Véres idők következtek.

Daikival meghúztuk magunkat. Meg kellett húznunk magunkat.

De ő.... ő nem tágított... vakon hitt Midoriyában.

Féltem... hogy... féltem hogy magával ránt, e..ezért ezért....

Engem Bűntelennek léptettek elő, sok gyűlésre jártam, de nem éreztem magam beavatottnak. Ez csak a látszat volt, egy látszólagos vállveregetés, amiért én....

Ezt érezted Rogue, te is? Netán fájt, hogy még így se kellesz senkinek? Már én is értem....

Daikit hivatalosan Árnyéklakóként bélyegezték meg. Nem láttam többet. Pletykák szerint megölték, de van aki azt állítja, rajta tesztelik az új megsemmisítő karperec prototípusát, amit majd az árulók megkülönböztetésére fognak használni. Egy! Egy gombnyomással végezhetnek majd velük....

Felmerülhet a kérdés, vajon miért maradtunk? Miért nem menekültünk el? A válasz rendkívül egyszerű: Ez a rendszer még mindig kíméletesebben bánt velünk... mint az a társadalom, ami kivetett minket magából! Még mindig jobb volt, mint amit ezidáig elszenvedtünk!

Ez az igazság! Ez a kurva büdös igazság!

Daiki egy napon megszökött, úgy hallottam. Be is hívtak, mint a korábbi barátját, kihallgatásra. Megkínoztak, de mivel nem tudtam semmit, elengedtek.... de... de lefokoztak, sőt árulóként hivatkoztak rám. Én magam is Árnylakó lettem....pedig én...

A rendszerben, ami az igazságon alapul!

Mindennap bántam, amit tettem... minden nap.... százszor bocsánatot kértem... régi öreg barátomtól, akit ilyen gyarló módon hátba szúrtam. Az első és egyetlen barátomat.... Mit tettem? MIT TETTEM?

Lassan őrületbe kergetett a bűntudat, már nem érdekelt semmi... és senki... önként mentem az első sorban fegyvertelenül harcolni a hősökkel.... míg nem elkaptak....

Így a történetem végéhez érkeztem.... ez az én csodás történetem....

-----------------------------------------

Péntek 20:38 (Iida szemszöge)
Városháza, díszterem
_________________________

A férfi meséjének befejeztével elhallgatott. Lehajtott fejjel sírt némán... könnyei eláztatták csupasz, mocskos lábát. Már nem csak egy ellenség állt előttünk.... hanem egy.... lelki sérült, egy végletekig meggyötört ember.

A díszteremben csönd honolt. Endevour lángjainak parazsai pukkadoztak csupán, azok is halk, lágy dallamot dúdolva.

All might ajka megrezdült:

-Sajnálom uram, hogy.... hogy önt... nem tudtuk megmenteni.- mondta és lehajolt a torzonborz alak előtt. Mindenki sokadjára csodálkozott el, de nem mertek megmukkanni.

-Nem... nem számít már....- emelte fel először a fejét a férfi, és zöld szomorú szemét végig vezette az itt összegyülteken.- ...nem számít mit érzek.... sosem számított.... én csak... sajnálom... sajnálok mindent.

Csend.

-Barátom- fordult All might a rendőr-főkapitányhoz.- kísérd el valahova... ahol meggyógyítják. Már nem fog ártani senkinek.

-All might!- kiáltottak fel többen is.- ezt nem teheted.... ő egy...

-A többit a rendőrséggel,majd megbeszélem.... a büntetéséről....most menj.- bólintott szomorúan barátjának, aki kivezette Ritsut.

A hős megvárta, ahogy a meghurcolt férfi elhagyja a termet, akinek járása is tükrözte mérhetetlen fájdalmát... már nem mint ember járt... fejét nyakához hajlította.... mintha bánta volna azt is, hogy létezik... olyan volt mint egy szellem... egy halott...

- Most pedig én következem....-sóhajtott fel a volt legnagyobb hős.-... magyarázattal tartozom, barátaim. Magamról..... és Midoriyáról....

Egyik ámulatból estünk a másikba.

-Miről beszélsz All might?- éledt fel elsőként Gran Torino.

-All might hát igaz lenne, hogy Midoriya...?- szólalt meg már Present Mic is.

A nagy hős várt egy kicsit, amíg mindenki magához nem tér. Kínzó percek következtek.
Lassan elhaltak az értetlenkedő kérdések. Endevour, pedig méregetve korábbi riválisát, karba tett kézzel várta a magyarázatot.... mindenre.....

