-Figyelem, figyelem! Szigorítások lépnek életbe! -hallatszódott Present Mic hangos beszéde a iskolarádióban. Szigorítások... várjunk... nem erről beszéltek All might-ék...- A hétvégén senki nem mehet haza! A nap 24 óráját az iskola területén kell töltenetek, nincs kivétel! Ez lehet az egész hónapban így lesz... majd kaptok értesítést ha lenne változás. A tanárok szintúgy így tesznek, ezért kérjük ezen új szabályok betartását. Fel kell készülnünk a legrosszabbra....- A hős hallhatóan nagy levegőt vett.-...m..mostantól takarodó 8 órakor, nem lehet kint tartózkodni a folyosókon, nincs átjárás más terembe és szobába. A rendre és a biztonságotokra a tanárikar egyes tagjai fognak ügyelni, így minden szinten egy-egy hős fog állomásozni fél 8-tól egészen hajnali 6-ig, persze váltással. Elnézéseteket kérjük, de így lesz a legjobb mindannyiunk számára...

Nem kell magyarázni mennyire megdermedt a levegő az ebédelőben a tájékoztatót követően. Síri csönd van. Az asztalnál ülők egymásra merednek tanácstalanul, ki félve, ki felháborodottam emésztve az elhangzottakat. Mintha lelassult volna az idő...

- MI A JÓISTEN BAJA VAN A KICSESZETT TANÁROKNAK?!- csapott az asztalra Bakugou, hangja szinte visszhangzott a néma teremben. Erre várt mindenki... egy mondatra, ami visszarugdossa őket az életbe. Kitört a pánik.

-Be leszünk zárva!?- kiabált kétségbeesetten egy lány a terem másik feléből.

-Mi történik? Miért nem lehet ki menni? Mi lesz a szüleinkkel? - kérdezték többen is egy másik értetlenkedő fülbe suttogva.

-Köze lehet...- kezdet bele valaki remegő hanggal, de a hangszóró sercegése ismét némaságot váltott ki a tömegből. Mi jöhet még?-rohant át valamennyiünk agyán a nyugtalan kérdés.

-Midoriya Izuku, pedig...- hangzott tovább a rádióban, mire mindenki a tekintetét a fiúra kapta.- All might javaslatára átkerül a Ny-i szárny egyik szobájába.

-Hogyan? Az A-1-ből? A csonttörős srác?- terjedt a pletyka szélsebesen....én csak néztem ki a fejemből bambán, mint aki fogyatékos.

-HOGY?! Mégis MIÉÉÉRT?!- ragadtam meg a zöld hajú vállát, felzaklatott arccal a szemeibe merengve.

-Shouto én....-hajtotta le göndör-fürtös fejét, beharapva ajkait.

-Te tudtad.- állapítottam meg szomorúan.- M...miért nem szóltál?! Én...-mintha elfelejtettem volna beszélni, hogy hogyan kell a szavakat formálni, hebegtem összevissza.- De...de...így...így alig...alig fogjuk látni egymást... mi lesz a tervünkkel, hogy megismerkedek anyuk...

-Nem lesz ilyen.-felelte kimérten, továbbra is kerülve tekintetemet.

-Hogy?!- szakítottam most én félbe. Körülnéztem. Rengeteg szempár szegeződött ránk.... észre sem vettem, hogy jelenetet rendeztünk. Megfogtam az alkarját és húzni kezdtem a kijárat felé, hogy egy csendesebb helyen meg tudjuk beszélni a dolgot. Kezét hirtelen rántotta vissza, mire a kissé morajló tömeg ismét csendbe temetkezett. Kérdőn emeltem arcára a tekintetem. Lassan leengedtem a karjaimat, és kevés hátrálást követően neki támaszkodtam a 4-es asztallal szemközt lévő falnak. A diáksokaság oldalról nézhette végig a színdarabot, tökéletes akusztikával. Midoriya elfordult tőlem, de nem a többi asztal irányába, ahol osztálytársaink és évfolyamtársaink ültek a rozoga padokon, hanem mindenkinek a hátát mutatva az ablakon bámult ki.

-N...n...-nagyot nyelt, valami fontosat akar mondani, amihez úgy tűnik össze kell szednie minden bátorságát.-Nem lesz... ilyen soha.----------

-----------Soha..... mindig is gyűlöltem ezt a szót... Soha nem leszek elég jó az apámnak.... Soha nem fog már anya szeretni. Soha nem lehetek olyan szabad, mint a testvéreim... Soha sem lehettem olyan boldog mint mások... Soha......undorító ez szó...mindig ezzel kezdődik az, ami megnyomorítja az életem. De most más minden....... már egészen más....ugye!? Nem kerülök oda vissza ugye? Nem kell újra...UGYE!?...Csak állok ott mint egy idióta, nézek ki a fejemből. A szívdobogásom kurva hangos... a fülemben hallom, idegőrlő és vészjósló....a feketeség visszatér...körbevonja a nyakam, és erősen szorítja meg, kiszorítva belőle a levegőt..az életet... a lelkem...mindenemet.

