All might kezével visszatartotta a dühöngő férfit, és halkan megszólalt: - Most kell nekünk minden információ, Todoroki. Hagyd beszélni!- felháborodottan fújta ki a hős a levegőt, de visszaült helyére, még néhány perc életidőt adva a "beszélő hullának"....

A "hulla" nagy levegőt vett, és gyenge, szomorkás hangjával belekezdett a történetbe:

-Az egész Midoriya Izukuval kezdődött...

--------------------------------------------------------

Pár évvel korábban (Sei Ritsu szemszöge)

???
___________________________________

Úgy kezdődött ez a nap, akár a többi.

Egyedül voltam...egyes egyedül.

A sötét lyukszerű panel lakásomban ébredtem, aminek fala már inkább volt nevezhető sötét szürkének, mint fehérnek, a rajta lerakodó kilónyi portól és penésztől. Az egész hely ontotta magából a bűzt és a szánalmat.

Soha, nem neveztem otthonnak. Egyetlen egyszer sem, Isten a tanúm rá. És mégis....! Ez a hely volt az, ahova a hosszú munka után "felüdülve" visszatértem, ez az undorító patkánylyuk. Gyűlöltem!

Mióta élek itt? Jó kérdés. 13 éve már biztos.

13 éve....

"Igen azt hiszem 17 éves voltam mindössze. Nevetlen, szegény Gimnáziumba jártam, ahol nem voltak barátaim, senki sem szeretett, és mindenki ha csak tehette messzire elkerült. Nem kellettem senkinek. "Egy nap elhagy majd a családod is!"- mondogatták mindig.

Nem hittem nekik... nem akartam hinni nekik.

De egy nap...

Azon a napon.

Kis ikerház volt. Négyen éltünk benne: anya, apa, bátyám, és én. Mind gyűlöltek... és miért!? Mert....

A születésnapom volt azon a kurva napon! De már régóta nem ünnepeltük meg, így nem csodálkoztam, hogy hazaérve az iskolából továbbra is levegőnek voltam nézve. Nem zavart különösebben, hisz olyan volt mint máskor.

Gyanútlanul a konyhába léptem valami ehető után kutatva. Akkor láttam meg. Egy színes torta illatozott a konyhapulton. Nem tudom mikor ettem utoljára édességet. Boldogság lepte el a lelkem, talán... ez az enyém? Közelebb léptem, hogy megcsodálhassam a habos díszítést a kis cukorgolyókat a tetején. "

Miért jutott most ez az emlék az eszembe? Ez egy fájdalmas emlék. A rothadó plafont bámultam, és hagytam, hogy átjárjon az az érzés, amit aznap éreztem...

" Te meg mit csinálsz?! El akarod rontani bátyád tortáját, te semmirekellő?!- anyám sipítozó, vádló hangjára, hátra estem félelmemben, beütve a karomat a fapadlóba.

-Én nem nem is... én csak- szeppentem meg, és fájó kezemet szorongattam.

- Te csak?! Bele akartál enni... valld be!- jött egyre közelebb és fájó kezemet nagy erővel rántotta maga felé."

Még most is érzem, milyen durva volt velem...

"- Az Kourué! Hős lesz a fiamból, hallod? Igazi hős! Felvették az UA-be, arra a torta... megünnepelni az én csodás fiam teljesítményét. De te ezt tönkre akarod vágni te kis...!

- Én nem.. csak megakartam nézni közelebbről. Nem hazudok!- szakítottam félbe, mindeközben el kezdett patakzani a könnyem, mind a kezemből áramló fájdalom, mind a félelem hatására.

-Te koszos élősködő, te undorító féreg! Mért szültelek meg ördögfajzat, hogy kifossz mindenből? Te alávaló disznó, te semmi! TE képességtelen szemét! Miattad a családunk szégyenben él, te rongy! Legalább azért hogy élhess, visszafizetnéd a sarat amit a családunkra mértél, lennél....- a nyál csak csöpögött ki a száján, annyira ócsárolt, szinte lihegett is.- lennél utcai kurva... hogy legalább visszafizesd a kedvességünket, hogy gyerekként mikor kiderült hogy egy nagy semmirekellő rongydarab vagy, nem fojtottunk bele a fürdővízbe. Te szégyentelen!
"

Fájtak a szavai, rettenetesen.... főleg mert... ez az igazság.