Bakugou még a csöndet kihasználva halkan megjegyezte:

-Hát elmondja....- meredt a hősre.... mély tisztelettel a szemében.

De vajon mit?- suhan át az agyamon, a lélegzetemet visszafojtva várakoztam a többiekkel.
.
.
.
.
.

-Midoriyának....- kezdet bele.-.... 16 éves koráig nem volt képessége.- a terem egyként hördült fel.

-Hogy? Az hogy lehetséges? Nem, ez lehetetlen! All might?- ezekhez hasonló motyogásokkal terhes percek teltek el.

-....és- nézett rá egyenesen a hallgatóságára.-.... és nekem sem volt sokáig....

Hihetetlen volt. Egyszerűen hihetetlen.... más szó nem is jut az eszembe erre. Aminek most fültanúi voltunk, az mindent megváltoztat..... de mindent.... A tanács 21:00- kor felbontotta az ülést. Az arcokra végleg ráfagyni látszott a döbbenet. Akár egy temetési menet úgy hagyták el a termet az üléstagok....

All might a közönségre pillantott és néhány emberrel felvette a szemkontaktust, akik észrevétlenül bólintottak, majd lassan elhagyták a szobát.

-Iida, ez.....meg mi volt? Jól.... jól hallottam? Te atyaúristen!- suttogta Kaminari, de hangja remegett.

-Menjünk.- indult el Bakugou a kijárat felé.

-Várj még.- álltam meg hirtelen. All mightra néztem aki egy helyben, mozdulatlanul várt.- Még nincs vége. De Kaminari teste rázkódni kezdett a semmiből. A gép pedig figyelmeztetően pittyegett.

-Nincs több kurva időnk!- mondta ingerülten Bakugou.- Menjünk már!

Kiértünk a folyosóra, de furcsamód Present Micet láttam meg beosonni a WC-től nem messze álló kisebb terembe. Hát így áll a dolog.

Engedtem Bakugouék rángatásának és lefutottunk a földszintre, onnan pedig a hátsó kapun keresztül ki az utcára. Ott villámgyorsan, a sikátor takarásában, leszereltem Bakugouról és Kaminariről a szerkezetet. A chipjéről pedig lecsatlakoztattam a fővezetéket, mire a fiú teste összehanyatlott. Bakugou szerencsére elkapta. Ijedten hajoltam Denki mellkasára..... ugye nem!?

-Jól van, ver a szíve és lélegzik. -sóhajtottam fel megkönnyebbülve. - Csak kimerült. -Bakugou már a kezét át is kulcsolta a nyakán.

-De kurva nehéz!- panaszkodott.

-Tudod vinni?- kérdeztem szelíden.

-Fogjuk rá, de ha segí....- megakadt a hangja. -... miért nem kacsoltad le magadról a... Iida!- először hívott a rendes nevemen.

-Én még maradok... van más is...- néztem vissza az épületre.

-De Kaminari!- ordibált Bakugou.

-Nélküle is megoldom.- néztem szembe vele eltökélten.- Itt van ez...- mutattam meg neki a Matsumétől kapott kis kütyüt. Bár azt nem mondtam el neki, hogy mire tudom használni és mire nem. Bakugou válaszul csak összepréselte hegyes szemfogait, és rázta a fejét elégedetlenül.

-Rendben... de visszajössz!- emelt fel kabátom gallérjánál fogva.

-Vissza.- mondtam tömören.- Na, menjetek!- Bakugou bólintott és már futottak is bele a hideg, sötét, ködös éjszakába. Az eső már tovább állt úgy látszik.... de helyette mindent homály fed.... mindent és mindenkit...

...mostantól minden megváltozik...

‐---------------------------------------------------------

Péntek 19:40 (Todoroki szemszöge)
Iida szobája
__________________________________

Az ablak előtt ülök csendben, és merengek ki a fejemből, unottan az udvart kémlelve.

Esik... ez nem valami jó jel... valaki... valaki rettenetesen szomorú...

Anya mindig ezt mondogatta nekem, mikor kicsi voltam.

Szinte a fülemben hallom, lágy kellemes hangját.
.
.
.
.

"-Shouto.....

Shouto...gyere...

Shouto, gyere!- kukucskált be anya széles mosollyal az arcán, résnyire nyílt ajtómon keresztül.

Én zavartan néztem körül. Nem lehet...hiszen ő is tudja mi a szabály! Tanácstalan voltam, így kicsi ajkamat félénken összepréseltem, apró kezeimmel pedig a pólómba szorítottam.

