Mido gondolataihoz nagyon illik ez a szám. Bevallom nem rég olvastam újra ezt a fejezetet és véletlenül ez a szám következett a spotifyos listámban. Szerintem nagyon különleges ez a dal és passzol az alábbi pár mondathoz. Szóval hallgassátok hozzá nyugodtan!🥰

Rejtély.

Magány.

Ridegség.

Ez tükröződött jóképű, egyedi vonásain.
Mint a fagyos, süvítő tundrai szél. Itt volt.... de gyorsan tovaszállt, szinte észrevétlenül egy távolabbi tájra, magával rántva a naptól csillogó, friss, puha havat. A hó ragyogva áramlik körkörösen a láthatatlan erőt követve hűségesen, s mint a tükör, fehér fényt bocsát ki az emberek csodálkozó tekintetébe. Ilyen ő is. Gyönyörű. Távolságtartó, de mégis hihetetlenül gyönyörű.

Ha megtudná, hogy a fagyos szellővel állítom párhuzamba arca látványát, vajon mit mondana? "Nem értem mire gondolsz Mido" vagy azt, hogy " Te még furább vagy, mint először hittem" és nevetne mellé?

Bárcsak...

A süvítő szél felrázza az erdő fűszálait, a tűleveleket erővel húzza ki kegyetlenűl a helyükről, és fagyos lehelletével pírt csókol a szégény, kint bandukló emberi arcokra. Kellemetlenségnek tűnhet elsőlátásra, mégis... friss és üde, megfiatalít valamennyiünket. Az érzelmeinket először szétzilálja, majd mint ahogy a csillámló jeget és havat csendesen, kedvesen áramoltatja előre. Ilyen vagy te is, megosztó személyiség, de tiszta. Tiszta, csodálatos és értékes... értékesebb, mint eddig bármi amit annak véltem. Fontos, része mindennek, ami szép, ami színes, ami boldogságot csöpögtet a szívekbe.

Te vagy a csoda, a kincs, amit minden áron meg kell óvnom...

Becsukom a szemem. Felemelem a kezem és az arcodhoz illesztem. Jéghideg. Óvatosan simítok végig az arcélen, ami érintésemre felmelegszik és élővé válik hirtelen. A korábban érintetlen, nem evilági csoda életre kel és a vér megfesti az arcot, ami hivogatóan csalogat egyre közelebb. A acélszürke és türkízkék szempár belém akaszkodik és sokáig fogva tart. A szája gyengéden mégis mohón kap az enyém után, keseservesen követelve egyre többet és többet. De mégis.....mégis....ő megáll váratlanul...

-Mido.- nem mond mást csak ezt.-Mido.

Hanyattfektet és megtámasztkodik kezeivel fejem mellett két oldalt. Rohamosan közelít de nem csókol meg. Miért? Arcát fülem mellé helyezi és perzselő lehellete remegést vált ki egesz testemből.

-Mido.- a szavak nem változnak. Fülemre csókol, majd szenvedélyesen megharapja azt.

-Ah..aaah- nyögések százai hagyják el ajkam, a bőröm felforrósodik. Átkarolva Shoutot mégközelebb vonom magamhoz, érezve valamennyi izmát a testemhez feszülve. Én többet akarok.

Többet.

Lekerül rólunk a ruha, de nem fázunk, testünk tovabbra is ízzik a szenvedélytől és a kéjtől.

Shouto vággyal teli szemmel végig néz rajtam, majd fél mosolyra húzza a száját. Teljesen zavarba jövök, ezért karomat arcom elé rántom, hogy eltakarjam paradicsomvörös orcám. Shouto nem szeppen meg, végig nyal a tenyereimen, ujjaimat csókolja szenvedélyesen.

-Mido. Mido.- most kérlelve ejti ki a nevem, de más nem jön ki a torkán csak ez az egyetlen szó.

-Shouto...- fogom kezeim közé arcát.- m.... m.. most jól figyelj rám. Nem bírom már a bűntudatot, elég volt! Érted? Elég!- Todo mozdulatai megálltak, és kiváncsi szemekkel várta további szavaim.

