-Hn... hgaaa...hah... hhh mnhhh...huuh.... ááhh hahh. Basz....bassza meg hhhaah!- Kínzó fájdalomra ébredtem. A szám kicserepesedett, a levegő pedig nehezen jutott be, illetve ki a tüdőmből. Mintha... mintha a testem...

A szemhéjaim alig mozdultak, de egyre próbálkoztam erőt venni magamon, mivel szomjaztam egy kis fény vagy ismerős környezet után. Pillám a sok piszoktól összetapadt, amiről a por lepattogva kíméletlenül csípte szememet.

-Auuhn..ng...hhhh..- pislogtam szaporán a kellemetlen érzés hatására.-...haaah.- erőtlen kezeim irányába meredtem a koromsötétben, amik lassan agyam parancsszavára emelkedni kezdtek.

Sötét volt, és a jéghideg szél többször is didergésre késztette testemet, ami valahonnan közelről áramlott az irányomba. Hátam keservesen nyomódott a hideg kőpadló hézagos szerkezetéhez. Néhány kiálló szikladarab a húsomba mart, bár izmaim olyan mértékben elzsibbadhattak, hogy csak enyhe nyomást érzékeltem a hegyes felületből.

--------------------------------

Todoroki szemszöge
20xx október 8. (szombat) 5:54

_____________________

Reggel korán keltem....5-6 óra körül. Fáradt vagyok még és kimerült, de nem aludhatok tovább. Már tegnap eldöntöttem, hogy ma hajnalban visszasurranok a kollégiumi szobámba......de.... még sem megy ez olyan könnyen......

Egyre csak hallgatom halk szuszogását, és rezzenéstelen, békés arcát.

Számra kúszik egy ritka, nyugodt mosoly, és gondoskodva jobban betakarom kikandikáló, szeplős vállát.

Nemsokára nagyot sóhajtok, majd némán kimászok karjai közül.

Mennem kell... mindkettőnk érdeke, hogy most eltűnjek innen. Ruháimat csendesen igazgatom magamra, a tegnapi időtől még mindig sáros cipőmet is sikerült nesztelenül felcibálnom.

Bárcsak... maradhatnék még egy kicsit... látni azokat a hosszú sötétzöld pilláit megremegni az ébredés, lágy keringőjében...

Most még szuszog édesdeden ugyan........ ám nemsokára a felelősség bús terhe alatt felnyílnak eltökélt, céltudatos szemei... készen állva arra, hogy hamarosan ön kezűleg csesszen szét mindent...

-Hmhh.- nevettem fel halkan. Ez nagyon rá vall. Nem tudtam megállni újra mellé telepedtem. Csak bámultam és bámultam, miközben térdemre helyezett kezemben pihentettem állam mulatva e mozdulatlan, ártatlan oldalán.

"Mit kezdjek veled?"- gondoltam magamban miközben a pirospozsgás szeplős arcát vizslattam.- "Mit tegyek, hogy....hogy ne legyél ilyen!? Hogy végre azt tedd, ami neked jó... és nem másnak? Hogy...hogy...

- ...hogy ne öld meg magad.- mondtam ki öntudatlanul keservesen, majd az alsó ajkamba haraptam. Mennem kéne... menni... menni innen...tőled...- Te... te idióta!- ejtettem ki suttogva, elcsukló hangon és arcomat tenyerembe süllyesztettem. Miért kell, hogy mindent magadra vállalj?! MIÉRT?!

- Az vagyok, de miért ez az első amit reggel mondasz nekem?- csendült fel kora reggeli hangja nevetve, miközben a szemét törölgette álmosan. Lágy szavaira megrezdült a testem, de nem néztem fel rá. Nemsokára puha, meleg kezét az ágyon támaszkodó, szabad kezemre helyezte.

-Sho!- hervadt le reggeli derűje, amint meglátta gondterhelt arcomat tenyerem takarásában.- Mi bánt? Hallod?

-Semmi.... vagyis...!- kezdtem bele hirtelen, de nem tudtam befejezni.- Mikor...?- néztem vele szembe ingerülten.