Biztos bénán festek.- gondoltam.

-Shouto kincsem.- lépett be anya a szobámba.- ...gyere játszunk egy kicsit kint.- fogta meg kezemet, és összeérintette homlokunkat.

-Mami... nem szabad.- nyeltem egy nagyot és elkeseredve pillantottam az asztalomon heverő könyvoszlopra.- Ezeket kell...apa..

-Apa nincs most itthon.- és már húzott is ki a nappaliba, onnan pedig az udvarra. Nem tudtam ellenállni, anya szemei ritkán ragyognak ilyen vidáman.

Kifutottunk az udvarra. Megriadtam. Békésen csepegett az eső, de vizes volt minden és sáros.

-Anya, esik az eső... és ha apa ezt megtudja, nagyon dühös lesz. A lábam is fázik.- néztem le átázott zoknimra. Anya elnevette magát.

-Kit érdekel, mit gondol!- kuncogott elragadóan.-Gyere hozok neked egy száraz zoknit és gumicsizmát.

Felvettem ugyan a cipőt és egy sárga esőkabátot... de továbbra is értetlenül álltam az esőbe, anyára bámulva.

-Ne legyél ilyen lüke! Gyere utánam.

Nagy kertünk volt, tele friss illatú, bársonyos tapintású fűvel, színes virágokkal. Csodaszép volt... tényleg csodaszép. Ő mezitláb, kecses fehér lábaival érintette a hűvös, vizes pázsitot.

Anya kezemre fogott és futásnak eredt. Hagytuk, hogy a víz az arcunkat simogassa, hogy a szél lágyan fújjon a hajunkba. Lábunk alatt a tócsák vulkánhoz hasonlóan törtek ki, száz meg száz esőcseppet szétszórva ruhánkon és a csillogó sötétzöld fűszálakon.

Elámultam. Minden lágy és kedves.. és gyönyörű.... akárcsak anya. Elmosolyodtam és viháncolva ugráltam anya után. Nem engedtük el egymást, csak nevettünk és futottunk szabadon."

Arcomra felkúszott egy enyhe mosoly. Voltak boldog pillanataink együtt...

"Egy hangos mennydörgés rázta fel a békét... megijedtem. Félve futottam anyához. Fejemet kötényébe temettem és egyre csak kérleltem, hogy menjünk vissza a házba. Ő szelíden hajamra simított, és magához ölelt.

-Semmi baj kincsem! Nem kell félned.- mondta kedvesen és leguggolt hozzám. Szép mosolygó, szürke szemeit rám emelte.- A vihar nem egy ijesztő dolog. Békés... mégis hangos. Nedves és igaz, hideg! Mégis puha és selymes. Akár csak mi, Shouto... olyanok vagyunk te meg én mint az eső és a vihar.

-Mint az eső?- értetlenkedtem.

- Pontosan.- kuncogott csengő hanggal, és az orromra csípett játékosan.- Az érzelmek, Shouto....nehéz dolgok.- mondta és leült a fűbe, engem az ölébe húzva. Fehér, ezüstös haján megcsillantak az eső cseppjei, amik időközönként le-le hulladoztak felemás hajú fejtetőmre.- Sokszor úgy tűnhet kicsikém... hogy nekünk nem szabad befogadnunk őket... pedig érzelmek nélkül nem lehetünk igazán önmagunk. Ugye érted?

-Mhm...- mondtam szégyenlősen, ami ismételten megmosolyogtatta.

- Ha visszatartod őket nem leszel egész. Apa ezt nem érti... soha nem is fogja megérteni.- gondolkozott el, miközben hangja lassan elhalkult.- Ha az eső sokáig várat magára, zivatar lesz, nagy, zord vihar. ......Figyelj hát arra, hogy az eső essen, ha esnie kell.

A fejem búbjára már nem a hideg, friss harmat patakzott, hanem meleg, forró sós cseppek. Hátra kaptam a fejem.

-Anya ne sírj. Mi a baj? Rosszul érzed magad?- törölgettem le vékony, kicsi ujjaimmal arcáról leszánkázó könnyeit.

-Semmi gond Shouto. Anya most sír, mert ... az esőnek esnie kell.- szorított magához. Kihűlt testünk keservesen kereste menedékét, mígnem egymás melegségében meg nem találtuk azt.

Az eső jobban esni kezdett, ezért anyu felkapott, és gondoskodva vitt vissza a házhoz.