-H...h- mintha fojtott halálhörgést hallatnék.-...hogy? Mit mondtál?

-Én nem akarom ezt tovább csinálni. Nem... ez nem megy...- ejti ki a kegyetlen szavakat ajkai, amik nem rég az enyémeket ízlelték buzgó szerelemmel... . Előttem jó páran összesúgnak, vagy épp megvetve méregetnek.-U.....u...ut..utálom ezt az egész helyzetet, amibe belekényszerítettél... ez... nem lehet...én nem akarom....érted?- érzem ahogy szép lassan összezúzza az a sötét kéz a nyakam, összeroppantva a légcsövem és a bőröm vékony szöveteit.... ahogy minden egyes szó fülsüketítően áthullámzik rajtam. Mint apró puskagolyók átfúrják a húsom, kínzó fájdalmat hagyva az érintkezés hűlt helyein...nem marad hát nekem soha semmi a fájdalmon és a szenvedésen kívül? Csak tudnám hogy...

-M...m...mit tettem hogy...- mondtam szinte hangok nélkül, esélyt se adva a hallgatóságnak, hogy mindennek fültanúja legyen.- hogy mindig ez történik? -préseltem ki ajkaimon, még mindig suttogva.

-....

A csend szinte elviselhetetlen volt és nehéz, mégis valamennyi vigaszt adott ez a fanyar semmi. Vigaszt, hogy a legrosszabb még késik, hogy még nincs itt az, ami a gerincemet ketté töri, ami az arcom péppé üti, ami a lábaimat ronccsá rúgja.

-Miért vitatkoznak?- szólalt meg egész halkan valaki.

-Todoroki...- mondta több osztálytársam, de senki nem avatkozott közbe. Itt ül mindenki élvezve a műsort, mint valami főattrakciót. Végre van amiről beszélhetnek... jó kis párbeszédindító.

-...undorító.-csúszott ki a számon nagyon halkan, mire Jiro a székét hangosan hátratolva, felállt. Ő hallotta... Hangos léptekkel indult el helyéről. Táskáját lazán vállára dobta, Kaminarira és többekre szúrós szemet vetett, majd ment egyenesen a kijárat irányába. Még a csukódó ajtóból rám pillantott... bocsánatkérően, és biztatóan rám mosolygott, mintha a gondolataimat is hallotta volna. Kirishima volt a következő, aki kimenni készült, sőt magával ráncigálta Bakugou-t és a többi fiút. Iida kétségbeesett arckifejezése, ismét élettel telivé vált, és elkiáltotta magát hogy: Vége az ebédszünetnek, mindenki menjen a következő órájára.

Lassan de kiürült az ebédlő. Ketten maradtunk. Ő mozdulatlanul, egyenes háttal állt továbbra is az ablakkal szemben. Rá sem birok nézni.

-M...i...ért? A kurva életbe miééért?!-emeltem fel a hangom, ami visszhangzott a már nagy, üres térben-....MIT VÉTETTEM?!-ordítottam arcomat kezeimbe temetve.- Az előbb még... most... MIÉRT!?- szorítottam össze a fogaim. Forróság járt át...düh...méreg...gy...gy...gyűlölet...

- ...- nem jött válasz.

- Nem értem meg... magyarázd el mit kellene tennem, hogy helyrehozzam...- nyeltem egy nagyot.

-Nem... nem lesz már semmi közöttünk.... Todoroki-kun.-... nem akarlak, ennyi!

- Ennyi?!- hangosan lépkedtem közelebb hozzá.- Valami baj van... amit nem árulsz el. Ne próbálj átverni.- préselődtem neki hátulról, mire neki kellett támaszkodnia az ablaküvegnek. Arcát próbáltam meglesni az átlátszóüveg visszatükröződésében, de ez előtt gyorsan lehajtotta a fejét, hogy ne tudjam. Ha te így, akkor én is...

Lassan a kezeimet pólója alá vezettem, ami miatt megfeszült, és egyben felforrósodott a teste.

-Úgy látom, hogy nem tudod abba hagyni a hazudozást... de a tested legalább őszinte.- nem jött válasz, és a nyögései is sokkal halkabbak mint általában. Rákaptam a szemem a tükörképre... ahogy sejtettem beharapja az ajkát. Itt valami nincs rendben!- Tudod Mido mindig is ki akartam próbálni az ebédlőben...- erre egy nagyot nyöszörgött tiltakozóan. Menekülni próbált de erősen tartottam, és mellkasán végig szánkázó ujjaim kegyetlenül gyengítették izmait.