-I...Izuku.- mellettem feküdt, engem átkarolva, arcunk pár centire a másikétól. Megfogtam a kezét. Tudom... ő nem az... igazi, és hogy ez csak egy álom, de vezekelnem kell legalább ennek a Shoutonak.

- Van egy terv. Egy szörnyű terv, amit kitaláltunk, ha minden rosszra fordulna. All might tehetetlen, ezért nekem kell... Ha elmondanám neked... akkor legjobb esetben is valami borzalmas dolog történne veled. Ezt... ezt nem hagyhatom. Ha...ha most a közeledben lennék mindennek vége lenne. Most bátornak kell lennem. Érted, csakis érted.

-Izu..ku.- nézett rám elszörnyedt, könnytől csillogó szemekkel. Ajkamra lehelt egy szomorú csókot, ami arra késztetett, hogy további terhes részletekbe avassam bele.

- Elkezdődött. Már nem fordulhatok vissza. Sajnos kifogytunk a lehetőségekből.- további kövér könnycseppek szánkáztak le orcámon.-... én leszek a...

----------‐-------‐--‐-----------‐---------
Todoroki szemszöge (Péntek 10:00)
__________________________

A folyosó ma kihaltabb, mint eddig bármikor. Az órák elmaradnak Aizawa emlékére.... és... csak várunk. Várunk, ahogy már megszoktuk. Megtámadják az egyik tanárt, aki egyben hatalmas hős is, és ahelyett hogy azon gondolkodnánk, hogyan mentsük meg, lézengünk egész nap tisztelegve. Gratulálok!

A szobámat és az egész szintet lezárták, mivel bűntény helyszínének lett nyilvánítva, így ideiglenesen áthelyeztek Iidához az 1. emeletre. Az ő szobája a legnagyobb, így egy pótággyal már meg is oldották az elhelyezésemet. Kirishima hozzám hasonlóan átkerült az 1. szintre Bakugou szobájába.

Nem panaszkodok, mert ez pont megfelelt az ugymond csapat tevékenységeinknek, ugyanis Iida szobáját neveztük ki "bázisunk"-nak. Kaminari es Sero szerencsénkre a bázis melletti két szobában, míg Bakugou a velünk szemben lévőben lakik, így könnyű lesz átosonniuk éjszaka is, ha ismét bevezetnék a tanárőrséget.

Elterveztük ugyan, hogy mi milyen mélyen belebonyolódunk a dolgokba, de.... azért ez nem olyan egyszerű. Bakugou azt mondta, nem veszíthetünk semmit... én szerintem ez.... ez sem igaz teljesen. Viszont kockáztatnunk kell, mert lassan... késő lesz...

A másik bökkenő, hogy All might és a többi tanár nem szerezhet tudomást a csoportunk céljairól és terveiről, ami így lényegesen lecsökkenti a mozgásterünket... ezt is át kell még gondolnunk....

-Haaaaa- lélegeztem fel, megfájdult a fejem a rengeteg töprengés közepette. Valahogyan el kell kezdenünk szervezkedni! Jó ötlet.. A folyosó másik felében sétáló Iidára pillantottam, és biccentettem felé majd az ebédlő felé egyet. Értett a célzásbol mire a folyosóforduló másik irányába ordított egyett.

-Gyertek, ebédszünet.- nem a régi, boldog felszólítás volt ez, amit megszokhattunk Iida hatalmas tenniakarás vágyától. Szomorú, szinte borús kijelentéssé alakult e régi mondás. Furcsa miket szok meg az ember, mit tud mindennapi dolgokként feljegyezni agyában, s ezek hiányával milyen űrt képes érezni.

Űr.....mi?-nevettem fel keserűen magamban. Jó lenne.... kiváncsi lennék....érdekelne, hogy.....mi... mi van veled... csak ennyi! Tényleg! Hogy, hogy alszol... boldogan ébredsz? Hogy...- megálltam. Ízlelgettem a szavakat.-...jó így!?

A fejemben hallom még a szavaid... állandóan... megállás nélkül, ahogy undorral és megvetéssel ejted ki azokat a kegyetlen szavakat, mondatokat. Félre ismertelek volna!? Bizonyára....igen...

