(A fejezet csúnya szavakat, néhol durvább emberi szenvedést, illetve +18-as jeleneteket tartalmaz. Minden kis mochika saját felelősségre olvassa! Köszönöm, jó olvasást!🚨😙)

- Egyébként hogy, hogy meglátogattál?- vetettem fel a kérdést ésszerűen. Iida nem szokott elhamarkodott, veszélyes missziókat elkövetni, csak úgy a semmiért.

-Ó..- nevetett fel ismét, majd megvakarta szórakozottan az arcát.- Kicsit elrabolunk téged...

- HOGY?!!

------------------------------------------

Todoroki szemszöge

__________________________

Szombat van.

Tavaly ilyenkor egy lélek sem kószált az iskola területén, kihalt volt az egész épület... de most... csak szét kell nézni! A UA ma csöppet sem elhagyatott, a fiatal tanulók hangjai ma is zajongva visszhangzanak bús, komor falai között.

Jó páran az udvaron töltik szabadidejüket, boldogan sétálgatva barátaik körében. Mások a szobáikban henyélnek, vagy épp szomorkodva gubbasztanak ágytakaróik menedékében szüleik, illetve otthonuk melege után vágyakozva. Mindkét végletet meg lehet érteni! Végül is be-vagyunk-zárva ide...

Nekem... nekem nincs honvágyam...

Mert kit találnék én otthon? Fuyumit? Már rég elköltözött ahogy Natsuo is.... Legutóbb egyértelműen a tudtomra adta, hogy nincs túl sok energiája az egyetem mellett még apánkkal is foglalkozni... ezért hát... engem is kevésszer látogat meg mostanában. De nem hibáztatom... ha tehetném én is elhúznék a francba, jó messze gyerekkorunk megrontójától...

Szétszakadt ez a család... darabjaira... ezt el kell fogadnunk...

A valóélet nem olyan, mint ami a mesékben van, vagy a shounen mangákban... az élet kegyetlen és igazságtalan... ezt nem szabad elfelednie senkinek. Nincsenek jó, de még csak rossz emberek sem. Önzők és kicsinyesek, valamint az életről lecsúszottak viszont igen. Mind hiúan vágyunk valamire... valamire ami nem lehet a miénk, és azt addig hajkurásszuk, amíg erőnk bírja, és amíg mindent el nem veszítünk érte, cserébe. Ezt jelenti embernek lenni...

Én mindig is egy családra vágytam... egy igazira... ahol végre nem csak egy tárgy vagyok, egy bábú, egy trófea... ahol nem vagyok alárendelve senkinek és semminek...

...ahol nem hagynak el azok, akiket szeretek...

Mert ebben az életben bárki elhagyhat bármikor... egy kicsit nem figyelsz és nesztelenül kicsúszik meleg, biztonságot nyújtó kezük ujjaid közül, míg fel nem eszmélsz arra, hogy eltűntek, téged hátrahagyva. Mindig ez történik, még ha úgy is érzed erősen magadhoz béklyóztad őket.. ők is emberek! A boldogságukért, nekik is fel kell áldozniuk valamit...valakit...

Először Toya... Natsuo... Fuyumi... majd anya... nagyot sóhajtottam.

Anya..... vajon te voltál valaha boldog?

.....vagy csak hagytad, hogy a folyó vad árja sötét, kietlen és bús helyekre sodorjon...

Dac és a szembeszegülés bármilyen jele nélkül... csak alámerültél a hűvös lehelletű mocskos víznek, várva hogy az majd talán elvezérel egy kevésbé kegyetlen vidékre, ahol végre....nem bomol meg csendes és törékeny elméd...

Bárcsak... elérted volna azt a helyet... amíg még... bárcsak...

Bárcsak....

Veszélyes, ha az ember belesüpped a múltja fekete árnyaiba... hiszen mit szül az emlékezés? Szomorúságot... magányt... kétséget... és fájdalmat. Mérhetetlen fájdalmat, amire nem létezik gyógyír... ami csillapíthatatlan és gyötrő...

Volt egy vers...

Erről szólt.

... ő állandóan ezt mormolta, hajthatatlanul, szinte már nem is beszélt, hanem mint aki imádkozik egyfolytában elfojtott hangon suttogta. Hogy is volt... nem emlékszem tisztán...

"Menekülni nem lehet végleg előle,
csupán feledni tétován, megszámlált időre,
ám amint levegőhöz kapsz, s óvatlanul csend honol fejedben,
előmászik e bút megidéző szellem,
és mellkasodba nyúl kárörvendőn ismételten.

Jég... a jég beborít,
Fagyos ujjak érik
Koponyát, húst, ínt,
alig állva a kínt.
Majdan vad szél süvít-
gerinced csontjain."

Volt tovább is...

"Fagyos karmai húsodba mar..."

Most hirtelen nem jut eszembe a vége. De még fülemben hallom néha hogy anya hűvös el-elhaló mély hangon suttogja.

Ez egy szomorú vers, mégis ez tartotta anyát életbe...

Vajon ki írhatta ezt a verset? Anya? Ha igen, az ő életéről szól? Ilyen sivár és szomorú lett volna a mi életünk akkoriban?

Anya....

-Fagyos karmai húsodba mar...- ejtettem ki halkan elgondolkodva.

-Ki mart kibe?- nevetett fel Hatsume szorakozottan. Észre sem vettem, hogy közben megérkeztem a kis udvarra.

-Én csak...- kábán néztem továbbra is előre. Nem akartam elengedni ezt az érzést... még nem. Az érzést... ami ugyan fájdalmas, de ez minden ami... Ő utána maradt...

Megborzogtam. Mint ahogy a versben is... éreztem! A gerincemen hűvös szél süvített végig.