" Anyám rugdosott, míg ereje bírta. Fejemből csak úgy ömlött a vér... az egész testem sajgott. Számon pedig csak undorító könyörgés halk moraja hallatszott.

- Bocsánat... bocsánat. Kérlek elég..anyám.- temettem arcom sebes kezeimbe.

-Anyádnak mersz szólítani te torzszülött?!- kezdett újból rugdosni, és verni. Ismét keserves könyörgésbe kezdtem, de a szavak csak felerősítették a háborgó lángokat, így az ütések is egyre erősebben csattantak a koponyámon. Az erőtlen szavaim, szinte néma hörgéssé alakultak át, a világ elhomályosodott körülöttem.

Nem sokára kinyitódott a bejárati ajtó. Rajta testvérem és hatalmas apám lépett be önfeledten nevetgélve. Csípett, mart a nevetésük.

Anyám abba hagyta ütlegelésem, és szeretteihez sietett. Én magzatpózban feküdtem tovább és hangtalanul sírtam. Csontom és húsom már nem érzett fájdalmat... csupán rettenetesen fáztam.

Szülőm sipítozó hangon biztosan panaszkodásba kezdett nekik, hogy mi történt az imént, de már nem hallottam mást csak a víg kacagást."

Az ágyamban fekve ugyanúgy összegubóztam mint akkor.... mintha hallanám is a nevetésüket a távolban.

A szemem vizenyős lett,a könnyek csak úgy potyogtak le a koszos, megsárgult lepedőmre.

" Üveges tekintettel bámultam a plafont, majd az utálatos kék, piros, fehér színben tündöklő tortára néztem, ami pont fölöttem az asztal tetején pihent. Csak bámultam... percekig.

Dörmögő mély hanghoz, hangos dobbanó léptek társultak. Apám...

Erős kezei a fejem a földnek préselték... Nagy égető fájdalmat éreztem....szemeim az égnek álltak.

Becsukni készültem szemeimet, de a kezek hirtelen engedtek el, és egy izmos ököl csapódott az orcámnak... a nyálam is kifolyt, de már a vér is tócsaként gyűlt össze nyakamnál.

Mit tettem.... hogy ezt érdemlem?"

Mit tettem... hogy ezt érdemlem?- ejtettem ki ajkaimon suttogva. 13 év és még mindig nem válaszolódott meg ez a... ez a kibaszott kérdés....

" A pofonok egymás után érkeztek, míg nem a családfő ereje és türelme elfogyott. Ugyancsak sokadjára megint nem léteztem a szemükben. Ott hagytak. Átmentek a nappaliba. Egyfolytában csengett a fülem, de a kiszűrődő boldog hangok kavalkádja egyre csak visszhangzott benne.

Bátyám, Kaurou lépett ki hirtelen a faajtón, ide a konyhába. Engem figyelmen kívül hagyva, lépett a tortához.

Sokáig le sem vettem a tekintetem a süteményről, de lopva, bátortalanul néha bátyámra néztem fájdalmas tekintettel.

Visszanézett rám, és Kaorou leguggolt hozzám.

-Ritsu. Kár érted.- ennyit mondott csupán, megpacskolta az ütésektől megduzzadt arcom, és szélesen rám mosolygott.- Tudom... ha most tudnál beszélni, gratulálnál öcsikém.- nem is tudom mit akartam akkor mondani, de csak nyögés hagyta el a számat.

Talán azt hogy...

"Gratulálok!"

vagy hogy...

"Rohadj meg!"

vagy valami mást.... igazából nem lényeges...

Láthatóan mulattatta a látványom, lassan felállt. Elhomályosodott szemeimen keresztül láttam, ahogy belevág a tortába és egy fehér tányérra rakja az egyik szeletet. Lentről néztem ahogy a nagy Kaorou, a képességgel megáldott bátyám felém tornyosul hatalmas testével. Közelebb lépett és a kistányért pontosan az arcom felé helyezte.... majd

majd...

majd...lassan elfordította azt. A habos, tejszínes, színes, citrom illatú torta a fejemre esett.

