igaz?
Igen. Neked. Akkor is kedvesen mosolyogtál rám, mint az első találkozásunkkor. Én csak álltam ott a rendelő közepén, és elvesztem a smaragd íriszeidben, amelyek úgy csillogtak, mint a csillagok a sötét égen. Te csak mosolyogtál, és megszorítottad a kezem.
Érintésed nyomán ezer, és megannyi szikra gyúlt a kezemben. Hogy szerelmes lettem? Nem mondanám. Egyszerűen csak megbabonáztál. Megbabonáztál a szemeiddel. Azokkal a szemekkel, amik a vesztemet okozták.
Hogy tehetted ezt velem? Miért? Hát ezt érdemeltem? Becsaptál! Álnok módon elhitetted, hogy együtt leszünk, hogy boldogok leszünk. Hogy semmi sem áll majd közénk. De nem! Te elhagytál. Elhagytál, annak ellenére, hogy azt ígérted, hogy soha nem teszed. Kihasználtál. És én? Ph! A kis naiv! Elhittem minden szavad. Bedőltem minden érintésednek. Megbocsájtottam, minden apró kis hibádat, és mit kaptam cserébe? Egy összetört szívet. A saját összetört szívem, ami minden egyes nap, amit nélküled kell eltöltsön, egyre kevesebbet, és kevesebbet dobban. Régen, ha veled voltam 220/-as sebességgel vert, amióta elhagytál csak csökken, és csökken. 200/s, 150/s, 40/s.
És egyszer megáll. Tudom. Már nem bírja elviselni a hiányod. Már nem bírom elviselni a hiányod. Mond, miért hagytál el engem?