-Én csak... elkalandoztam.- Csend telepedett közénk, de engem cseppet sem zavart, próbáltam újra levegőhöz kapni és rendszerezni a gondolataimat.

- Iida előre ment megkeresni valakit.- jelentette ki a lány egy kis idő múlva.- Mivel Kaminari és Sero ma itthon maradnak pihenni, és falazni nekünk, kevesebben lettünk...

-Kirishima és Bakugou.- mondtam szinte kedvetlenül.

-Ó, ők velünk tartanak... nézd már jönnek is!- kalimpált a hátam mögött közedelő két távoli alaknak. Majd visszanézett rám hirtelen.- De az új csapattag sokkal váratlanabb választás mint az a két jómadár!- nevetett fel hangosan és láthatóan az arckifejezésemet kezdte el tanulmányozni.

- Mármint ki?- a lány mosolyogva nyugtázta hogy sikerült némi kíváncsiságot kicsikarnia belőlem. Ám nagy szorakozottságában nem válaszolt a kérdésemre, viszont új információmorzsát osztott meg velem.

-Tudod, Iida... egy kis bajban van jelenleg. Szorítja az idő... - sóhajtotta miközben szemeit az enyémbe vájta.- A kihallgatása nem ment éppen a legsimábban. All might az irodájában várja este 7 órakkor.

-Hogy?!- kerekedtek ki a szemeim. A rózsaszín kerek ajkak már sokadjára kunkorodtak fel. De nem mondanám, hogy a lány vidám kisugárzása őszinte lenne most, ebben a pillanatban... Aggódik. Ez az egy szó jut az eszembe a diszharmonikus arkifejezését látva.

Teljesen megértem, ezt az arcot... mert.... mert ismerek valakit, aki ugyanilyen pocsék színész.

- A dolgok gyors ütemben változnak... és a sakktábláról szép lassan, leütött bábuk sokasága hullik majd le a földre...- "felelte" rejtelmesen, majd a vállamra szorítva folytatta.-... kezdve a vakmerő, eszes bástyával, akit jobb lenne, ha a király maga mellett tudna, ha nyerni szeretne.- nyomatékosította mondandóját, enyhe fenyegető hangszínnel.

Őszintén elmosolyodtam, a furcsa metafórát hallva.

-Még szerencse, hogy a sakkban nem csak egy tehetetlen király és egy rizikókat vállaló bástya játszik. Mert valljuk be, ha ez lenne a helyzet...- mondtam elgondolkozva.- le sem ültem volna játszani.

-Igaz.- mosolygott rám őszintén Hatsume.- ...de azért ígérd meg nekem, hogy ha az a bizonyos bástya... túlságosan beszorul az ellenfél térfelére, inkább nem kockáztatsz és visszahozod az eredeti helyére.- préselte össze ajkait, rám most először komoly arccal nézve.

- Ahogy már az előbb mondtad... a király sohasem nyerhet egyedül... és még ha olyan haszontalan is.... mindig tudja mikor kell előre, illetve hátra lépnie.

- Helyes.- engedett a vállam szorításából és megpacskolta a jobb arcom játékosan.- Aztán ehhez tartsd magad!

Válaszul sóhajtottam egyet.

- Mellesleg...- tettem hozzá halk, mély hangon.- Iidát én sem szívesen tenném ki veszélynek ő...jelenleg az egyetlen barátom.

Így végig gondolva ez elég szomorúnak tűnhet... de pár éve ez inkább a nullához közelített, szóval összességében több mint elégedett vagyok a mostani helyzetemmel. Hálás vagyok Iidának, és hálás vagyok neki is... bár ő már inkább...

- Egyetlen barátod?!- képedt el.- mármint a UAben?

-Nem, összessen.- feleltem komolyan.

-HA?!- mivel elég kínosan éreztem magam, próbáltam rövidre zárni a témát, és pár szóban megmagyarázni a dolgot:

- Nehezen barátkozok.

Amikor a lány agyáig eljutott, mit is ejtettem ki az imént, nagy nevetésbe tört ki.

- Ne haragudj.- próbálta visszafogni a hahotázását, de nem nagyon sikerült neki.- Csak ez annyira szürreális.

-Nem értem.- mondtam ismételten monoton, de egyben nemértést kifejező hangon. A helyzet súlyosbodott. Hatsume a térdére ereszkedett és úgy a hasát fogva nevetett csengő hangon tovább.

-Tényleg (nevetés).... bocsi (nevetés).- igyekezett levegőhöz jutni, majd szép lassan megnyugodni látszott.- Nem rajtad nevetek Todoroki. Csak tudod... szinte az összes barátnőm, és lányismerősöm járni akar veled, vagy legalább is rajong érted. És te...- mondta hosszasan elgondolkozva.- ...te teljesen más vagy mint ahogy ők elképzelnek.

- Sajnálom, ha csalódást okozok.

- Félre ne érts.- kalimpált összevissza kezeivel, miközben aprókat kucogott.- Sokkal őszintébb és emberibb vagy, mint ahogy a pletykák mondják. Így értettem...- szabadkozott.-... nem akartalak megbántani. Sőt bizton állíthatom, hogy nekem még szimpatikusabb is lettél!

-Ennek örülök...- mondtam bizonytalanul.

-Ó tényleg! Majdnem elfelejtettem!- kapott a lány az oldaltáskájához.- Iida kérésére készítettem neked valamit.

Hosszas keresgélést követően, a rengeteg csavarkulcs és szerszám közül egy fekete baseball sapkát huzott elő.

-Ta-dah!- énekelte ünnepélyesen.

-Egy sapka.- néztem rá kérdőn.- Nem tudtam, hogy már ruhatervezéssel is foglalkozol.