Az orrom és a szemem tele volt a citromos habbal... fuldokoltam... majd gyengén köhögni kezdtem....

És akkor megértettem.

Ez vagyok én..... ez a szánalmas teremtmény... egy koszos patkány, aki küzd a levegőért... a túlélésért.

Ezt követően elájulhattam. A következő emlékem pedig, hogy... itt fekszem ebben a retkes ágyban... egyedül... a szülőházamtól messze a főváros sötét gettóhoz hasonló nyomornegyedében."

Talán jobb is így...

-------------------
time skip
-------------------

Napi 10-12 órát dolgoztam... még hétvégén is.

Nincs iskolavégzettségem, nincsenek papírjaim, így nagyon nehéz volt egyáltalán állást találnom.

Jelenleg egy kézbesítő cégnél vagyok, de nem a jobb fajtából... necces helyekre kell gyanús csomagokat eljuttatnom. Mindig azon gondolkodok tiszta e egyáltalán, amit csinálok. A főnököm persze nem mond semmit....az ilyen aljadékok, mint én nem érdemelnek magyarázatot.

Néhány munkatársam is van... nem is kell mondanom, hogy a kevéske fizetésem fele hova megy el. Ez persze természetes, hogy a gyenge képességtelen szerencsétlen, behódol a szintén lecsúszott véglény fasznak, akinek megadatott az erős képesség.

Csonttörőnek hívja... gyakoroltatja is naponta.... hát igen... rajtam....

Tehát összességében nem változott semmi azóta, de legalább nem áltatnak abban a hitben... hogy ez változhat.

Legalább is ezt gondoltam addig a kézbesítésig.

----------------------
64589. Kézbesítés
Robotikai üzletsor
----------------------

Nem jártam még ezen a helyen. Tele van feltalálókkal, gépészekkel és kíváncsiskodó érdeklődőkkel.

A kis dobozra néztem rajta csak egy név éktelenkedett: Tasei. Cím sehol. De nem estem pánikba, ez gyakran előfordul.

Néhány boltostól, eladótól megkérdeztem ismerik-e a nevet, és ha igen mutassák meg hol találom. Legtöbben ujjukkal mutatták az utat, az üzletsor széle felé kalimpálva.

Így sodródtam beljebb és beljebb, mígnem a legszélső bódéban ülő, rút idős néni is tovább vezényelt....hát a semmibe. Először nem értettem.... de mit veszíthetek? Követve az utasítást, sült bolond módjára tovább gyalogoltam...

Alig tettem meg 10 lépést a levegő... vagy az ég... már nem is tudom.... hullámzani kezdett. Becsuktam a szemem és még egy hatalmasat léptem.

Mikor kinyitottam a szemem az üzletsor további részén találtam magam. A Fekete Piacon. Hallottam már erről a helyről korábban....

A táj megváltozott. Az emberek csúnyább külsővel rendelkeztek, a boltok gyilkos fegyvereket és eszközöket vonultattak fel.... a piac hangulata összességében baljósabb és ridegebb volt a korábban látott ártatlan résznél.

De nem furcsálltam, rosszabb helyen is jártam már.

Egy félszemű, satnya testű, megtépázott fiatal embert kérdeztem meg, aki az út szélén feküdt. Fájdalmasan nyögött valamit, és a mellette lévő koszos sátorra mutatott.

Nyugodtan beléptem és a kígyózó sor végére álltam. Hosszú idő volt, de nem bántam. Műveltem a kedvenc hobbimat... körülbámultam és hallgatóztam.

Mellettem hatalmas fegyver arzenál tornyosult, amit a sorban állok elégedetten, vagy éppen lekicsinylően emelgettek fel jobban szemügyre véve a mai kínálatot. A sor kétszeresére nőtt, már mögöttem is tolongtak a vásárlók. De továbbra se törődtem a dologgal... nincs bajom a várakozással, főleg hogy mögöttem egy érdekes beszélgetés bontakozott ki, amit szívesen füleltem le.

-Miért mindig minket küldenek?- hallatszott egy ingerült férfi hang mögülem.- mintha a csicskáik lennénk, csak mert ők nyalják Igazság seggét!