"Utálom ezt az egész helyzetet, amibe belekényszerítettél"

-Hm!- kacagtam fel keserűen. Úgy látszik végig ezt gondoltad, csak palástoltad a látszat kedvéért... lehetséges, hogy most mutattad meg az igazi éned... az igazi Midoriyát.

"Nem lesz már semmi közöttünk....nem akarlak, ennyi!"

-Hm, kedves.-nevettem fel továbbra is fájdalmamban.

"Undorító!
Mostantól ne gyere a közelembe!"

Felfogtam. Végre megértetted velem... igazán hálás vagyok... legalább megszabadultunk egymastól végre valahára. Nem lehetnék boldogabb!

Az ebédlő ajtaja előtt nem sokkal, gyorsan befordultam a takarítószertárba, becsapva magam mögött az ajtót.- Kurvára érdekelne hogy jó... jó-e így neked? Hm? Jó így?!

Közelebb sétáltam a kis tükörhöz ami a szemközti falon lógott.

-Mondd csak, JÓ ÍGY!!?-ütöttem bele a tükörképembe. A szilánkok hangosan koppantak a csempére, szétszóródva a kis szoba minden szegletébe. A baloldalam újból fellobbant mint valami máglyarakás, a kezemből pedig folyt a vér. Ennél kaotikusabb látványt keresve sem lehetett volna találni. A tükör darabjai villogtak a vöröslő lángoktól, én pedig a padlót bámultam tanácstalanul, mint egy... vesztes egy... szerencsétlen. Tisztán hallom, ahogy a csempe hűvös padlójára patakzik a meleg bíborvörös folyadék, illetve ahogy a lángom sercegve izzik a levegőben.

Le kell nyugodnom. A kabátom titkos zsebéből előhúzom a gyógyszert. Pedig azt hittem már nem kell használnom többé... de ilyen az élet... az én életem.

Bevettem a tablettát, így a lángjaim szép lassan eltűntek. A kezemet pedig a kis mosdó felé illesztettem, majd megengedtem a csapot, miközben szememmel a szemközti polcokat néztem, valamilyen ruhaanyag után kutatva. Meg is láttam egy rongyfélét, amit a kezemre kötöttem. Ez megteszi.

Sóhajtottam egyet.

Nem értem miért vagyok ilyen feldúlt, ennyire emócionális... ennyire gyenge. Igen...gyenge.

Hideg, érzéketlen maszkomat felöltve, villámgyorsan elhagytam a takarítószertárt, és az ebédlő felé vettem az irányt. Belépve tőlem nem messze megpillantottam Iidáékat, ahogy csendesen, letargikus állapotban várnak rám.

Akkor kezdjük!

-...és... mi legyen most?-ültem le Iida mellé, a vérző kezemet elrejtve a többiek elől. Nyugtalan csend alakult ki az asztal körül. A hideg sobám ma izetlenebb volt mint valaha, az étvágyam is alább hagyott, már csak turkáltam az ételben. Körülnéztem, a többiek is hasonló képpen tanácstalanul hallgattak. Nagy levegőt vettem. Akkor kezdjük!

-...valaminek lennie kell. Valami, amin elindulhatunk.-kezdtem lassan, közben alaposan megfontolva, mit fogok mondani a következőkben.- Mi az, amit eddig tudunk? Ha?-kezdtem megunni a csöndet. Kirishima fájdalmas arccal bámulta az előtte lévő katsudont (vagy Katsukit ha tetszik 😂😂, csak hogy kicsit Kiribaku fanoknak is kedvezzek), Sero az asztalterítőt míg Kaminari a poharat piszkálta, Bakugou pedig csak valami kutyamorgáshoz hasonló hangot adott ki.

-Nem sokat.-vallotta be Iida, aki néha lopva a terem másik felében lévő tanári asztalokra pillantott.- Pár dolgot azért megtudtam tegnap... A tanárok nagyrészét mára behívták a városközpontba...gondolom valamiféle gyűlés lesz.-határszünetet tartott, majd rajtunk végig vezetve a tekintetét tovább folytatta.- Két lehetőségünk van. Az első: mi is belógunk a városháza tanácstermébe, és kihallgatjuk mire jutott a hőstanács...