-Mi mikor? Ó...- ejtette ki habozva, miután rájött mire gondolok, majd a mellkasomra dőlt szomorúan. Hamarosan...- mondta lágyan.-... szóval készülj fel Shouto! Készülj fel rá, ha én nem is tudok.- erőltetett arcára egy bizonytalan mosolyt. Fájt így látni. Próbálja magát nyugodtnak mutatni, mintha neki nem is számítana az egész, de ő is....

-Tudod...- csúszott ki ajkain, hangjában ott motoszkált az őszinte rettegés és a keserves bizonytalanság.- ..... félek.... félek, de nem szabadna.

-Már hogyne szabadna?!- fordítottam át összekulcsolt kezeinket, és magam felé húztam. A homlokomat az övéhez illesztettem, így pár centiről vizslathattam feldúlt szemeit.

-Nem Shouto, nekem ez a kötelességem! All might sosem inogna...

- De te nem All might vagy...- leheltem remegő ajkainak.- Te, te vagy! Én...-megbicsaklott a hangom, és hátrébb hajoltam tőle, ő meglepetten nézett rám, majd tanácstalanul lehorgasztotta a fejét.

-Én... megígértem, hogy támogatni foglak bármit csinálsz is, még ha ez azt is jelenti, hogy olyan helyre mész ahol....- Nagyot sóhajtottam már sokadjára.- Bármennyire nem akarom hogy menj, jól tudom hogy nem hátrálnál ki már ebből, még az én kedvemért sem...

- Nem.- ejtette ki suttogva.- nem tehetem.- majd felnézett, felfedve könnyektől fénylő, kedves arcát.- de... valahogy mégis arra vágyok hogy megállíts... hogy megments ebből az egészből Shouto!

Hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Hiszen ezt akartam, hogy ezt érezze... de mégis! Most az ilyen dolgok csak kizökkentik, még jobban sebezhetővé teszik... Mit tegyek?! Mit mondjak?!

Nyugodtság... Nyugalom, legalább te legyél most higgadt... mikor végre igazából szüksége van rád!

-Végre őszinte vagy.- mondtam lassan, majd keserédesen elmosolyodtam, és szorosan átöleltem, míg hátsó fürtjein kedvesen húztam végig ujjaim.- Minden rendben lesz.-HAZUG!-Nem hagyom, hogy bárki ártson neked!-HAZUG!-Itt vagyok melletted.

- Hmphh.- most ő kuncogott fel, de mégsem hagyta abba a sírást.- Meg sem érdemellek.

- Fura.... én szoktam mindig ezt hajtogatni magamnak.- simítottam végig Mido kipirult arcán, letörölve könnyeit.

-Tényleg?- mosolygott rám szélesen, de én el nem engedtem kezeim közül. Egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, hogy már pár centiméterről merengtünk egymás szemébe.

-Mhm.- bevallom kicsit zavarba jöttem. Jó végre a mosolyát látni, ahogy ez a derűs aurája belengi az egész szobát...ő olyan... olyan...-... olyan csodás vagy....- villantottam ki már én is fehér fogaimat.

-Áááá hagyd abba! Hagyd abba! Ne is nézz rám!- próbált megszökni nevetve. Orra, a füle és arca egész környéke elvörösödött.

-Most mi van? Kipirosodtál.- mulattam a látványán.

-Nem mondo....!- kezdett volna bele visszaszólásába, de én mosolyogva ráhajoltam ajkaira. Mindeközben egyik kezemmel még közelebb vontam derekát az enyémhez, másik kezem ujjaival pedig szerelmesen simítottam végig, így is szinte lángoló fülén. Lassan nyitottam ki pilláim, meg nem szakítva szájaink összeérintését. Rálátásom nyílt forró, édes orcájára, jó érzéstől meg-megrezdülő sötétzöld szempilláira, és egészen elpirult nyakára és kulcscsontjára. Mindig ilyen ha kellően felizgatom...