-Nem, azzal még nem! Vagy is hősruhákkal már foglalkoztam de...-kaladozott el.- Mindegy! Nem a külleme a lényeg.- majd kis idő elteltével, mivel még továbbra is kérdő tekintettel bámultam az egyszerű fekete sapkát, lágyan a vállamba boxolt. - Vedd csak fel.

Nem tudtam mire számítsak, szóval kétkedve, de gyorsan feltettem a sapkát a fejemre.

Valami találmány lehet...

A testemen végignéztem, de semmi változást nem tapasztaltam a kezeimen sem, a lábaimon sem... lehetséges a képességemre van valamilyen hatással?

Tanulmányozásomból egy kéz zökkentett ki, ami a vállamra nehezedett hirtelen.

-Hatsume, Todoroki. Itt vagyuuunk!- hangoskodott vidáman Kirishima, akik végre valahára mellénk értek.

- De jó nekünk.- morgott mély hangján a szintén ide tévedt Bakugou, majd éles tekintetét az arcomba vájta.- Jó szar paróka.

- Paróka?

-Tényleg, tesó te be is öltöztél? Nagyon profi.- állapította meg elámulva Kirishima.

-Mármint rajtam?- fogtam fel végre, hogy rólam beszélnek.

Hatsume láthatóan alig bírta visszafogni izgatottságát, csillogó szemmel nézett rám, majd hirtelen ötlettől vezérelve elémcsapta a telefonját.

Először nem hittem el mit látok. Pedig ott volt előttem.

-Ez meg mi?!- néztem még közelebbről magam. A baseball sapka alól ébenfekete tincsek lógtak ki, az arcom bal oldaláról pedig eltűnt a vörös égésnyom.

Rég láttam magam a seb nélkül. Szinte már az egyik vonásomnak lehetett mondani.

Lassan végig simítottam a fekete fürtökön, majd a bal arcfelemen. Az ujjaim sima, puha bőrön szánkáztak végig.

Nem maradt semmi Endevour után, csupán egy türkízkék szem.

Könnyebb lenne ezzel a külsővel...

-Naaaa milyeeeen a babym?- fogott rá Hatsume büszkén a vállaimra, hogy közelebbről megcsodálhassa alkotását.

- Fura, nem szokványos magamat így látni.- vallottam be őszintén.

-Ú a sebhely eltűnt, azt hittem smink van rajtad! Hagy nézzem!- jött közelebb már Kirishima is. Bakugou ellenben unatkozva dölt neki egy fának, igaz azért kiváncsian néha ő is az irányomba kapta a tekintetét.

- Mikor indulunk már?!- türelmetlenkedett végül, mikor végleg ráunt mindenre.

-Iidát megvárjuk és mehetünk is! - mondta derűsen a lány. Na meg....

- Ilyen türelmetlen egy bandát!- hallottam meg egy ismerős dörmögős hangot. Épp fordultam volna barátom felé, amikor megpillantottam azt a bizonyos valakit...

- ...Midoriya Izukut.- fejezte be félbe maradt mondatát Hatsume.

‐---------------------------time skip--------------

Sietve szeltük az utcákat, szorosan hozzásimulva a szűk sikátorok falaihoz, így kikerülve a nagy ember tömegeket és a lassú zsúfolt belvárosi részeket. Bár nem volt este, a sötétszürke felhők fekete árnyékokat vetettek a földfelszínre, így a szűkös utcákra homály borult. Fekete-szürke civil ruháink, mintha festékpacák lettek volna, úgy illettek bele a táj erősen redukált színskálájába.

Csak előre néztünk, a célunkat szemünk előtt tartva. Igyekeztünk nem feltűnést kelteni, de mégis ahogy a lábunk bírta rohantunk és rohantunk. Így folyt az út jó ideig, míg nem lassan, meg nem pillantottuk a legközelebbi aluljáró bejáratát.

Hatsume vezeti a sort, Iida mellette szorosan, ők céltudatosan menetelnek a metró irányába.

Hamisított azonosítókártyáinkat előkapva szélsebesen vágtunk át a ellenőrző kapukon. Sajátunkat nem nagyon használhatjuk, ugyanis a UA gondoskodott arról, hogy egy diák se adhassa a fejét szabályszegésre, így letíltották valamennyiünk azonosítóját ideiglenesen. Mondhatom nagy segítség az iskola!

Sportcipőink megállás nélkül koppannak az állomás márvány padlójának, én pedig lassan ismét  gondolataim útvesztőjébe mélyedek.

Miért nem szóltam semmit?

Miért nem mondtam, hogy nem jöhet?

Miért nem parancsoltam rá dühömben?

Miért?

(visszaemlékezés)

" - Midoriya ma velünk tart, a kérésemre, mivel ma elutazunk a külvárosi Shizoi kerületbe.- szólt Iida vidám hangja.

-Utazunk?- nézett rá kérdőn Bakugou.- Épp most amikor a legveszélyesebb? Neked el ment az eszed pápaszem!- tette karba a kezét.

- Nem szívesen tesszük- mondta Iida nyugodtan, majd elégedetten le emelte arcáról a szemüvegét és sötétszürke dzsekijének mély zsebébe süllyeztette.- ....de Hatsumének szüksége van a régi mesterének véleményére és szaktudására, hogy megfejtse a fémszilánkok eredetét és származását. Ám ez a bizonyos mester a külvárosban lakik.

-Á értem...- csodálkozott Kirishima.- de nem hosszú idő mire megjárjuk az utat oda és vissza?

-Rátapintottál a lényegre. Nincs túl sok időnk, így metróznunk kell, amit csak hamis azonosítokkal tudunk igénybe venni. - nyitott ki most egy apró tükröt a fiú, és kontaktlencséjét igazította be rövidlátó szemeibe. Mindeközben a rózsaszínhajú lány izgatottan nyomott mindannyiunk kezébe egy-egy hamistított kártyát. Félelmetes.... félelmetes.