-Lefogunk bukni, de kurvára!- kezdte el csikorgatni a fogát Bakugou.- Nem tudunk bejutni, és elbujni sem a teremben.

-Ez az egyik probléma.- vallotta be Iida. Én csöndben nyugtáztam az elmondtakat. Számos hős képessége jó a betolakodók kiszűrésére, sőt biztos vagyok benne, hogy Aiz.... a történtek miatt az ülés még szigorúbb védelem alatt áll majd.

-Mi a második?- kérdezte Kaminari kiváncsian, ügyet sem vetve a mi mélabús hangulatunkra.

- A tanárok távollétében alkalmunk nyílik felderíteni a 2. emeletet... ahova rendőrség csak a holnapi nap folyamán fog feljutni.... ezért nem szabad túlságosan feldulnunk a helyet, sőt..! -Iida régi énje itt-ott előbujik, mire mindannyiunk arcára felkúszik egy kaján mosoly.

-Tanárokra azért számítanunk kell egyébként is, nem hagynak minket itt egyedül.-szólt közbe Kirishima, mire egyetértően bólintottunk.

-Nos, mi legyen? Melyik?- tette fel a kérdést Iida.

-Nem is tudom, elég rizikós mindkettő..- gondolkodott Sero.- Talán a 2. emelet...

-Szerintem szavazzunk!- mondta fel lelkesedve Kaminari.

-FASZT!

-Bakugou, talán ha szavazunk dűlőre tudunk jutni ezzel a helyzettel... végül is ez a két terv egyaránt sok információval járhat...-kezdte nyugtatni Kirishima.

-Pontosan! JárHAT!! A HAT-on van a hangsúly! Cseppet sem biztos a dolog, és mindkét esetben rohadtul lebukhatunk, és akkor viszlát tavasz!- dühöngött tovább a fiú. Megértem, hogy mérges. A tanácstalanság dühítő, és lehat egészen csontig, elviselhetetlen érzést hagyva maga után.

-Mikor kezdődik?- kérdeztem váratlanul.

-Ha jól emlékszem este 8 óra. De ezt nem tudom biztosan...

-HOGY?!- méltatlankodott Bakugou.- Hogy hogy nem biztos?!

-Az ajtón keresztül hallgatóztam reggel All might ajtaja előtt, amikor az igazgatót informálta és néha nagyon halkan beszélt. Vagy 8 vagy fél 8 lehetett....

-Várj! Iida, te halgatóztál?- akadt ki őszintén Sero.- a talpig becsületes osztalyelnök?- Iida arca fülig pirült, és csak hebeget-habogott.

Tudjátok... ez... vészhelyzet hiszen tudjátok.

-BUhahahaaaaaa-nevetett fel Kaminari és Sero nagy hahotával.

-Csendesebben.-csitította őket Iida még mindig zavarban.- most nem illik nevetni...

-Te már csak tudod mi nem illik!-nevette el magát Kaminari ismét, majd hű társa Sero is követte az újabb nevetéshangversenybe. Bevallom az én szám is felfelé görbült, bár észrevétlenül, Kirishima pedig mint egy szelíd anyuka csöndesen mosolygott a fiatalabbak jókedvén.

-Elég.- mondtam hűvösen, ami ismét kihalt csendet eredményezett. Koncentrálnunk kell.- ...most 11 van néztem az asztalunkkal szemben kifüggesztett órára. Tehát van időnk kitalálni hogyan hajtjuk végre a tervet...

Az asztalközösség szinte egyszerre, egy emberként szólalt meg.-MELYIKET?

- Hát...-mosolyodtam el hirtelen.- ...mindkettőt.

--------time skip-------
(Péntek 11:45)

A rövid beszámolómat követve, ami Recovery Girl-től, illetve az öregemtől hallottakat tartalmazta, szétszéledni készült a társaság. Az elkövetkezendő 1 órára kiosztottunk pár feladatot és problémát, amit több csapatra oszolva igyekszünk megoldani.