-Bárcsak olyan lehetnék amilyennek te látsz engem Sho!-mondta, korábbi dícséretemre utalva, majd hirtelen enyhén eltávolodott tőlem. Én szenvedélytől fűtve végig húztam mutatóujjam nyáltól csillogó, alsó ajkán.

-Én olyannak látlak, amit Te magad mutatsz nekem.- nyomtam le már erősebben ajkát így elérve, hogy ez alkalommal nyelvem is átfurakodhasson fogai felett. Mido vággyal telve belenyögött a csókba, és szinte erőszakosan jobban hozzám préselte magát, már egészen beleülve az ölembe.

Mindkettőnk felhevült állapotba került.

Próbáltam észhez térni, de csak akkor tudtam megálljt parancsolni testemnek, mikor már Mido felé tornyosulva, kemény tagommal nyomódtam neki. Ő lihegve karolt át, majd a nadrágom övéhez nyúlt.

-Várj... aaahhh. Várj...- leheltem, mikor már az alsómban járt a keze.- Várj...

- Mii... hhh.. haaa.... az?- nézett rám erkölcstelen tekintettel. Szavainak hanglejtése pedig inkább hajazott egy "Miért nem baszol már meg?!" kérdésnek megfelelőjére.

- Haaa... mennem...mhh- csók-..kell... Ma...hhh... van a kihallgatásom.

Mido hirtelen engedett el. Hátán feküdt lélegzetét visszanyerve, és az arca elé kapta a kezét zavarában.

-e....ezért jobb ha most visszamegyek... még mielőtt keresnének.- folytattam lehangoltan.- Hé... jól vagy?- igyekeztem elvonni a kezét az arca elől, persze sikertelenül.

-Igenigenmenjcsaknyugodtam..b... bocsihogy...hogyfeltartottalak! Nemtudtamhogyazmavan...vagyisdecsakteljesenelfeledkeztemróla hahaha....- hadarta el egy szuszra. Én csak őszintén elmosolyodtam, és a szabadon hagyott fülére csókoltam.

- Este...- suttogtam mély hangomon a fülébe lehelve, mire Izuku az ágytámlához hátrált szélsebesen, és a fülére kapta a kezét, rám ijedten mégis elpirosodva nézve.

Hangosan nevetve vettem fel kabátomat, és csatoltam be ismételten az övem. Pár dolgomat még felkapdostam a földről, de hamarosan teljesen készen álltam az indulásra.

Már az ajtó elé lépegettem, de valaki hátulról átölelt.

- Vigyázz magadra!

- Rendben.-fogtam rá mellkasom előtt összekulcsolt, meleg kezeire.

-Ne ismerj be olyat, amit nem te tettél, jó?- mondta még mindig az aggódós modorában.

-Ne nézz hülyének kérlek, szerelmem!- kuncogtam fel vele szinkronban.- Indulok.- nyitottam ki az ajtót. A nyílászárón kilépve visszanéztem rá, ott állt All might mamuszban a takaróját maga köré csavarva.

Zöld, hullámos haja épp hogy kilátszott a nagy dunyha (😂😂😂 miért minden ilyen vicces ami régi magyar szó? Direkt nem fogok más szinonimát itt használnii) alól. Olyan aranyos!

Nem, Shouto ideje menned!

Nem bírtam megállni, az ajtóban még kapott egy búcsú csókot, de ezt követően már célirányosan meneteltem a K-i szárny felé.

Tenyeremet hosszas várakozást követően sikerült arcomhoz lendítenem, így megpróbálhattam kisöpörni a homokot és port a szemem sarkaiból.

-Haaaahhhh....- elégedetten sóhajtottam fel, és erőtlenül visszaejtettem karjaimat korábbi helyükre. Ekkor... ekkor szokatlan hang csendült fel. - hmünnnh!... haah.. mi haaah mi a....?!- tapintottam bele még jobban az ismeretlen valamibe. Nedves....

A látásom még nem az igazi...., bár ebben a fényviszonyban nem is érne sokat... de az orrom lassan kitisztult és képes volt szagokat érzékelni...

