-Ha elkapnak, kirugnak... legjobb esetben. Akkor már késő... nem mehetünk vissza... az UA leveszi rólunk a kezét... és akkor végleg magunkra maradunk.

-Tudom.

-...

- Mit kell megígérnem? Mit kell tennem?- rántottam el a tekintetem az ablaktól, vele együtt pedig társainktól majd szemeimet Iidára szegeztem. Hosszú percek teltek el.

- Arra kérlek...hogy mondd el... legalább.... Midoriya tudjon róla...

Egy pillanatra lefagytam. Az izzadság cseppekben folyt le az arcomról, majd váratlanul hisztériás nevetésbe törtem ki. Iida először ijedt kifejezéssel jutalmazta hirtelen kirohanásom, majd megrökönyödve várta hogy abba hagyjam végre. Még én is éreztem mennyire vérfagyasztó volt ez a kuncogás....

...de sokáig várattam.... nevettem a kérésen..... magamon, a kilátástalan helyzetemen.

A feszültség lassan maga alá temet... előbb... utóbb...

-Kizárt.-húztam félmosolyra a szám, még mindig hitetlenkedve Iida kérésén.-... avasd be te, vagy bárki más. M....-egy pillanatra megálltam, feszülten szorítottam össze az öklöm.- mi...miért is kellene őt egyáltalán bevonni? Ő... - a fiú csak sóhajtott egyet, és lassan leemelte arcáról a szemüvegét, majd megtörölte ingujja szélével.

-Nem fér a fejembe, min veszhettetek ennyire össze! A legutóbb is...- az arkifejezésem hirtelen vált savanyúvá, és gondterheltté, ezért Iida hangja megbicsaklott. Nem firtatta tovább. Ő ilyen. Megértő és korához képest rendkívül bölcs és megfontolt.

- Jól figyelj most barátom. Szomorú lehetsz. Sírhatsz.... Megfutamodhatsz a számodra kellemetlen dolgoktól. Gyávaként is viselkedhetsz...- mondta rideg hangon, szinte csíptek a fagyos szavai.-... megbéklyózhatod magad, és eldobhatsz bármit, amit úgy vélsz, hogy nehéz és kilátástalan de...- egyenesen a szemembe nézett.-..de jusson eszedbe, hogy most mindannyian tőled függünk. Én. Kirishima. Bakugou. Sero. Kaminari. Mindannyian.

-....- az arcizmaim összerándultak. Tudom most nagy a felelősség, és a veszély, de Midoriya...

-Ránts magaddal minket nyugodtan, ha úgy tartja kedved, mi veled maradunk a végéig.-tette a kezét a vállamra, ahogy szokta, és halványan elmosolyodott.- Mi feláldozzuk magunkat érted... és te értünk?!

Lehajtottam a fejem. Mint mindig, Iida jól használja a szavakat.

Vesztettem.

-H...hol van most?- néztem fel váratlanul. A fiú hátrált pár lépést a fal felé, ezért követtem.

- A nyugati szárnyban...

-Rend...ben...-sóhajtottam.- legyen ahogy szeretnéd Iida, de nem hiszem hogy beállna közénk... most más.

- Nem az a cél.- igazította meg szemüvegkeretét.- Csak, hogy tudjon rólunk, és ha bajban vagyunk segítsen.- válaszul csak bólintottam, mint egy katona, aki megértette felettese parancsát. Már fordultam volna meg, mikor ismét megszólalt.- ... és Todoroki... Ő nem más, nem változott meg......meg fogod látni...

- Ebben nem vagyok olyan biztos, de megteszek mindent, Iida.

- Én...- látszólag megkönnyebbült a fiú.- köszönöm.

Még mindíg rettegtem az előttem álló feladattól, de eltökélten nyújtottam felé kezet.

- Értünk!

- Értünk!- rázta meg a kezem, közben megveregetve a vállam.

_________________________

timeskip (Péntek 11:55)

--------------------------------------

A beszélgetésünk után mindketten elindultunk a feladatunkat elvégezni, Iida az iskola műhelybe én Midoriyához...