-Mintha dézsából öntenék...- jegyeztem meg csöndesen, az egyik óvónéni mondását felhasználva.

-Úgy van drágaságom... valakit hatalmas bánat gyötörhet... "

Nem értettem sokáig mire gondolhatott akkor...

mit érezhetett akkor...

de most hálás vagyok, hogy ezeket mondta... és, hogy eképpen.

.... bár nem volt szabad neki
....próbált úgy nevelni, hogy teljes egészként élhessek.

Az emlék másik felére már nem emlékszem... csak annyit tudok, hogy apa hazaért... és meglátott engem vizesen....

Biztos bántotta anyát... főleg hogy belázasodtam másnapra.

Rohadék! Nem szerette a feleségét... nem szeretett minket...

...nem szeret ez senkit.

A fia vagyok, ezt úgy ahogy elfogadtam de azt, hogy anya így....

Mennydörgés dörrent fel. Félbe szakította fájdalmas gondolkodásom. Az órámra néztem. 19:50.

Akkor hát kezdődik!

-Induljunk.- álltam fel az ablak előtti székről lassan, majd Serora és Kirishimára néztem. - Készen álltok?

Válaszul bólintottak. Lekapcsoltam a lámpát, és az ajtóra tapasztottam a fülem, hallgatózva a kinti neszekre. Halk léptek moraja hallatszott még egészen távol. Egy Tanár járkál, ránk felügyelve. Túl nagy a kockázat...

- Az ablakon keresztül megyünk.- adtam ki a parancsot. Derekunkra erősítettünk Kirishimával egy-egy kötelet, majd Sero jelmezének övére kötöttük magunkat. Mindhárman civil ruhákba voltunk, de Sero övére szükség volt a biztonságunk érdekében.

-Rendben.- mondta Sero, rángatva ellenőrizve a köteleinket.- ....de azért kapaszkodjatok belém...

Kinyitottam az ablakot. Az eső beáramlott a szobába, a fagyos szél kíméletlenül csípte az arcunkat.

Sero kiállt az ablakba, mi két oldalról támasztottuk, nehogy véletlenül kiessen az emeletről. Bal karjának szalagját az ablakpárkányra tapasztotta.

Arca kipirosodott, leolvasható róla az ijedtség. Egyre csak bámulta a magasságot...

bizonytalan....

-Minden rendben Sero.- fordítottam magam felé, hogy a félelemtől összeszűkült szemébe nézhessek.-Kirishimával és Bakugouval ma egész délután ezt gyakoroltátok. Ne félj!

-Mi készen állunk, Sero! Bízunk benned és a te férfias erődben.- sietett a segítségemre Kirishima.

Sero megnyugodni látszott. Fogait összepréselte, és intett nekünk hogy másszunk ki a széles ablakpárkányra.

Óvatosan lépkedtünk, mert a felület nedves volt, de nem estünk pánikba. Bátran követtük Sero utasításait.

- És most...- lépett kettőnk közé.-.... erősen kapaszkodjatok belém.- Átkulcsoltuk derekán kezeinket és vártunk... Enyhén tétovázott, de megacélozta szívét, és eltökélten kiáltotta:- GYERÜNK!

Egyszerre ugrottunk le.

Mi Kirishimával őrülten kapaszkodtunk. Hazudnék, ha azt mondanám nem féltem a becsapódástól. Vöröshajú barátomtól eltérően én nem gyakoroltam be az ugrást. Bár ha jobban belegondolok, az ő kétségbeesett arca is azt bizonyítja, hogy ez azért más helyzet, mint a "próbákon".

Rohamosan közeledtünk a talajhoz... hihetetlen sebességgel...
Én becsuktam a szemem.

Csak érezni tudtam mi történik. Sero bal szalagja megrándult, vele együtt mi is pattantunk egy aprót, majd a jobb szalag sziszegős hangja csendült fel a vihar hangos zajába beékelődve.

Amikor már éreztem, hogy felfelé mozgunk kipattantak szemeim.

Hajunk arcunkra tapadt, ruháink eláztak teljesen... de éltünk.

Sero arckifejezése megenyhült, nyugodtan tartott minket bal kezével. Jobb keze szalagjával éppen a második szint felé tartunk célirányosan.

Mikor már a párkányt érte bal keze, ő igyekezett felmászni, mi pedig vastag kötelünkkel lógtunk rajta, mint nehezékek. Nem volt könnyű dolga, testére tapadt pólóján keresztül átszűrődtek bicepsze vonalai, látszott, hogy most minden erejét beveti.