-Haaaannnhm!- minden akaraterőmet bevetve felültem és enyhén hátráltam a folyadéktól ami a kezemnél alkotott egy kisebb tócsát. Bárhol felismerem ezt a csípős, vasas és bűzlő szagot!- Aaahnngn.... ez ....haaah....meg hon...nnahn?!- Vadul turkáltam a vérben.......Honnan? Kié?

A vaksötétben nyúlkáltam az ismeretlen vérző dolog után és akkor... az.. az... ujjaimmal...

---------------------------------

Todoroki szemszöge
20xx október 8 (szombat) 7:22

_____________________

(Aláfestő zeneee!😚)

https://youtu.be/0MmZg2JMbLc

-UTOLJÁRA KÉRDEZEM!- csapott az asztalra, már indulatosan Hitashi Aoto nyomozó.- Mit-tudsz-az-az napon-történtekről?!- szótagolta lassan, visszafojtva ismételten előtörni készülő dühét.- Nem félsz hogy letartóztatlak?- koccantotta össze fogait sokadjára, gondolom megfélemlítés céljából.

Nem érti meg... "Semmit! A kurva életbe semmit!" De nem hiszi el akárhányszor mondom neki... szóval nem pazarolok rá több energiát.

Már több mint negyedórája ülök ezen a kurva kényelmetlen vas széken, és egyre csak hallgatom ezt a fröcsögve ordibáló gorillát.

Tekintetem megállapodik az előbb említetten. Hitashi nyomozó egy 195-cm körüli, hatalmas ember, sűrű szakállal, mélyen ülő fekete szemekkel és széles, de ugyanakkor lapos, szinte jellegzetesnek mondható orral. Ahogy már említettem megtévesztésig hasonlít egy nagy, agyatlan gorillához, azt leszámítva, hogy fehér inget és csíkos szürke nadrágot, valamint fekete lakkcipő szerűséget hord a testén. De mégis jogosan felmerülhet a kérdés: ezt még is melyik állatkertből szalajtották?

Nem csodálom, hogy a nyomozás ilyen nemlétező mélységekbe ereszkedett...

-Azt veszem észre, hogy nem igen van kedved együtt működni... FIACSKÁM!- nyomatékosította mondatának végét.- ... de én ráérek, felőlem akár egész nap is itt szarakodhatunk!- köpködte az idegesítő szavakat, ökleit fölényesen ropogtatva, de ezzel csak azt érte el, hogy egy hűvös pillantást intézzek felé.

Szemöldököm nagy kényelmetlenségemben néha megrándult, de továbbra is igyekeztem levegőnek nézni ellenszenvem jelenlegi tárgyát.

AHJJJ! Meddig kell még itt tétlenkednem?!

Nem tudok semmit. Miért nem érti meg ez a idióta faszkalap?

És ami még jobban felidegel az a baljós, sötét árny jelenléte a kihallgató szoba üvegének túloldaláról. Szinte érzem, ahogy az a vizsgálódó, rosszindulatú, türkiz tekintet beleváj a húsomba.

Sajnálatos módon, mivel nem vagyok még hivatalosan nagykorú, azaz 20 fölötti, el kell viselnem ezt a koloncot a nyakamon a rendőri kihallgatásomon. A nagy Endevournak nincs jobb dolga mint, hogy engem pesztráljon állandóan?!

Nem vitás hogy szörnyű hangulatban vagyok...

- Ezt jól látja...- tiszteltem végre meg a nyomozót figyelmemmel.-... sajnos más információval már nem tudok szolgálni, csak amit már korábban százszor elmondtam.- vicsorogtam idegesen.

- Nézd!- tolta felém huszadjára a tetthely fotóit a faasztal lapján, mire lázadozva elfordultam a másik irányba.

Maga a kihallgató szoba, a rendőrőrs legeldugottabb részén helyezkedik el, mégis egy kicsiny ablak azért megtalálható a szoba egyik falán, amely valamelyest fényes nyugodtságot hint eme idegen és barátságtalan légtérbe.