-De sajnos így sem lesz elegendő időnk estére visszaérni, ezért Kaminari és Sero a kollégiumban próbálnak valahogyan helyettesíteni négyünket, ha keresnének minket takarodókor, ezt rájuk bíztam.- láthatólag felkészült Iida, de azért átfutott valamennyiőnkön egy félő rettegés. A Shizoi kerület a város egyik legmesszebbi térsége, és nekünk a kollégiumból sem lenne szabad kimennünk.

- Tasei bácsi biztos már vár minket!- ujjongott örömébe a lány.

Tisztán emlékszem, hosszasan néztünk egymás szemébe. Iida csak beszélt és csak beszélt, de én... nem tudtam levenni Midoriyáról a tekintetemet. Arca kevés bizonytalanságot tükrözött, de mégis az eltökéltség tompa fényét ontotta magából. Összezavarodtam. Mi a helyes döntés?

- Ha nincs kérdése senkinek, jobb lenne ha azonnal indulnánk.- nézett rá Hatsumére Iida, aki sarkon fordult és életvidáman mutatta a többieknek az utat.

Most! Csinálj valamit! Szólalj meg!

Szóra nyitottam a számat, és Iida válla felé nyúltam, hogy mint még utolsó adandó alkalom, megállítsam a dolgok jelenlegi menetét.

Azonban a zöld szemek továbbra is csillogva merengtek az enyémbe, és egy ismerős puha kéz kapta el a lendülő felkarom. Olyan volt, akár a filmekben...lassított felvételként teltek a perceknek tűnő másodpercek. Iida végleg messze került tőlem... és megint ketten voltunk... csak mi ketten.

A hosszú pillák remegve megemelkedtek, az arca lassan, ragyogva az enyém felé fordult, majd egy halk szót súgott felém.

Dolga végeztével magabiztosan lépett el mellőlem. Gyaloglása filmszerűen darabos volt, mintha pár képkocka hiányozna a jelenetből. Én levegőt venni sem mertem, csak egyre bámultam a szabadon hagyott nyakhajlatot, amit a vastag, fekete pulóver, tulajdonosa szerelmének vágyakozó szemeinek szabadon hagyott, és szűntelen rágódtam az imént elhangzott egyetlen szón.

Egy szó csupán, mégis nehéz... jelenleg a legnehezebb amit csak mondhatott, és bevált... belém fagyott minden tettvágy.

Hirtelen leírhatatlanul súlyosnak éreztem lábaimat, amikkel a többiek után vonszoltam magamat, és probáltam utolérni a kegyetlen, smaragdzöld szemű fiút..."

"Megígérted"

(visszaemlékezés vége)

A metrók hangos robajjal érkeztek és indultak. Mi csendesen ácsingóztunk a megállóban.

Emberek ezrei tódultak be a velünk szemközti vágányon, szinte fel is lökték egymást a nagy sietségben. Itt-ott elhangzik egy-egy káromkodás, máshol kisgyermek keserves sírása visszhangzik a fém alagút hosszú lemezein. Még a ricsaj nem múlik el jó ideig, míg a hatalmas metró kocsik el nem tűnnek a sötétben.

Az állomás ideiglenes csendbe temetkezett. Feltehetőleg a 3-as metró érkezésünk előtt pár perccel hagyhatta el a peront, mivel rajtunk kívül csak pár várakozó alak üldögél a közeli műanyag padokon. A következő 3-as érkezése vagy negyedóra múlva esedékes, ezért mozdulatlanul várunk és valamennyien azon gondolkodunk hogyan törhetnénk meg ezt a kínos, és feszengő csendet, ami jelenleg a társaságra telepedett. De valahogy senkinek sem kívánkozik ki szó az ajkán, egyre hallgatjuk az őrök hangos beszélőkészülékeinek zajos sercegését az üveggel elhatárolt porta résein keresztül. Vajon nem jönnek rá valahogyan, hogy a UA diákjai vagyunk? Vajon nem vagyunk feltűnőek? Mikor bukunk le?

Feszülten körülnéztem és megállapodott a szemem a megálló átlátszó elválasztófalain. Az erős megvilágítottságnak hála tisztán kivehető volt a tükörképem az egyiken. Az arcom kevéssé volt felismerhető... Szinte úgy éreztem hogy egy idegen arc néz vissza rám. Egy idegen... valaki egészen más.

De testemben a meggyötört és  megtápázott lélek ugyanaz... ott a fiú aki retteg.... fél hogy végleg magára marad. Fél hogy egymagában nem lesz több mint egy kongó üres páncél, aki senkinek sem kell, aki....senkinek sem értékes.

Egyáltalán van jogom bízni abban, hogy neki talán kellhetek? Hogy ő meglátja az igazi valómat, a rozsdás, ócska vért mögött? 

Szemem sarkából felé pillantok.

Én hinni akarok benne... és vele együtt magamban... Hinnem kell benne. Bízni a döntéseiben, támogatni  és megvédeni őt...

Önzőség lenne ez? Magamért megvédeni őt? Bizonyára igen.

Mellettem billegve álldogál. Hol kicsit lábujjhegyre emelkedik, hol vissza ereszkedik teljes talpára... majd megint fel, megint le.... izgatott ő is, de nem tűnik úgy mintha bármitől is félne.

Hirtelen ötlettől vezérelve kapucnimat felraktam, majd fekete sapkámat lassan kicsúsztattam.