-Bűntelenek? A nagy büdös lófaszt!- morgott a másik, és mélyen nevetett mellé.

- Itt mindenki egyenlő, nem az a lényeg? A felső vezetés is szerencsétlen képességtelen barmokból áll, akárcsak mi!- folytatta a magasabb hang. A szívem kihagyott egy ütemet. Hogy? Képességtelenek?

- Idő kérdése Taro, és minket is előléptetnek... jó lenne nem?

- És még is mennyi ideig kell még várnom?- dühöngött tovább a vékonyabb hangú Taro.

- Hát felgyorsíthatjuk, ha feltalálunk valami új gyilkos fegyvert. Igazság még mindig keres valamit.- merengett el az öblösebb hangú.

- Mintha az olyan egyszerű lenne!-kis ideig csendben maradtak. Majd Taro ismét hangosan megszólalt.- Te idióta, ha nincs dolgod, állj ki a sorból!- szorított rá vállamra, és kipenderíteni készült a sorból.

-Bocsánat... - szabadkoztam. És gyorsan átléptem a függő fagyöngyös függönyön.

- Jó napot kívánok!- köszöntem. Az öreg úr csak merengett az arcomba, kicsi szürke szemeivel.- Csomagot hoztam.- folytattam és elé csúsztattam a csomagot.

Az öreg láthatóan megnézte a címkét, és a nevét meglátva dörmögött egyet:

- Ha!- de mást már nem szándékozott mondani. Így elhatároztam, hogy indulok.

- Akkor én most megyek.- hagytam el a helyiséget. Nem volt itt tovább dolgom. Aláírni a cégnél nem volt szokás... az túl nyomon követhető lett volna. Viszont bennünk megbíztak... azaz hogy a félelmünkbe... Fontos csomagok voltak ezek az árnyvilágnak ... ha egy nem talált gazdájára, ott a kézbesítő vére hullt.

De a lábam megállt a sátor előtt. Eszembe jutott a beszélgetés mögöttem. Kíváncsi voltam....

----------------
timeskip
----------------

Nem kell részleteznem mi történt ezek után.

A két alakot követtem és nem sokára felvételt nyertem a League of truthful nevezetű szervezetbe. Hozzám hasonlókkal ébredtem, aludtam, ettem. Nem volt egy jó élet, de rossz sem. Sokat nem tudtam a liga működéséről... egészen újonc voltam.

A szobatársam az első barátom lett... ugyanolyan pancser volt, akár csak én, de éppen ezért megértettük egymást.

Ő régebb óta tag, így mesélt Igazságról, mindannyiunk megmentőjéről....és úgy mindenről, amit az itteni életemről tudnom kell.

-A mi társaságunk az igazságért létezik.- így kezdte, ha jól emlékszem.- Az Igazság nem egy vallás vagy egy hit, hanem egy bizonyosság. Bizonyosság, hogy minden úgy történik, ahogy elrendeltetett. Nincsenek kiválasztottak, vagy különlegesek... csak egyfajta ember létezik.. úgy hívják EGY. Te is EGY vagy és én is EGY vagyok. Itt a világon mindenki az.- határszünetet tartott.- ... de vannak, akik megtagadták az EGYSÉGET, a létet hogy EGY-ekként létezzenek. Ők most képességeiket használva lázadoznak világszerte.... megszentségtelenítve ezzel magát az Igazságot. Őket üldözzük barátom...- fogta meg a kezemet, elérzékenyülve.-.... megállítjuk elmezavarukat. Amíg nem találunk jobb módszert, fegyvereinkkel tesszük őket egyenlővé az Igazsággal. Mert ha a zavart lélek elhagyja az EGY testet, akkor nem marad más mint a dicső EGY, ami megbolygathatatlan. Ez a mi célunk barátom.

Bevallom nem értettem teljesen... de valamilyen mértékben boldog voltam hogy tartozhatok valahova... hogy végre számítok.

Be kellett látnom viszont nem sokára, hogy mind ez önámítás...