Hátra dőlők a székemen és a kis ablak felé hajolva, hagyom hogy a besütő lágy napsugár az arcomat simogassa.

Olyan meleg és kedves.... olyan akár Ő. Már meg is nyugodtam... minden rossznak vége hirtelen.

Miért jár állandóan rajta az eszem? Minden jóban... minden szépben... mindenben csak őt látom. Csak az ő arca lebeg egyfolytában a szemeim előtt. És...egyre vágyok arra, hogy megérintsen... hogy megtöltsön a lényével az önfeledt boldogsággal, amire mindig is vágytam...

- Ez itt a te monogramod! A te ajtód! Nézd!- fogyott el végleg a türelme a nyomozónak, és fejem után kapott belevágva azt a kemény tölgyfa asztalba, ahol a fényképek hevertek.

Szúrós szemmel oldalpillantást vetettem a szőrös alkarú férfira, aki továbbra is leszorította a koponyám a falapra. Karján kidagadtak az erek, gondolom arra számított, hogy felemelni készülöm a fejemet, ám én csak feküdtem tovább, az ellenállás legkisebb jelét sem mutatva.

- Mit akar még tőlem?- kérdeztem diplomatikusan, megvetéssel teli tekintettel vizslatva Hitashi Aoto majomarcát.

- Az igazságot.- mosolygott rám. Arca elégedettséget tükrözött, végre ínyére volt a kihallgatás mostani menete.

- Az igazságot?- húzódott fel a jobb szám széle, amit beszélgetőpartnerem nem igen vehetett észre, az asztalnak nyomorgatott jobb arcfelem végett. - Hát rendben... először is, ha még nem hallotta volna eleget a számból: nem én tettem... semmi közöm Aizawa eltűnéséhez. Bizonyára ez egy fétis lehet, hogy újra meg újra hallani akarja a dolgokat, vagy csak nem bírja az agya befogadni az igazságot? - nevettem fel fölényesen, de a kéz hirtelen nagyobb súllyal nehezedett rám. Nem tetszik talán a válasz? Ne aggódj van még ott ahonnan ez jött...

- Másodszor... hmmm...- gondolkodtam el színpadiasan.- lehet én tettem...

-HOGY?! EZ EGY VALLOMÁS?!- hajolt le hozzám az arcomba lehelve bűzös leheletét.

- Nos igen... gyerekjáték volt. Este kilopakodtam a szobámból, eltereltem az osztályfőnököm figyelmét, aki a folyosót őrizte aznap...valami bugyuta kérdéssel traktáltam le, majd mikor a legkevésbe számitott rá... Husss! Egy lábbal kevesebb... szegény Aizawa-sensei...- mondtam ironizálva, monoton hangomon.- Felszabadult állapotomban, pedig "véletlenül" döntő bizonyítékot hagytam a saját szobám ajtaján...

Ez egy komplett idióta! Ha tényleg én tettem volna, mi az istenért írtam volna fel vérrel, hogy én vagyok a tettes. A napnál is világosabb, hogy a valódi elkövető célja az volt, hogy rám gyanakodjon a rendőrség... De miért én?

A mondandómat követően elcsöndesedtem.

Többet kell vizsgálódnunk Igazság körül, de az csak úgy lehetséges, ha felmentenek a vád alól, és elengednek. De bármit mondok...

A rendőrség elveszett, nincsen bizonyítéka csak egy vérrel felírt üzenet, semmi több... a ténylegesen lényeges fém szilánkok, amelyek a mi birtokunkban vannak, nekik nem állnak rendelkezésre. Úgy tűnik mindenképp a Midoriya tervet fogják kijátszani, ha minden kötél szakad...

Már nem tudok semmit tenni érte...

Keserű oldalpillantást vetettem az üvegfalon túlra, ahol már a többiek várakoztak csüggedten a sorukra várva, szüleik körében. Rosszul állunk....