Pár dolgot tudni kell a nyugati szárnyról.

A kollégiumunk, ahol mi alszunk, illetve ahol korábban Midoriya is lakott, nevezik keleti szárnynak. Itt vannak elhelyezve a diákok, illetve a bentlakó tanárok. A keleti szárny az iskola épületéhez csatlakozik, bár nem érinti közvetlenül a főépületet. A nyugati szárny ezzel ellentétben szorosan illesztkedik hozzá. Nagyobb és erősebb falak alkotják, így nagyobb védelmet jelent az ott lévőknek.

Felmerülhet a kérdés mi lehet ott, amit ennyire kell védeni? Pénz? Fegyverek? Ritka könyvek? Nekünk nem mondják el..... így a diákok közül senki sem tud semmit.

A világ persze abban a hitben él, hogy csak azért létezik a szárny, mert hogy hatalmas veszély, vagy támadás esetén ide vezénylik az iskola egészét. De közülünk senki sem járt még ott.... vagy is mostanáig senki...

Az épületegyüttesbe 2 kapun keresztül lehet bejutni, ami az iskolából nyílik. Az egyik az 1. emelet, a másik földszint legvégén helyezkedik el. Átmenni ezeken komplikált. Engedély, és azonosító kártya szükséges. Bár azonosítóm van, engedélyt nem adnak csak úgy bárkinek, sőt a tanárok közül is csak páran léphetnek be, ha tényleg fontos teendőjük szól oda.

Nem is értem, Midoriyát hogy helyezhették el ott... az azt jelentené, hogy... hogy- megfagyott az ereimben a vér, a felismerés hirtelen csapott belém.- ...hogy meg kell védeni valami elől....m..mert veszélyben van!

A szemeim kikerekedtek és eszement tempóban futni kezdtem. Szaladtam és szaladtam. A megrázkodtatás elvakította a látásom, már nem érzékeltem a folyosókon bolyongó diáktársaimat.

A földszinten vagyok tehát az 1. kapun kellene valahogy bejut....- hanyat vágódtam, valamiben megbotlottam.

Pár perc kellett, hogy magamhoz térjek, megütöttem a könyökömet és a vállamat.

- Áh...- tápászkodtam fel.

- Mi ez a nagy sietség drágám?- lenéztem és... nem hittem a szememnek.

-Dr. Hana? Jajj úgy röstellem!- segítettem neki felállni.

- Nincs baj Shouto, csak meglepődtem.- kacagott fel.-...bevallom nem számítottam rá hogy ilyen körülmények között fogunk találkozni.- porolta le a sötétzöld szoknyáját.- De nagyon örülök hogy újra látlak!

- Annyira sajnálom!- Hana csak bájosan mosolygott jelezve hogy, nem haragszik.- ...én is örülök. - mondtam még mindig kicsit zavaromban.- De hogy, hogy itt vagy az iskolá....?- elharaptam a mondatom végét.

Miatta jött.

- A....Aizawa hívott fel telefonon pár napja, hogy látogassam meg, de sok volt a munkám.... zaklatott volt a hangja és... rögtön akart találkozni biztos valami fontosat akart mondani...és most...- könnyek gyűltek a szemébe, és beharapta az ajkát. - most eltűnt...

-Én...- de nem tudtam folytatni. Mit mondjak? Hogy sajnálom? Hogy... Tud róla hogy az én monogrammom volt vérrel a falra írva?

- Ma reggel tudtam meg, és idejöttem segíteni a tanárikart.- határszünetet tartott.- Régóta hívnak ide hogy tanítsak, de...

- Aizawa-sensei azt mondta nekem egyszer, hogy gyűlölöd a vérontást, és ezért ki akarsz maradni minden harccal kapcsolatos tevékenységből, így érthető hogy nem akarsz harcosokat kiképezni.- néztem Hanára megértően.

- Valahogy így. De most tartozok ennyivel neki, hogy helyette segítek a kollégáinak.- mondta keserű arckifejezéssel.

- Hana, ne...