Következő lépésként közelebb léptem Midoriyához, és a korábban szabadon hagyott zöld fürtjeire helyeztem a sapkát. Elégedetten, még is enyhén szomorúan nyugtáztam, hogy a tincsek jellegzetes zöldes árnyalata fekete színné alakult, míg kedves barna szeplőinek nagy része eltűnt orcájáról. Mido meglepettségét tetőztem azzal is, hogy mindezt követően a könnyedén levegőben pihentetett kezére fogtam. Arcát tenyerem melege piros árnyalatúvá festette. Kérdések százával az arcán pillantott rám.

- Sho...

- Legalább... ezt engedd meg nekem.- suttogtam hozzá, fagyosan előre tekintve.

Kicsi, puha ajkát édesen összeszorította, majd még közelebb furakodott hozzám, hogy legalább mellettünk és mögöttünk ne lássák az emberek, hogy fogjuk egymás kezét.

- Akkor... késznek érzed magad mindenre ami ezután jön?- mondtam szinte hangtalanul, még mindig a szemben lévő kettes peront nézve.

- Igen...- szorított rá kezemre puhán.-... ha mellettem állsz mindig, amikor szükségem van rá.

- Értettem.- nevettem fel halkan.

- A sapka... jobb lenne ha rajtad lenne.- szólalt meg egy kis idő múlva.- A te külsőd a legjellegzetesebb.

-Ez egy bók lenne, kedves Midoriya Izuku? Meg vagyok hatva.- cukkoltam.

-Sho ko...komolyan beszélek!- fordult el pirozspozsgás arca tőlem.- Engem nem ismernek fel olyan könnyen... veled ellentétben. Csak vedd vissza...

- Nem én vagyok az, aki jelenleg minden tömeggyilkosnak kell... hanem te! Rajtad marad.-zártam le a témát.

-Shouto, kérlek!- nyúlt volna a sapka fekete karimája után, de a másik kezét is elkaptam.

- Engedd, hogy megvédjelek!- hajoltam hozzá még közelebb, már a kapucnimba is bevontam az arcát. Kikerekedett szemei csillogva bámultak engem.- Ha már itt vagy, használj engem, hogy megvédd magad.- leheltem az ajkának.

A 3-as metró ebben a pillanatban zakatolt be csörömpölve az előttünk heverő vágányra, így hátráltam tőle, és eleresztettem kezeit. Iida az irányunkba nézett és kezét nyújtotta felénk, jelezvén hogy maradjunk szorosan mögötte.

Így is lett, felsorakoztunk mindannyian a legközelebbi kocsi ajtaja előtt egy csomóban. A rengeteg ember marhacsordaként özönlött ki az ajtókon, mi pedig megfelelően időzítve a tömegközlekedési eszköz egy kevésbé zsúfolt részére siettünk. Mindezek ellenére a tömeg csak nőtt és nőtt, míg nem össze nem paszírózódtunk mi magunk is.

A metró elindult, fél órán belül oda is érünk uticélunkhoz. A nehezén már túl vagyunk.

Iida és Bakugou a tolakodóknak hála messzebb sodródtak, de Hatsumét és Kirishimát még látni lehet kicsit távolabb tőlünk. Én próbálok Midoriyához közel maradni, nehogy valaki elrántsa vagy elvigye tőlünk.

Rengeteg a munkába igyekvő középkorú férfi, az iskolát kerülő egyenruhás diák és a nyugdíjas is. A társadalmunk minden rétege képviselteti magát ezen a metrójáraton. Aggódva veszek észre egy ittas dülöngélő alakot tőlünk nem messze, illetve néhány gyanús kinézetű egyént is, akik ellenségesen méregetnek minket.

Gyors léptekkel Izukut az egyik falnak vezetem észrevétlenül, és két oldalt megtámaszkodok a feje melett. Sok az utas, egymás hátán van mindenki, így egyáltalán nem szúrunk szemet senkinek. Meg akarom védeni.

Fekete kapuncim alól, a lámpa fényében megcsillanva kilóg egy-egy fehér és vörös tincs, amik a zsúfolt utastérnek köszönhető közelség miatt gyengéden simítják Mido pisze orrát. Ő rám mosolyog ezért, én meg vissza rá.

Nagy kanyar következik, mire egyesek megtorpannak, mások odébb lökik egymást. Egy testesebb idős hölgy mögülem felém nyomakodik, ezért még jobban Midoriyához kell lapulnom.

Nagy a hangzavar, beszéd és zajok ezrei töltik be a kocsit, de ebben a ricsajban is tisztán hallom az előttem kiszolgáltatott Izuku zilálását. Testünk egymásnak feszül és bőrömön érzem szíve gyors kalapálását, és szapora lélegzetvételét.

-Jól vagy?- suttogom vöröslő fülének.

- Ahh... fogjuk rá... - suttogja és mintha egyre közelebb és közelebb hajolna arcomhoz.

-Hátrébb mennék... de több oldalról is...gah...!- akadt meg a hangom mert a testes asszonyság mellett ácsingózó aktatáskás férfi, nagy erővel jött nekem, mire az eddig nyújtottkarú támaszkodásból könyöklés lett. Már én is éreztem az érzékeny pontjainkat egymásnak feszülni.

-Ahh!- nyögött halkan Mido.-E...ez nem lesz így jó.- lehelte felsőtestemnek. Nem tehettem róla, el kezdett éledezni az alsó testem.

- Baszki!- préseltem ki fogaim között. Midoriya is megérezhette növekvő tagomat mert újabb halk nyögést eresztett ki torkán.

- Most... most ne gondolj rám!- mondta kétségbe esve.

-Nem nagyon segítesz.- morogtam.

-Te jó isten! Mit csináljak?- pánikolt be, de csak rontott a helyzeten. Apróbb mozgásai további jóleső morgásokat váltottak ki belőlem.

- Ne mozogj!- rántottam ki egyik karomat, és tolni kezdtem kicsit a mögöttem lévő utasokat, hátha tudok több helyet kreálni magunknak.