Utoljára apám utálatos tekintetével néztem szembe, aki nyugodtan, szinte elégedetten szemlélte, ahogy a fiát "rendre rakják". Megborzongtam. Hirtelen csapott belém a felismerés.... túl nyugodt, ahhoz képest hogy a "tökéletes utódja" főgyanúsított...

Rákaptam a tekintetem a nyomozóra, aki szintén előre tekintett, pontosan abba az irányba, ahol az a rohadék idegesítően elégedett fejjel téblábol. Helyes volt a megérzésem...

- Ezt, amit most itt előadtál, jegyzőkönyvbe vezessem?- kérdezte tőlem nyájasan.- vagy hajlandó vagy végre segíteni...

- Ó...- kúszott ismét egy félmosoly a jobb orcámra.- hajlandó vagyok... sőt segíteni akarok önnek!

-Pompás.- nézett rám rezzenéstelen arccal, hangja elmélyült. Nagy tenyere meg sem mozdult, ami továbbra is erős marokkal szorított... úgy látszik már nem bízik bennem.

- Jól végzi a munkáját... biztos magas a nyomozói fizetése is...- kezdtem bele hűvösen.

-Nem panaszkodhatom... de nem ezt kérdeztem!- jelentek meg újra a megvastagodott kékes-szürke erek.

- Végre beszélek, nem ezt akarta?- néztem fel rá ellenségesen.- És... mi van ha azt mondom... hogy... AZ APÁMNAK DOLGOZIK!- préseltem ki dühömben összeszorított fogaim közül. A férfi láthatólag alabástromszoborrá merevedett meglepettségében.

- Minek raboljuk egymás idejét tovább?- fogtam rá hirtelen bal kezemmel, a még mindig engem leszorító kar csuklójára. - Az apám magát pénzeli, hogy le ne csukjanak... de egy valódi nyomuk sincs, amin elindulhatnának... egy kurva nyom sincs...- leheltem mérgesen.- nem csodálom hogy nem haladnak... még ide is befészkelte magát a pénzéhség és a korrupció undorító, mocskos parazitája... az az önelégült lángoló rohadék.... akitől úgy látszik az extra költőpénzét kapja. Vagy tévednék?

Az arcom most még jobban nekinyomódik az asztalnak... beszélgető partneremnek úgy tűnik most fogyott el minden türelme.

-FIÚ, FOGD BE A POFÁD! Mit tudsz te a felnőttek világáról? Azt hiszed okos vagy? Netalántán mazochista módon élvezed ahogy, mindjárt szétroppantom a kis mókus koponyádat?- a fájdalom már már elviselhetetlenné válik... mit művel ez az idióta.- Ha ilyen ügyesen rájöttél a dolgokra, miért nem működsz együtt te kis rohadék?

-Úgy látom nem érted.- válaszoltam nyugodtan.- Nincs több mondanivalóm... és már neked sincs...- bal kezemmel erősebben szorítottam rá csuklójára.- Na meg rossz oldalt is választottál... szó szerint...- a bal tenyeremből forró gőz szállt fel, a kezem ügyébe eső húsdarabot vagy 200°C- os forrósággal szorítottam.

-ÁAAAA! - engedett el végre.- Te nem vagy normális!- szorította már égéstől vörös csuklóját fájdalmában.

- Nem...- mondtam ridegen.-... te vagy az idióta, hogy összemostál engem azzal a barommal és annak idióta mesterkedéseivel...- álltam fel a fémszékből végre valahára. Apám rosszalló tekintetét éreztem a hátamon, de ez legkisebb mértékben sem érdekelt.

-És ha nem akarod, hogy felnyomjalak a kollégáidnak, végezd a kurva munkádat rendesen! Mert ha odáig jutunk, nem kérdés az apám kinek az oldalára fog állni.- lépegettem a nagy vas ajtó felé.- Ha most megbocsátassz mennék a dolgomra.

Ritkán jövök ki ennyire a sodromból...