Két 60-70 kilós súllyal közel lehetetlennek tűnt, hogy felhúzza magát. Százszor arcon csaptam magam, hogy nem gondoltam ezt át rendesen.

Kirishima mocorogni kezdett, majd ugrott egyet felfelé, én kérdőn néztem rá mit csinál. Fókuszáltnak tűnt, így nem szóltam neki. Ugrása legmagasabb pontján, kezével megakaszkodott a párkány alatti fal részen, és a falba mélyesztette ujjait. Utolsó lépésként megkeményítette testét, így már tartania sem kellett magát, sőt a Serohoz kötött kötele sem feszült már. Szó szerint levette a súlyát Sero válláról.

Pár percbe telt, de a fekete hajú végre sikeresen felkapaszkodott, és már lihegve nyújtott nekem kezet. Maradék erejét felhasználva felhúzott maga mellé.

Kirishima látva hogy már mindketten, fent vagyunk feloldotta megkeményedését, és hagyta hogy most őt hurcibáljuk fel. Mindannyian a párkányon ültünk már.

Kifújtuk magunkat. Testünkön hirtelen lett úrrá a fáradtság. Félelmünkben, testünk minden kis izma egymásnak feszült, az ugrás közepette. Féltünk, de rábíztuk magunkat barátunkra... akit szerintem még jobban megviselt a dolog. Kimerülten ült közöttünk a párkányon lelógatva, még mindig remegő lábát.

-Még...hhhh...haaa- lihegett továbbra is Sero.- .... egyszer...hhh ... nem vesztek ...haaa... rá erre! Hallod Todoroki?!- én mosolyogva intettem fejemmel, ő pedig kiadva a felgyülemlett feszültséget, elnevette magát.- Atyaúristen!

-Szép munka!- nyújtottam felé a kezem, amire magabiztosan ráfogott. Lélegzete lassan visszállt a normális tempójába, kezébe pedig visszaáramlott az erő.

-Szép munka!- mondta felvillanyozva most Kirishima, és vele is kezet fogott Sero.

Hagytam hogy a mai nap két hőse kifújja magát.

Ezért egyedül kezdtem tanulmányozni az előttünk heverő probléma súlyosságát. Óvatosan felálltam és vizsgálni kezdtem a velünk szemben lévő zárt ablakot. Sóhajtottam egyet. Itt nehéz lesz bejutni...

Még sosem csináltam ehhez hasonlót.

A jobb tenyeremet kinyújtottam az ég felé, hogy a felhőkből alászálló víz összegyűljön benne. Mikor megállapítottam, hogy a vízmennyiség elegendő lesz a tervem véghezviteléhez, rohamosan az ablak két ajtaja közé közelítettem karomat. Gyorsan elforgattam a kezem, de még mielőtt a víz lezúdult volna tenyeremből, megfagyasztottam azt. A jég utat tört magának, befurakodva a két ablaküveg kerete közé, ami így recsegve, ropogva kicsapódott.

El sem hittem, hogy sikerült.

A többiek a hangra felfigyelve, bámultak rám csodálattal a szemükben.

-Aztaaa!- ámult el Sero.- ez nagyon menő volt! Hogy csináltad?

-Majd egyszer elmesélem.- mondtam szűkszavúan. És átléptem az ablak kereten. Miután mindannyian bejutottunk gondosan elfordítottam az ablak kilincsét, hogy az erős szél ne csapdossa be és ki az ablakot, hatalmas lármát csapva.

Bent sötét volt, és a vér bűze terjengett továbbra is a levegőben. Kirishima elővette apró zseblámpáját és előre ment, hogy rendesen körül nézhessünk. Velünk szemben a fény hatására, rikítóan ragyogott fel a sárga rendőrszalag, ami a lépcsőház ajtajához volt erősítve. Nagyot nyeltem.

-Mit keresünk egyáltalán?- súgta nekem Sero.

-Valami nyomot...- néztem körül vizslatva a padlót.-... valamit amin elindulhatunk.

Kirishima lámpája szorgosan szemlézte a csempét, de még nem lelt rá egy bizonyítékra sem.

Már Midoriya volt szobájánál jártunk, ami a szint közepén helyezkedik el, amikor cipőm hangosan felcsikordult. Valamire ráléptem.

Egy kitűző hevert a padlón. Biztos nem lényeges... de azért a biztonság kedvéért zsebre vágtam. Lehet csak valaki elszórta korábban....

Nem törődtem sokáig a dologgal, főleg, hogy Kirishima izgatottan kiáltott fel, persze visszafogott suttogó hangon.