Azonban újra éles kanyar következett, aminek hála elvesztettem (így egy kezesen) az egyensúlyomat. Nem akartam szabad kezemmel senkit sem megütni ezért, szélsebesen visszahúztam magam felé, hogy ismét megtámaszkodhassak Mido mellett. Kanyar kanyart követett. Nem volt elegendő időm a gyors kitámasztásra így Mido csipőjét tűztem ki kapaszkodónak, de tenyerem lentebb tudott csak megállapodni. Az eredmény teljes katasztrófa...

-Ahhh!- nyögött fel Izuku hangosan, mivel érzékeny fenekére markoltam. Az a szerencsénk csupán, hogy épp hangos sín karistolás hallatszik kívülről.- Sho... haah engedd el a...- suttogta, de bekönnyezett szemei az ingerek hatására érzékenyen becsukódtak. Már ő is teljes mértékben felhevült. Az erőlködéstől kicserepesedett ajkaira nyalt, és igézően bámulni kezdett engem.

- Mido...- suttogtam ajkainak.- szedjük össze magunkat...- óvatosan elemeltem kezemet róla és végre ismét a falnak tudtam támaszkodni mindkét kezemmel.

- Te markolásztál meg az előbb, emlékszel?- vörösödött el.

- Nem hinnéd el nekem, de véletlen volt.- kacagtam fel halkan visszagondolva az esetre.

- Hát remélem is, különben hatalmas perverznek lettél volna nyilvánítva!- nézett fel rám ő is nevetgélve.

- Nekem pedig nagyon is úgy tűnt, hogy nincs ellenedre a dolog, sőt...

- Elég a flörtölésből Sho!- szakított félbe és számra tapasztotta a két kis kezét.- így is még homályos nekem hogyan fogjuk mi ketten elhagyni a metrót normális járókelőkként.

-Hamarosan megérkezünk Hasao térség megállójába, ahogy látom. Szóval olyan 8 perc múlva oda is érünk a végállomásra.

- Haa... az még hosszú idő~- sóhajtott Mido.

- Ne csináld, nem olyan rossz ez! Én nem bánok hozzád ilyen közel lenni.- mosolyogtam rá.

- Én se Shouto.- nézett rám eltökélten ez a kis paradicsom.- csak...

- Meg akarlak csókolni. Lehet?- hajoltam lentebb hozzá. Megsemmisült ábrázatát látva nagy félmosolyra húztam a számat. "Kicsit" lesokkolhattam most.

-Dehogy lehet... hogy lehetne?- de tettei nem voltak szinkronba szavaival, mivel ő is egyre közelebb hajtotta a fejét. Azonban megláthatott valakit a szeme sarkából. Megfagyott minden mozdulata.

- Mi a baj?

-Az ott...- remegett a hangja.- Az ott Eboshi..?- Én is oda kaptam a tekintetemet és csakugyan a sensei volt velunk merőlegesen szembe. Zöld garbós, szűk hosszú ruha volt rajta, fülén barna függők lógtak. Épp felénk legeltette sötétbarna szemeit, mire mindketten Midoriyával megrezdültünk. Mit keres itt egyáltalán? Vörös-fehér fürtjeim rakoncátlanul lógtak ki a pulcsimból, ami a szigorú nőnek is szemetszúrhatott. Ráadásul teljes rálátása nyílt a bal oldalamon éktelenkedő égési sebemre, ami hát valljuk be elég kevés embernél fordul elő. Bassza meg!

Nem tudtam mit csináljak. Gyanús lenne most az ellenkező irányba fordulni. Csak álltam mozdulatlanul, reménykedve, hogy Eboshi hátha más "prédát" választ magának.

Velem ellenkezőleg Mido elkezdett mocorogni, és kis kezét a kapucnim felé lódította. Elkapva a szegélyét a fal felé kezdte el húzni, így teljesen eltakarva bal arcfelemet a nő kiváncsi tekintete elől. Orrunk már összeért a mentőakciónak köszönhetően, de nem bántam... a lényeg az hogy nem buktunk le. Csúfos véget ért volna a dolog.

Mido felemás szemeimbe nézett, és rám mosolygott. Bal kezét is, a jobbhoz hasonlóan a kapucnim huzására lendítette, így már 360°-ban eltakart engem, majd dolga végeztével édesen ajkamra hajolt. Pillanatnyi meglepettségemnek hála csak pár másodperc múlva tudtam viszonozni a csókot. 

- Te megőrültél.- leheltem jól szórakozva.

- Te akartad.

- Jó ötlet volt.- pusziltam rá az ajkára újra.

-Na most már elég, még is csak a metro közepén állunk!- tolt el engem lágyan, mire nevetnem kellett.- És egyébként is mit keres itt egy tanár? Nekik is bent kell maradniuk a suliban.

-Az biztos, hogy itt valami nem stimmel... de a legfontosabb jelenleg, hogy ne találkozzunk össze vele.

- Az nehéz lesz. Mert már csak egy megálló van hátra, a végállomás... és mi is ott szállunk. - jelentette ki aggódva, majd gyorsan a táskája felé nyúlt. Egy ideig tapogatta a mögé bepaszírozott táskáját, majd elégedetlenül feladta a keresést.- Nem tudom most elővenni a telefonom. Nincs annyi hely. Iidának valahogy szólnunk kellene. Hol a tiéd?

- Bassza meg!- futott végig a gondolat az agyamon.- Neked kell kivenni, most én sem érem el.

-Jó, de hol keressem?

- A... zsebemben... a farzsebemben.- a fejemet tehetetlenül támasztottam neki a falnak. Mido jólesően elnevette magát.

-Most mindent visszakapsz!- remegett a mellkasa a nevetéstől. Jobban átkarolt és alaposan megtapogatva próbálta előhalászni a telefonomat.