Hátamra simítottam kimerültem, és kopogtam egyet az ajtón. A kinti őr a nyomozóra nézett aki letargikusan bólintott egyet, engedélyezve hogy elhagyhatom az őrsöt...

Nagyot sóhajtottam, majd stílusosan kilépve az ajtón, még útközben megnyugtatóan bólintottam Kirishimáék felé, akik utánam következnek.

Lassan lépegettem el Iida mellett, aki kissé feszülten kapott vállam után.

-Minden rendben?-kérdezte a szemüvegét idegességében feljebb tolva.

-Fogjuk rá. Kellően tehetetlen a rendőrség... Attól tartok Midoriyát hamarosan a sakktáblára helyezik. - mondtam hűvösen.

Iida láthatóan meglepődött, de nem sokára visszanyerte józanságát, és hangosan kifújta a levegőt, majd a fülembe súgott.- 10-kor az ebédlő udvarán.- válaszul bólintottam.

Még lelassítottam az öregem mellett, majd önhitten pár szót leheltem felé.- Újabb rengeteg pénz a retkes szemétbe... igazán kár...- lángjai hevesebb táncra perdültek, látszott mennyire feldühödött. Ám mire utánam ordíthatott volna valamit, már messze jártam.

----------------------------------------

Midoriya szemszöge
20xx október. 8 (szombat) 9:51

___________________________

A kinti teraszon ülök, mint mostanában minden reggel. All might szerint, így vagyok a legnagyobb biztonságban, ha mindenki elől elbújok és csak várok, míg a gyűlésnek szüksége lesz rám.

Én találtam ki a tervet.

Egy hete All might mindenbe beavatott. Mindenbe. Ez is azt mutatja, hogy már nem bírja egyedül elviselni a terheket... szüksége van rám...

Rám... egy képességtelenre, aki ugyanolyan, mint akik jelenleg a társadalmunkat fenyegetik. Elég ironikus.

Próbálok nem erre gondolni... megvetni és gyűlölni valamennyiüket... Ezek végtére is gyilkosok!

Hátradőlök a kinti karosszéken, és hallgatom a madarak énekét, az élet hangos és izgalmakkal teli moraját.

Békés. Tiszta.

Ám nem tudok pihenni, agyam lázas gondolatai nem hagynak nyugodni.

Vajon mi állunk a jó oldalon? - megrázom a fejem.- Ilyenre még csak gondolnom sem szabadna. De mégis... eszembe villannak azok a képek... a UA előttről... a szidalmak és a folyamatos megaláztatás. Ez a magamfélének természetes... a sok traumatikus élmény felhalmozódik az évek során. És én még szerencsés vagyok...

Mit tegyek? Nem szabadna szánnom őket... nem mutathatok feléjük megértést... de mégis!

Összeszorítottam a szemeimet, és pár erős ütést mértem az arcomra.

All might bízik bennem... és számít rám. El kell fogadnom a tényt, hogy a képességtelenek... olyanok, mint aminek a társadalmunk látja őket... aljas söpredékeknek...

A falon túli kerítés robajára kaptam fel a fejem. Ki lehet az? Már eltelt jó pár óra mióta Shouto elment... talán ő az!

Meleg boldogsággal a szívemben, rohantam a rés irányába. Csak az kell, hogy rá gondoljak és a lelkem azonnal megnyugszik.

Remélem minden rendben ment a kihallgatáson!

-Sho!- kiáltottam, szinte ujjongva, várva hogy a piros-fehér, puha haja előtűnjön a rés omladozó vakolata alól.

- Üdv.- felelte egy komolyabb hang, majd rövid időn belül Iida komor arca nézett vissza rám.

-I...Iida.- mondtam zavaromban.- Azt hittem...

Iida szemüvege ridegen csillant meg, elrejtve hűvös szürke szemeit.

-Hát elmondtad neki.- tért rögtön a tárgyra.

-Igen... el...-vallottam be őszintén, a bűntudattól lassan lehorgasztva a fejem.- De nem tehettem mást Iida!- néztem fel rá hirtelen.- Tudom nem olyan rég megbeszéltük, hogy nem szabadna...de szükségem van rá... és szeretem őt mindennél jobban!