-Itt van valami!- és egy vértócsára mutatott. Köré gyűltünk én tartottam helyette a lámpát, amíg ő kihalászta azt a valamit.

Egy műanyag tasakba sülyesztette, és büszkén mutatta fel nekünk.

-Ez valami fémdarab.- jegyeztem meg, majd a mellkasomhoz kaptam váratlanul. A szilánkok! Amik korábban az én testembe fúródtak... lehet ez is valahogyan abból a fegyverből származik.

Ez egy nagyobb darab, lehet hogy....

Emlékszem Recovery Girl korábban említette, hogy a teszteredmény az idegen fémszilánkokról, nem adott ki pontos képet... Túl aprók voltak és egy részük a testemben szívódtak fel, így lehetetlen volt megállapítani milyen az összetételük. De ezzel....

-Több darab is van ott...- jegyezte meg Kirishima, és kabátja belsejébe tette a zacskót.- ....így a rendőrség is kap majd mintát.

Még félóráig járőröztünk a folyosón nyomok után kutatva, ügyelve arra hogy nehogy véres lábnyomokat hagyjunk magunk után. De mást már nem találtunk.

Elindultunk visszafelé. Azonban útközben megakadt a szemem valamin. Midoriya ajtaja volt gyanús nekem.

Mindennap elhaladtam az ajtó előtt, és állandóan figyeltem apró részleteit, most mégis zavart valami ezzel kapcsolatban. Egytől-egyik próbáltam végig venni mire emlékszem, hogy néz ki Midoriya ajtaja általában.

Kis tábla az ajtó első 1/3-ánál egyenesen lóg... pipa...., a falapban apró karcolások... igen, itt is ilyen! A kilincs... enyhén felfelé áll, mivel Midoriya gyűlöli, a kattogó hangját, ami a teljes lenyomásakor hallatszik...

Itt derékszögben van...

A szemöldökömet összehúztam... itt valami nincsen rendben.

-Hé, Todoroki mi a baj?- kérdezte Kirishima, aki már Seroval az ablaknál álldogált.- Nem megyünk?

- Semmi.... csak, valami furcsa...- válaszoltam bizonytalanul. Csak képzelődök! Véletlen, biztos nem figyelt Mido, mikor kiment legutoljára innen. De.... a szokások egy idő után tudatalatti mozdulatsorrá válnak.
Még akkor is feljebb állt a kilincse, mikor elrabolták...

Csak benézek, egy kicsit....

Lenyomtam a kilincset, ami hangos kattogással nyikordult meg. Bent minden a helyén volt, érintetlennek tűnt minden. Közelebb sétáltam az ágyához... így szokta bevetni ... a mangái a kis polcon hevernek. Minden itt volt, kivéve persze a fontos dolgait, amiket az átköltöztetésünk során egy papírra össze kellett írnunk, hogy a rendőrök lehozzák ezeket új helyeinkre.

A fürdőszobájába is benyitottam. Szinte üres volt, egy kosár volt csupán a felső szekrényen. Leemeltem.

Az én pólóm és rövidnadrágom volt benne, amit akkor adtam kölcsön neki. Megfogtam a pólót, a többit visszaraktam a helyére.

Kibotorkáltam a fürdőből, és kilépni készültem a bejárati ajtón.

De még nem álltam készen erre....

Midoriya szobája ez... Midoriya illatával...
...mintha csak itt állna mellettem.

A szintén Midoriya aromáját idéző pólómat a mellkasomhoz szorítottam. Nem tudtam eléggé betelni a szívembe tóduló meleg érzéssel. Őt akartam... csak is őt.

Kár hogy ő nem így gondolja.... Ő...

Ő....

Ő....

Ő....

Ő...

A testem szédülni kezdett.

Elém villant, ahogy vérben fürödve néz fel rám mély, sötét szemeivel.

.....már nem láttam mást csak azt a mélységes feketeséget.....

Szemem becsukódott....de még éreztem, ahogy neki csapódok a padlónak.

Valami.... valami baj van...

___________________________________

Bonyolódnak a dolgok, remélem érzitek. Serot meg imádooooom! Több figyelmet és szeretetet érdemel, mint amennyit egyébként kap.🥺❤

Shouto meg... na megint hátast dobott... nem tudom miért csinálom ezt vele állandóan... lehet ez egy fétis?😳😳

Mindenesetre köszi megtisztelő figyelmeteket! Szép napoot, mochikáim!🥰😘