- Siess!- mondtam türelmetlenül. Mido bűbájosan lihegett a nyakamba és igyekezett nem leejteni semmit.

- Ahh... nem olyan egyszerű ez, miközben "valaki" cöveken nyomódik az erogén zónáidnak!- nyögött halkan a fiú, és végre meg tudta nyitni a messengerem.

- Csak jussunk el egy wc fülkéhez...- feleltem mély hangon a fülébe suttogva.

- Akarod mondani a mesterhez, akihez eredetileg indultunk.- javított ki fülig elpirulva, és gyorsan figyelmeztető üzenetet küldött Iidának.-  Iida azt mondja a kis pékség mögé menjünk, ott fognak várakozni.- válaszul bólintottam. Ezt követően felém nyújtotta az eszközt, jelezvén hogy végzett teendőjével.

- Visszaraknád a helyére?- húztam félmosolyra a számat.

- Hihetetlen vagy!- rázta meg a fejét. Ébenfekete haja csak úgy lengett a kocsi oxigénszegény levegőjében.- Az én zsebemben lesz.- jelentette ki és zsebrevágta a telefont.

- Á már értem, hogy később én vehessem ki onnan! Nagyon előzékeny vagy.

- Shouto, ne cukkolj ennyire!- nézett rám ártatlanul zöld szemeivel, fülei szinte égtek olyan vöröses árnyalatot vettek fel. Komolyan megsajnáltam.

- Jó rendben, sajnálom. Befogtam.- érintettem össze orrainkat.

A sínen ekkor nagy robajjal, hangos csikorgással fékezett a metró. Az utasok kapaszkodva probáltak helyükön maradni, de jó néhányan előre bukdácsoltak. Hamarosan leszállhatunk. Az ajtók másodpercek alatt csapódtak ki, és az izzadt és türelmetlen tömeg leírhatatlan sebességgel tolongott ki a járműből.

Nem sokára ránk került a sor, hogy kivetődjünk a metróból, és hogy tüdőnk ismét oxigénben gazdag levegőhöz kapjon. Egymásra nézve őrültünk, hogy mindketten ismét szabadon mozgathatjuk kezeinket és lábainkat, bár én szűk fekete farmeremen keresztül még éreztem a feledésbe merülő helyzet tragikus és kényelmetlen következményét.

Viszont kézen fogtam Midót és magabiztos léptekkel elindultam a fa cégérrel megjelölt pékség irányába. Iidáékat sajnos még nem láttuk felénk tartani, de szerencsénkre Eboshi barna fonott haja sem tűnt fel közelünkbe. Óvatos lépteinket lassan felgyorsítottuk, mígnem már csak egy karnyujtásnyira volt tőlunk a pékség apró épülete.

Hirtelen viszont Midoriya keze megrándult. A fiú sietős járása abba maradt, és ismeretlen ötlettől vezérelve az épületegyüttes másik irányába rángatott el.

- Gyere velem.- "parancsolta" és észrevétlenül egy étterem mellékhelyiségébe vezetett.

- Mido, Iidáékkal először találkoznunk kellene, utána biztos elmehetsz wc-re.

Szótlanul keresgélt a rengeteg piszoár mellett, egy lakatos wc kabint, és engem betolva rajta, maga után bereteszelte az ajtót.

- Én miért kellek neked ehhez?- kérdeztem értetlenül.

- Te magad mondtad... hogy ide akarsz jönni rögtön.- fordult el bizonytalanul vöröses orcája.

- Oh... csak viccelőd...- belém fagyott a szó, mert Midoriya gyámoltalanul nézett fel rám és beharapta az alsó ajkát.-Érdekes.- jelentettem ki az erkölcstelen tekintetet bámulva majd mosolyogva támadtam le Mido száját. Hosszasan szívtam meg azokat az igéző ajkakat, néha erőszakosan rájuk harapva.

- Lassíts le.- próbált levegőhöz kapni.- Nincs mindenre időnk. Jelenleg te vagy a legrosszabb állapotban.- húzta végig remegő ujjait még mindig lüktető merev alhasamon.- Szóval segítek rajtad.

Izuku segített lehúzni a cipzárt és már ott is volt kezében forró, lüktető férfiasságom.

- Nem kell rá erőltetned magad. Majd megoldom egyedül.

- Hagy segítsek...- csókolt rá a nyakamra, majd kézenfogva húzott maga után. Ő leült a lehajthatós wc-ülőkére, csípőmet pedig apró kezeivel kulcsolta körül.

- Te viccelsz!- igyekeztem eltolni magamtól de vágytól elhomályosodott agyamnak köszönhetően nem sokáig ellentkeztem.

Midoriya zöld smaragd szemeit le sem vette rólam, és egyre lehelte férfi tagomat, ami lüktetve merevedett hatalmas nagyságúvá.

- Nem viccelek, csak szeretlek.- mondta komoly hangon és végig nyalt egész hosszamon. A nedves meleg érzésre meginogtak lábaim, ezért izmos karokkal fogtam szerelmem vállára és sapkája tetejére.

A fekete karima teljesen lefedte a látványt, így felkészületlenül ért amikor Midoriya hirtelen befogadta szájával hímvesszőmet.

-Ahh... mhhh...- nyögtem mélyen. A látványvilág nem nyerte el tetszésemet, ezért ledobtam Izuku fejéről az ő nagy zöld hajkoronáját takaró fekete sapkát. Mido megijedt és rámvillantotta csillámló szemeit. Újból visszatekintettek rám szép barna szeplői.

A hatása alá kerültem ismételten és morogva mozgattam csípőmet segítve Midót a tempó tartásában.