Iida arca megenyhült, és gondterhelten sóhajtott fel.

- Erre már régóta rájöttem... - masszírozta meg az orrnyergét.-... de Midoriya, erről legutóbb is szót váltottunk... valami... valami gond van vele...

-Tudom.- szorítottam össze ajkaimat szomorúan.

-Az álmai egyre súlyosbodnak... és attól tartok közel azonos tünetei vannak, mint a többi meglőtt
betegnek. Nem tudhatjuk, hogy meg marad-e a józan ítélőképessége a végén, különösen, ha rólad van szó.- kis határszünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait.- Recovery Girl sem tudja megmondani, pontosan mi játszódik le a fejében...A betegeinek nagy része....nem élte túl a három hetet, a kínzó álmaik után. Lehet, hogy Todoroki...- itt abba hagyta a mondatát, mert megpillantotta könnybe lábadt, bús szemeimet.

-Sajnálom, nem akartam...- szabadkozott, a kezeivel ide-oda hadonászva.

- Semmi baj...- dörzsöltem neki arcomnak az alkarom.- Erről mindvégig tudtam. De úgy gondoltam akkor, hogy... nem is tudom... hogy be akarom avatni őt.

- Rendben van, nem számon kérni jöttem a döntéseidet.- rázta meg a fejét könnyeden.- Örülök, ha tudjátok egymást támogatni... csak nagyon kell mostantól figyelnünk rá... Van egy rossz előérzetem ezzel kapcsolatban, de remélem csak vészmadárkodok...- majd nevetve hozzátette.-...mint ahogy általában.

Egy kicsit jobb kedvre derültem.

- Egyébként hogy, hogy meglátogattál?- vetettem fel a kérdést ésszerűen. Iida nem szokott elhamarkodott, veszélyes missziókat elkövetni, csak úgy a semmiért.

-Ó..- nevetett fel ismét, majd megvakarta szórakozottan az arcát.- Kicsit elrabolunk téged...

- HOGY?!!

A vaksötétben nyulkáltam az ismeretlen vérző dolog után és akkor... az.. az... ujjaimmal...

-annh.. haahh.... haggh..haa- haaaagh....AAAAÁAÁ!- a hangom rekedten visszhangzott, majd a kimerültségtől és a sokktól végleg belémfagyott.

A lábam....a lábam..... a lábam.... a lábaaam! A LÁBAM! A LÁBAM! A LÁBAAAAAAAAM! Ez nem lehet! Ez...nem a valóság!

______________________________________

És itt is a fejezet vége! Huhhhh nagyon spooky lett itt a vége😈😅😅😅... na meg ez a rész is hosszúra sikeredett (3500 szó), és hát.....vagy 1-2 hónapig nem volt rész... Ne haragudjatok, de eléggé elvoltam havazva mostanában. 😵😥

Remélem azért még van, aki követi a sztorimat... Bevallom kicsit elszomorodtam a múltkor, mert eléggé megcsappant a nézettsége az utolsó 5 résznek. De hát ez van, ha nem csak love-love szerelem megy benne állandóan. 🤷‍♀️🤷‍♀️Ez végülis az én hibám.

Na de akik, még a sok írói hülyeségem ellenére is olvassák ezeket, azoknak hálásan köszönöm🥰🤗! És nektek is persze, akik kicsit ráuntak a sok akcióra, és ezért csak a korábbiakat olvassák, mert sisters!.... én megértem baszki, mi néha csak fangörcsölni akarunk!🤣🤣

Na, de nem panaszkodhatok, ugyanis 30k felett jár az összolvasás, szóval ez igazából önmagában, kellően serkenti az írásiránti vágyam. Szóval ne aggódjon senki aki várja a folytatást Vadvadóc-san nem hagyja abba!😙😚

Puszi néktek kis mochikáim, nem sokára érkezik a kövi rész, addig is mindenkinek nagyon szép napooot!🤗😘🍡🍡