-Ne erőltessem rá magamra, tudom de úgy érzem ez a helyes lépés, meg ez csak ideiglenes.... ha Aizawa visszatér... akkor elmegyek.

- Úgy lesz.- mosolyodtam el, mire Hana visszamosolygot.

- Rendes fiú vagy te Shouto!- mélázott el kedvesen.- Ó hallom Midoriya, a fiú akiről korábban meséltél, rendbe jött. Nagyon aggódtam érted, mikor legutoljára nálam voltál, fájdalmat tükrözött az arcod... nem tehettem róla de nagyon elszomorodtam, mikor így kellett látnom téged.

- Iiigeen...- húztam el a számat.- ...jól van.

- Nem értem. Shouto nem jött rendbe minden?- nee! Elfelejtettem a képességét!- Miért látom a fejed felett hogy félelem, akárhányszor szóba jön Midoriya neve?

-Én csak... félek, hogy nem látom őt többé.- mondtam hirtelen generálva valami okot..... de mégsem hazudtam.- A nyugati szárnyban van jelenleg, és még csak találkozni sem tudok vele. Hana körülnézett.

- A nyugati szárnyba? De hát ott a ...- megállt váratlanul, rájött hogy nem beszélhet nekem arról mi rejtőzik a falak között.

Tehát Hana tudja mi van ott, ami azt jelenti ő már átment valamelyik kapun.

- Shouto bevinnélek, de...- szomorú szemekkel bámultam rá, mire sóhajtott egyett.- ...nem tudok bemenni, így téged se tudlak bejuttatni, de tudok egy részt... ha még egyáltalán létezik.

- Tényleg? Nagyon köszönöm.-csillant fel a szemem.

-Még ne hállálkodj, lehet azóta tettek róla hogy ne lehessen átjutni ott...- gondolkozott el.- Shouto, menj az ebédlőbe, majd onnan ki az udvarra.

(Segítségképpen rajzoltam egy ábrát.)

Mikor én is itt tanultam Aizawaval sokszor gondolkodtunk mi az a sötét sikátor féle, ami benyúlik az udvarra, mi a funkciója. Sokáig csak kerülgettük, összeesküvés elméleteket gyártottunk hozzá, mivel a sikátor másik fala a nyugatiszárny falával egyezik meg. Aztán egy éjszaka beosontunk.

-Aizawa?- nevettem fel.

-Igen..- kuncogott Hana.- ha tudnád milyen volt 16 évesen! Nem volt egy életvidám gyerek, de szomjazta a veszélyt és kiváncsi természet volt.

-Bárcsak láthattam volna!

-Hát ha nem is láthatod átmászni őt a kerítés felett, megtapasztalhatod mit érzett.-mondta szelíden Hana.- csak várd meg az estét.- "nem várhatok" visszhangzott a fejemben.

-Tehát át kell másznod a kerítést- folytatta Hana.- ...és el kell menned egészen a sikátor közepéig, ott elvileg (ha még ott van) találsz egy rést.

Ha jól tudom még a UA előtt ez az épületegyüttes katonai főhadiszállásként működött, a sikátor pedig egy folyosó volt vészhelyzetekre. Ott jutottak ki észrevétlenül az emberek, a vastagfalú bástyaszerű épületből, ha rajtuk ütöttek. Nincs ott rendes ajtó de egy kis hézag igen, ahol épphogy átfurakodhatta magát egy férfi.

Ezen a résen keresztül be tudsz jutni a nyugati szárny kertjébe. Izgalmas mutatvány lesz, de figyelned kell, hogy senki ne vegyen észre.

-Hana, nagyon hálás vagyok.- mosolyogtam mire a nő, megsimogatta a hajamat.

-Remélem tudtam segíteni. Mivel a drótkerítésen túlról nem látszik a rés, mert pont merőleges a kerítésre lehetséges, hogy nem temették be. Mindenesetre szurkolok neked Shouto!

- Köszönök mindent!- kezdtem futni ismét. Hana még utánam ordított.