Iida a feltalálótagozatos ismerőséhez megy el, hogy valamivel képesek legyünk kihallgatni a hősöket,vagy hogy valamivel biztosítani tudjuk hogy ne találjanak ránk. Nehéz feladat... de az a rózsaszínhajú lány viszonylag tehetséges, szoval lehet esély a sikerre. Másrészről a tanároknál puhatolózik, hogy a tanárőrség mikor, a folyosók mely részét fogja figyelni.

Sero álruhákat szerez Momotól, úgy hogy a lány ne jöjjön rá, hogy bármilyen szervezkedésben törjük a fejünket. A nő szobájában elméletileg van egy jelmezes doboz, ami tökéletesen megfelelne számunkra.

Kaminari aludni megy. Szükségem van az erejére....

Kirishima és Bakugou a városközpontba indul, azonbelül is a városháza környékére. A sulinkkal ellentétben nem ismerjük jól azt az épületet. Fényképeket készítenek, a túristák tömegébe vegyülve, tanulmányozva a kamerákat és az építmény védelmét, kapuit. Ez nem lesz nehéz feladat ugyanis a városháza nappal nyitva van, sőt boldogan fogad kiváncsi nézelődőket.

Huuuu nehéz lesz, de sikerülhet. Miért ne? Bizakodó vagyok, másképp nem sikerülhet...

Aizawa megtalálunk...

Gondolatmenetemből egy kéz zökkentett ki.- Még mielőtt elindulok, beszéljünk át még valamit.- nézett rám Iida komolyan. A többiek már útnak indultak,....mi úgy érzem folytatjuk még kicsit a tanácskozást.

-Ne kímélj.- néztem ki az ablakon sóhajtva.

-A két akcióhoz több ember kellene....

-Tudom.- ültem rá gondterhelten az ablakpárkányra, közben szememet le nem véve a kint viháncoló osztálytársainkról.

Csend.

-Semmit nem tudnak.-jelentettem ki.- Jó ez így.

-De...

- Nézd őket Iida...- Iida mellém lépett és kitekintett ő is az üvegen. Mina épp akkor szaltózott egyett, nevetgélve Tsu-val és Urarakával.-... ne ... ne keverjük ebbe bele a többieket. Nem tudjuk mi lesz ennek a vége.

- Rendben...- mondta Iida lemondóan.-... de meg kell nekem ígérned valamit cserébe.- nagyot nyelt a fiú.- Ha most nem avatjuk be őket... később nem lehet már... érted?

-Igen. Tudom.

- Ha elkapnak, kirugnak... legjobb esetben. Akkor már késő... nem mehetünk vissza... az UA leveszi rólunk a kezét... és akkor végleg magunkra maradunk.

-Tudom.

-...

- Mit kell megígérnem? Mit kell tennem?- rántottam el a tekintetem az ablaktól, vele együtt pedig társainktól majd szemeimet Iidára szegeztem. Hosszú percek teltek el.

- Arra kérlek...hogy mondd el... legalább.... Midoriya tudjon róla...

------------------------------------------------

És itt is lenne a fejezet vége. Huuuuuuuuu ez hosszú szünet volt.... szóval sajnálom😂😅. Cserébe megírtam ezt a 2200+ szavas részt, remélem tetszik nektek. A kövi fejezet izgi lesz, azt igérhetem, már el is kezdtem írni. (A héten lehet ki tudom rakni.) Igyekszem, kis mochikáim!😘🍡🍡
Nagyon köszönöm a kedves kommenteket... nagyon fontos volt nekem ez most. Kicsit nehézkesen írodtak meg a fentiek, és hála nektek nem adtam fel. Arigatoo!🥰🤗🤗
A könyv elérte a 23500 olvasást, huuuuuuuu..... baszki ez....wow🥰😵.
Köszönöööööööm!😘😘😘

Remélem mindenki jól nyaral, én rendesen süttetem a hasikámat itt Balatonon. Nagyon relaxáló ezen a helyen irogatni az árnyékban, mindenkinek ajánlom. 😗🏖🏖☀️

Minden kis mochikámnak cuppan a puszi a homlokára, nem sokára újra találkozunk.😘🥰🥰🥰🍡🍡