- Ahhh ez az... jól csinálod hmmm...- markoltam belre zöld fürtjei rengetegében. Mido nyelvével is rásegített az érzésre, körkörös mozgással végig nyalt az egész felületen.

Szemeit le nem véve rólam elégítette ki sürgető vágyaimat, azonban hamarosan fáradni kezdett az álkapcsa, így hajába markolt kezemmel vettem át az irányítást. Néha teljesen kihúztam magam belőle, végig nézve ajkai és fogai között húzodó nyál és előváladék csíkokat, de hamarosan ismét mohón többet követelve vágódtam vissza erőteljesen  szájába, mire beleremegett a teste.

-Ah....ahh...mmhh...mmg- szinte elfehéredni láttam a képet, mindjárt elélvezek.- Még egy kicsit... haah...- koccantottam össze a jóérzéstől fogaimat. Még párat löktem Mido torka felé, majd elégedetten húztam volna ki a farkam, hogy a wcpapírba löveljem ki magomat. Izukunak viszont más tervei voltak, serényen nyalt és szopott tovább, sőt mint aki új erőre kapott, még erőszakosabban húzta ki és be tagomat.

- Mhh... megőrjítesz... ahh!- mentem el végül a rózsaszín, meleg szájpadlásra.

Izuku a hirtelen kilövellő fehér folyadék hatására köhögni kezdett, de a nagy részét mégis sikeresen lenyelte.

Még sokáig lihegtünk mindketten.

- Haah... haa..haa- gyorsan húztam fel a farmeromat, majd szorosan magamhoz öleltem az előttem még mindig levegőért ziláló fiút.- Te vagy a legkedvesebb... haah.. a legcsodásabb haah... nagyon szeretlek. - csókoltam rá szerelmesen szájára. Sokáig faltuk egymást a kihallt férfi mosdóban.

- Legalább már nem érzed kényelmetlenül magad.- törölte le szája széléről a kettőnk nyálát, és az én maradék ondómat. Mosolyogva préseltem neki az arcomat az övének.

- Szép munka.- tettem vissza gondosan sapkáját, majd közelebb hajoltam a füléhez.- ...ma este lesz mivel meghálálnom.

-Shouto!- tolta el félmosolyra húzódó fejemet felháborodva.- Menjünk mert sosem fogunk a mesterhez érni.

- Rendben, rendben... értettem.- kulcsoltam össze kezeinket és határozott léptekkel indultam meg a pékség felé.

---------------------------------timeskip----------

A sor ma is hosszan kígyózott. Gyilkosok, csalók és emberrablók tanyája ez a hely, és mégis néhány egyszerű, kiváncsi, dolgos ember is belekeveredik ebbe az egyvelegbe. Ilyen volt Hikara Tsunoda is, aki izgatottan kezdte meg az álldogálást a találmányok sátra előtt.

Legfőképp hangtalanul állt a várakozás hosszú ideje alatt, de nincs elviselhetetlenebb dolog egyesek számára mikor az ember nem keresi a  bajt.

-Hé te! Húzzd ki a fejed a seggedből! És kurvára figyelj mit mondok!- hangzott egy fenyegető hang a sorból Tsunodától nem messze. - Hallod te picsa?!- egy erős kar emelte fel az ártatlanul lézengő férfit.

- Én hozzám beszél az Úr?- izzadt a homloka.

- Ki a kurva anyádnak szerinted?- majd nevetve hátranézett a csúnyaképű társaság felé, akik hozzá hasonlóan szintén kárörvendőn kacagni kezdtek. - Van képességed te gyökér?- förmedt rá ismét a férfi. Tsunoda csak a fejével bólintott bátortalanul. A férfi rávillantotta félig megrodhadt fekete fogait majd véres szemével az övébe bámult.

- Akkor bűntudat nélkül koncollak fel!- mondta dörmögő hangon és nagy bárdját a hátárol leakasztva kíméletlenül az alig 25 éves Tsunoda felé suhintotta.

A fiatalember fagyos kiáltása visszhangzott a fekete piac sátrain, de úgy tűnt senkit nem zavar a szenvedése. A sorból a köpcös, nagydarab szerzetek kidobták maradék testrészeit  a közeli szutykos vizű árokba. Ez lett a vége ennek az embernek. Ennyi.

A kegyetlen marcona, aki ezt a kis műsort levezényelte, elégedettséggel az arcán lépett a sor elejére. Bárdját a sátor falába törölte, majd a benti helyiségbe lépett.

- Félkarú Tasei! A páratlan, kovácsmester végre valahára találkozunk! Kéne pár további fegyver, de tudod hogy megy ez....

-Heh...- hangzott az öregúr szájából a "válasz".

-----------------------------------------------------------

És itt is a fejezet vége. Huh! 5000 szó csak nektek kis mochikáim.🍡🍡🍡 Lassan kezdenek durvulni a dolgok.

Most kaptatok egy ilyen kicsit lassabb lefolyású részt, nyugodtság van és sok szerelem. 🥰🥰Igyekeztem a párkapcsolatukra most egy kis időt hangsúlyt fektetni. De kicsit nehéz hogy ne legyen túl nyálas, de közben cuki legyen, ne legyen túl perverz, de jó kémia legyen közöttük... nem könnyű feladat, de ezt sikerült megalkotnom. Pár kritikát szeretnék tőletek ezügyben, ha lehetséges, nagyban segítené a munkámat. Előre is köszi!🤗😙🥰

Tovább robogunk, már 33.000 felett van az össz olvasás, és az utóbbi pár részre is jó visszaigazolásokat kapok, amiket nagyon köszönök. 🤗😚

Igyekszem hozni a következő részt, amilyen hamar csak tudom, de nem ígérek semmit. 😅😆

Legyen további szép napja mindenkinek! 😚🥰🍡🍡