-Ne mond senkinek hogy tőlem tudod!-kacsintott rám a távolból.

__________________________

timeskip (Péntek) 12:15

----------------------------------------

-Tehát valahol itt kell lennie.- döltem neki az udvar egyik fájának, szememet le nem véve a kerítés rideg szürke drótjairól. Hogy kezdjek hozzá? Átmászhatnék felette de túl sokan vannak itt, akik észrevehetnek. Máshogy kéne...

Gondolataimba merülve egy ismerős arcot látok meg, aki vidáman integet felém.

-Todoroki! Meg van a láda!- biccentettem egyett felé, de ismét elkaladozott a figyelmem a szögesdrótra.- Mi a baj? Olyan komolyan nézel, bár mikor nem?!- nevetett Sero hozzám közelebb lépve.

- Nincs nagy baj, de kicsi van.

- Mi?!- kérdezte nagy hanggal érdeklődve.

-Sss...- csittegtem le, mert egy csapat lány pont mögöttünk kezdett el beszélgetni.- azon kéne átmásznom.- suttogtam halkan és egyenesen előre néztem a sikátor felé. Sero követte a tekintetemet és hamarosan kérdő arckifejezéssel hallgatott tovább.- Oda kell jutnom valahogy a nyugati szárnyba.... és arra akarok menni.

-A nyugati....?!- betapasztottam a száját a kezemmel.

- Sero, halkabban.- körülnéztem gyorsan, hallotta-e valaki, de mindenki beszélget és más felé néz.- Figyelj, Midoriyához kell jutnom... Iida azt mondta szólnom kellene neki mibe akarunk bele kezdeni.

-Értem... vagyis nem, de az a lényeg, hogy te tudod, mit csinálsz.- sandított rá értetlenül a sikátorra. -M...mit tudok segíteni?

-Jó kérdés.- beletúrtam a hajamba tanácstalanul, a megoldáson töprengve.- Meg tudnám olvasztani ugyan a drótot, de az elég feltünő lesz....sötétben könnyebb lenne ...de nem várhatok estig, most kellene cselekednem.

-Haaaj, ha legalább az idő szürkébb lenne, vagy nem lenne ennyire tiszta az ég!- sóhajtott Sero.

-Szürke...szürke!- vigyorodtam el.-Ez az!

-Miiii....nem értem. Valami ötletet adtam igaz?-nevetett a fiú, mire én szorakozottan bolintottam.

Leültem a fűbe. Koncentrálnom kell. Sero csak bámult, figyelve mire készülök.

-Sero, ha én belekezdek, és egy tanár erre jönne foglald le légyszíves. Elég feltűnő lesz.

-M...mit akarsz csinálni? Nem szabad használnunk a...- nem figyeltem már Serora, csak törökülésben öszpontosítottam a feladatra. Nem csinálom ezt sűrűn, és nagy az esélye, hogy elszúrom. De meg kell próbálnom...

A baltenyeremen megjelenő tüzet visszafogtam. Első próbálkozásra még szikrázott, de nemsokára sikerült csak forró levegőt kibocsátanom belőle. Na akkor lássuk!

Hirtelen érintettem össze jobb kezemmel, aminek a hőmérsékletét sokkal könnyebb volt -50°C alá levinni pár másodperc alatt. Az érintkezés hatására, hangos sercegést követően hatalmas mennyiségű ködhöz hasonló, szürke felleg alakult ki, ami betöltötte az egész udvart.

Mi eeez?! Támadnak? Köd?!- kiabálások ezreit lehetett hallani. Mindenki kétségbe esetten probált eligazodni a szürke légben.

Még hallottam Present Mic kihangosított hangját, aki pár perce még bent ebédelt tanárkollégái társaságába.- Mi történt?! Ki csinálta ezt?!

-Tanár Úr, lehet túl melegedett az ebédlő légkondija.-mondta Sero, aki egy mozdulattal a szalagjával a több méterre lévő készüléket lerántotta a helyéről.- úgy látszik megadta magát, mutatott a fiú a földön heverő, ripityára törött eszközre.