Igazság egy személy volt, nem egy magasztos eszme. Egy ember, aki pórázon ráncigált minket. Csatlósai, főbb emberei a Bűntelen nevet viselték. Talpnyalók voltak semmi több, de ők is gyakran cserélődtek... ahogy mi is.

Az igazság hűek ligája, nem csak egy nagy létszámú gyülekezet volt. A képességek hiányát kiküszöbölve fegyverekkel, félemlítette meg és vette célba a szerencsés, képességekkel rendelkezőket.

Az egész működött. Az általuk érzett féltékenység és gyűlölet túlmutatott az erkölcsökön. Gyilkoló gépek lettek belőlünk, hiszen Ők voltak igazságtalanok velünk... így megérdemlik, hogy mi is durván lépjünk fel ellenük.

Akárhányszor "tisztogatásra" küldtek bennünket, az új találmányokat, amiket korábban gyenge hétköznapi embereken teszteltünk, végre erősebb hősökön is be tudtuk vetni.

Ha ölnöm kellett, öltem. Ha könyörögtek és sírtak, nem hallottam. Csak az az utálatos nevetés visszhangzott a fülemben, amit akkor, azon a napon hallottam.

Ugyanaz a helyzet. Ők ilyenek, hát én miért ne lennék ugyanolyan? Minden így igazságos...

A citromos hab az arcomon, most vér...

De nem számít.

-------------
time skip
-------------

Felhős idők járnak. Az egyik Bűntelen, információt szivárogtatott ki a belső mag gyűléséről. Nem tudni ki, de mind tudjuk mit terjesztett el.

"Midoriya Izuku egy képességtelen fiú, szerzett képességet."

Ez az egyetlen mondat végig söpört az egész szervezetünkön.

Igazság zabos... mindennaposak a kihallgatások, még is...

Barátom csillogó szemekkel fordult oda hozzám:

- Ritsu. Fel tudod fogni mi ez?

- Én nem is tudom, mit higgyek. Egyáltalán igaz a pletyka? Ez lehetetlen.- mondtam csüggedten.

- Mi van ha igen?- nézett rám reménytől elvakult szemekkel.- Midoriyának sikerült! Tudod mit gondolok?

-Mit?- kérdeztem óvatosan.

-Be kellene lépnünk.

-Hova?- képedtem el.

- A Bűntelen, aki a pletykát terjesztette, kis csoportot alapított, Reménykedők névvel.

- Te megzakkantál?

- Ez nem mindennapi lehetőség, képzeld el... lesz képességünk...- merengett el felvidulva.

- Daiki! Nem emlékszel, hogy mi a kepésséget birtoklókat irtjuk? Ezzel magadat nyírod ki, hallod? Az igazság megbünteti a...

- Hát nem érted, az igazság így is felülkerekedhet a problémán... ha mindenkinek lesz... nem kell igazságot tenni! Érted már te fafejű?

- Aki nem érti az te vagy!- emeltem fel a hangom, rettegve.- A kihallgatások egyre brutálisabbak. Nem láttad Daigorot, hogy néz ki? Pedig ő Bűntelen, még is megkínozták!...csak azért mert nyilvánosan Midoriyáról beszélt.- nagy levegőt vettem és halkabban folytattam.- ... nekem ebből nem az jön le, hogy Igazságnak kedvező lenne a helyzet.

- Ritsu. Ez nem egészséges. Nem szabad mindenben csak a rosszat látnod.- tette a kezét a vállamra szánakozva, mire leráztam magamról.

- Nehéz, ha csak rossz dolgok történnek. Egyébként sem értem, te miért vagy ennyire derűlátó! Ha jól tudom, azért léptél be ide, mert a te Misa-d, a tulajdonfeleséged megcsalt egy hőssel és... és el akar válni...

Daiki rácsapott az asztalra, és dühösen a szemembe nézett.

- Ne ejtsd ki előttem többet a nevét!

- Rendben, sajnálom...- majd elhallgattam.

Sokat vitáztunk a dolgon, mígnem egy napon elkísértem Daikit arra a helyre...

A robotikai üzletsort már másodjára csodálhattam meg, de annak is a Fekete Piac részén tartották a gyűlést, az egyik elhagyatott sátorban. A gyűlésen hozzánk hasonló, szánalmas tehetetlen emberek vettek részt... sokan voltunk.