- Aahj mindig történik valami! Ki kell cseréltetnem.- morgott hangosan.- Gyerekek gyertek be az ebédlőbe, amíg a gőz elvonul!

A terv bevált. Gyorsan odafutottam a rácshoz, és megfogtam a bal kezemmel a kerítés szélét, ami érintésemre olvadni kezdett. Egy méteres magasságig olvasztottam a vasat, majd a balkezem köré jeget vontam hogy a szöges drót ne sértse meg a kezem, miközben felhajtok egy kisebb részt a kerítésből alul. Óvatosan bemásztam az újonnan keletkezett lyukon és rohantam a "folyosó" közepéhez.

Ott tátongott rajta az a rés, amiről Hana beszélt. Szükös volt, de átfértem rajta.

A nyugati szárnyban voltam... legalább is a kertjében.

A hatalmas zömök falak nagy árnyékot vetettek a kis, fákkal teli kertre. Csönd volt. A nap sugarai a fák, illetve a fal miatt csak néhány helyen tudtak utat törni maguknak, világoszöld foltokat festve a sötétzöld pázsitra. Nem messze tőlem két nagy tölgyfa között függő ágy húzódott, ami sárga és narancssárga színeivel több életet lehelt a kert egyhangúan zöld csendéletébe.

A függőágyből két mesztelen láb lógott ki, illetve egy vékony, de izmos kéz, ami egy piros fedelű könyvet tartott maga előtt.

Közelebb léptem.

Ahogy egyre csökkent a távolság, egyre több és több vonását lehetett kivenni a békésen olvasó alaknak. Először a sötétzöld fürtök, a pisze orr, a puha orca, majd a smaragd szempár adta tudtomra, hogy jó helyen járok.

Megtorpantam.

Mit mondjak? Mit tegyek? Mit érezzek? Milyen arcot vágjak, ha a tekintetünk találkozik?

Minden önbizalmam szerte foszlott... eszembe jutott minden... minden bántó szó... a fájdalom a mellkasomban...

Iida szavai... az enyémek... Midoriyáé.

Csak bámultam őt, a nyugodt békés lényét, az imádnivaló szeplőit, haja rezgését ahogy a szellő ide-oda ingatja.

Békés.

-Mid...- elcsuklott a hangom.-Iz...- Lehorgasztottam a fejem. Nem éreztem magam még ennyire elhagyatottnak sosem.

-S..Shouto!?- a nevem visszhangzott a kert nyújtotta csendben. Arcára kaptam tekintetem. Szembenéztem vele.... próbáltam kiolvasni szemeiből, hogy mit érez most. Ám hirtelen kiugrott a függőágyból és az ajtó felé rohant.

-Várj!-ordítottam.-...kérlek várj egy kicsit...

- Nem beszélhetünk.- állt meg a fiú az ajtó előtt.- nem... veled nem.

-Akkor Iidával beszélj... az ő nevében vagyok most itt.- sétáltam közelebb hozzá. Keze az ijedtségtől a kilincsre nehezedett, várva a pillanatot, mikor vet véget váratlan találkozásunknak.

-Maradj ott!- ordított.

- Csak át akarom adni Iida üzenetét.- mondtam lágyan. Midoriya, hátát neki támasztotta az ajtónak, szemét lesütötte, de jobb keze továbbra is a kilincset szorította.

- Mit akar Iida?

-Azt szeretné hogy segíts, ha bajba kerülünk...

-Bajba?- kérdezte meglepetten.

- És hogy tudj róla, mit fogunk ma tenni.- mondtam diplomatikusan.

-Mit fogtok?- emelte ijedt tekintetét rám.- Ne! Ti csak maradjatok biztonságban. Ne csináljatok semmit!- nézte ismét a füvet cipője mellett. Kihasználva az alkalmat lassan, észrevétlenül lépegettem felé.

- Nem, Izuku nem maradunk veszteg, valamit tenni fogunk, mert kell valamit lépni!

- Nektek nem kell, majd én...

- Majd te lépsz?!- felháborodva kapkodtam a levegőt.- Tudtam! Valamit nem árulsz el!

-Most nem veled beszélek, hanem Iidával!- mondta hevesen.

-Ő is ugyanezt érzi, hogy kihagysz minket.....hogy nem bízol bennünk..... hogy különcködsz!

- Sajnálom, de...

- De mi?- nagy levegőt vettem.- Szerelmem! Ha nem avatsz be engem a dolgaidba, akkor nem tudlak megérteni!

- Nem lehet Shouto.- nézett rám szomorú szemekkel.

- Csak tudnám miért nem...- mondtam elcsukló hangon. Kis idő kellett amíg összeszedtem magam. Lebénított a gondolat, hogy Mido nem bízik meg bennem, hogy elzárkózik tőlem.- Rendben...- szólaltam meg végül.-...de akkor hallgass végig.- válaszul Mido csak bólintott egyett.

-Ma én, Iida, Sero, Kaminari, Bakugou és Kirishima felmegyünk a 2. emeletre és...

-Hogy?! Azt nem...

-Nem fejeztem be! Két csoportra oszolva felmegyunk oda, illetve bemegyünk a városházán tartott, hősgyülésre is.- Midoriyának tátva maradt a szája.

- Ezt nem...- elkezdtek potyogni a könnyei.- ezt nem tehetitek! Shouto kérlek!

-Én elmondtam amit Iida üzent, ennyit kért tőlem ő és te is.- mondtam rezzenéstelen arccal.

-Shouto....könyörgök...- futott oda hozzám és átölelte a mellkasom.- ...könyörgök... könyörgök...

Majd bele hasad a szívem, ahogy könyörög, ahogy sír, de.... most én sem inoghatok meg.

- Engedj el.- mondtam rideg hangon.- elmodtam amit akartam. A bizalom egy két élű penge, nem bízhatunk olyanba, aki nem bízik bennünk. Mi beavattunk, de te elutasítottad a kérésünk, hát így... idegenek leszünk egymásnak.

-Shouto megváltoztál...- fogta kezei közé az arcom, miközben egyre szánkáztak le kipirult arcán a könnyek. Gyönyörű... még most is...

Lágyan mégis gyorsan fogtam derekára...testünk összepréselődött, ezt követően pedig szerelmesen csókoltam rá ajkára. Az érzéki csók végeztével a szemébe néztem.

- Nem Izuku, én nem változtam semmit... ugyanaz vagyok... ugyanazt érzem... ugyanúgy szeretlek. - elhalkult, látszott mennyire megviselték a szavaim.- És te?

Válasz nem érkezett.

Lefejtettem magamról a kezeit és elindultam a rés irányába. Egyszer még visszafordúltam, hogy elmémbe véssem az arcát, az illatát, a hangját, mindenét.... hogy végre búcsút vehessek tőle.

A kert fűszálai zizegve ringtak a szélben, a pitypangok virágai teleszorták a levegőt szárnyas magvaikal, a fák terjesztették az erdő illatát. Minden nyugodt... kivéve Ő, aki keservesen rogyott le a földre tehetetlenül....

----------------------------------------------

És kész is a fejezet! Huuu ez is hosszúra sikerült!😂😂 Ma képzeljétek a 2700 szóból 2200-at írtam, nagyon elkapott a story.😗😗 Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Mint ahogy eddig is, most is beleadtam mindent amim volt, hogy érdekes legyen és érzelmes.

Kommenteket szivesen olvasom továbbra is. Szeretek rajtuk nevetgélni, mert na! nagyon vicces a társaság!😂😂😂 Bevallom a lányokat nem merem még visszahozni, mert nagyon megkapták a múltkor, de előbb utóbb lesz nekik is szerepük.😚

A 25k-s nézettségről nem is tudok szót ejteni... egy fejezet elteltével 1500 új olvasás érkezett, jesszuska!🤣🤗🥰

Nagyon köszönöm mindannyiótoknak! Legyen minden kis mochikának csodás délelőttje/délutánja/estéje!🥰🤗😘😘🍡🍡🍡