Daiki szép szavai az én agyamba is bemotoszkáltak, így hát mindketten beléptünk...

Ártatlan csapat voltunk... nem szőttünk nagy terveket, csupán REMÉNYKEDTÜNK... reménykedtünk abban, hogy Midoriya segíthet. Ennyi volt... csak ennyi

CSAK ENNYI!

---------------
time skip
---------------

Igazság.

Miért voltunk szálkák a Szemében? Miért Hitte, hogy az Útját álljuk?

Fogalmam sincsen..... Talán, már nem voltunk olyan bosszúszomjasak?... talán elpuhultunk... így úgy Döntött levágja a férgesét....

Minket.

A kihallgatásoknak hála, egyre kevesebben lettünk... de a Reménykedők, nem szűntek meg létezni. A csoport vezetői is kirostálódtak, egy ember marad csupán élünkön. Rogue.

Bűntelen volt...

Bűntelen volt és gyáva.

Egy hatalmas gyáva. De másképpen gyáva, mint ahogy hinnénk... A létszámunk megállás nélkül fogyott, őt kétségbe ejtette a magány gondolata, hogy ha a remény elveszik..újra visszakerül a kitaszított ember szerepébe. Mert mindannyian jól tudtuk! Képesség nélkül... soha nem fogunk számítani senkinek... így magányosak leszünk örökké...

Rettegett... mindennél jobban rettegte a magányt. Ezért egy napon hatalmas őrültséget forralt ki... egyikőnknek se szólt... elvakította a félelem!

Igazság színe elé járult, aki a csoport létezéséről tudva gyűlölte Midoriyát, a reményt, amit gerjesztett a neve... és főképpen minket, akik "ellene lázadoztunk".

Rogue terve az volt, hogy megkéri Igazságot és a többi Bűntelent, hogy gondolják át a kérdést. Hozzák el Midoriyát és tegyenek igazságot.

Igazság alattomosan kiszedte belőle a csoport fontosabb neveit, majd elfogatta őket Rogue-val egyetemben. Mi újoncok voltunk, így nevünket nem ismerhette még....biztonságban voltunk... legalább is azt hittük.

De a változás, amire egyikőnk sem számított... a következmények... amik ezzel jártak... mindannyiunk lelkét megmérgezték...

Az elfogatás parancsot követően Nagy Gyűlés vette kezdetét, amin a saját szemünk láttára fejezték le "bűnös" társainkat. Ezt a későbbiekben A Végső Remény Szertartásaként tartották számon, amire ezentúl évente kétszer került sor. A Reménykedők nevet Igazság maga keresztelte át Bűnnel Reménykedők névvé, és tagjait Árnyéklakóknak nevezte el. Egy Árnyéklakó sem emelkedhetett fel Bűntelenné már, sőt a rendszeren belül üldöztette őket, kínzással és megfélemlítéssel fedte fel kilétüket.

Véres idők következtek. Az új találmányokat már nem hétköznapi, képességet birtokló embereken teszteltette, hanem az Árnyéklakókon, így elfojtva a szervezkedés ötletének apró csíráját is. Volt amikor fegyvertelen Árnyéklakókat küldött az erősebb Hősök ellen, hisz ők feláldozhatóak... nem mások mint áruló húscafatok! Csalik voltak csupán, hogy fárasszák az erőseket, míg a komoly fegyverekkel rendelkező Bűntelenek meg nem érkeztek.

Daikival meghúztuk magunkat. Meg kellett húznunk magunkat.

De ő.... ő nem tágított... vakon hitt Midoriyában.

Féltem... hogy... féltem hogy magával ránt, e..ezért ezért....

__________________________________

Huuu... Ritsu háttérsztorija.... ne kérdezzétek honnan jött az ihlet...mert fogalmam sincs. Néha csak úgy átkerülök egy mélyalvás szerű állapotba, és mintha filmként peregnének le a történések a szemem előtt. Valahogy így működik nálam az írás.😆😗

Na mindegy...

Köszi az olvasást! Nagyra értékelem.

További szép reggelt/délutánt/estét!🥰🤗😘