- Ha nincs ellenvetés...- vadul porcelán-fehér nyakát és vállát vettem célba, megszívva a vékony bőrt, feltűnő jelet hagyva minden nyálas csókot követően. Hirtelen még jobban nekivágódtam, lent is készen állva a további mocskos dolgok véghezviteléhez. Midoriya halk nyöszörgései egyszer-egyszer igazi nyögésekké formálódtak, teste akaratlanul is kívánta az enyémet, ritmusosan neki nyomódva cöveken álló tagomnak.

-Ahh... H...h...hagyd abba..!! U....undorító!- lélegzett egyre szaporábban, hogy már az üveg egésze bepárásodott. Egyik kezét hátravezette felsőtestemet hátra tolva...bár elég gyengén. Én elkaptam a kezét, és végig nyaltam rajta, mire kirázta a hideg és félve visszahúzta eredeti helyére.

- Igen? Sajnos egy szavadat sem hiszem már el. Undorító?- suttogtam a fülébe, majd ráharaptam. Kezemmel váratlanul simogattam végig hasfalán, míg el nem jutottam a... - Valamiért nincsen szinkronban a tested a szavaiddal...itt- fogtam rá farmeren keresztül.- megtudom mi az, amit igazán érzel.

-Aaah... elég!- rántotta hátra a könyökét, hogy megüthessen, ám ez is mint az eddigi összes próbálkozása sikertelennek bizonyult velem szemben.

-Biztos vagy te ebben?-ráfogtam a könyökre és magam felé húztam, míg nem Mido arca is jött hátra fele. Egyik lábamat az ablakpárkányra illesztettem a fiú lábai között, egyrészt hogy ne essen el, másrészt hogy megnyomjam az érzékeny pontjait.

-Hagyd abba, miért csinálod ezt?!-Most vettem csak szemügyre a kipirosodott arcot, ami egyszerre fénylik a könnyektől. Megsirattam... .

-Mert szeretlek, mindennél jobban.- Tenyeremet álla alá helyeztem, húzva őt még közelebb hozzám hogy megcsókolhassam. Ám az ismerős zöld fényre lettem figyelmes. Kiszabadult csapdámból az erejével, mire én csak meglepetten bámultam rá. Összeszorította a fogát és... meg....ütött... olyan erősen hogy hátra estem. Fájdalmasan estem a hátamra, a fülem csengett, az agyam kihagyott néha-néha egy kínzó másodpercet. Csak néztem elképedve... Mi történik?

-Mostantól ne gyere a közelembe!- talán ez jobban fájt mint az a kurva erős ütés.

-H...ha, ezt akarod- kezdtem bele küszködve azzal hogy ne ájuljak el.- ... akkor legyen.......... Gyűlöllek...

------timeskip------

Elment. Itt ülök az eldőlt asztalok és székek sűrűjébe, és próbálom összeszedni magam. Fáj az arcom, érzem hogy be is van dagadva, de ez érdekel legkevésbé. Nézem a plafont, várva arra hogy az majd válaszoljon temérdek kérdésemre. Mit rontottam el? Ilyen rossz ember vagyok, hogy ilyen életet érdemlek? Ahol mindenki csak üt és vág... még te is... -szomorúan kúszik le egy könnycsepp a bedagadt szemem sarkából.- El kell fogadnom engem nem tud szeretni senki...

Mint ha végszóra történt volna kivágódott az ajtó.

-Momo?- néztem fel rá kérdőn.

-Igen, gyere felsegítelek.- kezemet átvezette a nyakán, és így botorkáltunk a kihalt folyosó csempéin. Csendben volt. Az előbbi egy mondaton kívül nem mondott mást, csak mentünk egyenesen a szobám felé, amennyire megtudtam állapítani. Nemsokára sikerült elérnünk a Todoroki Shouto feliratú ajtóhoz.

A lány habozva benyitott és óvatosan lefektetett az ágyamba.
-Revovery Girl ma nincs itt, behívták az egyik kórházba reggel.- törte meg végül a csendet.- De gyógyteát tudok csinálni, az biztos segít kicsit helyre jönnöd.

Hátat fordított nekem és hallhatóan kigombolta az egyenruha felsőjét, majd a képességével egy maréknyi gyógyfüvet csinált. Kiment az előszobába, ahol talált egy vízforralót, amit az esti soba készítésére szoktam használni. Csak hamar kész lett a tea, amit óvatosan a számba öntött. Pár másodperc múlva tényleg jobban éreztem magam.

-Köszi.-sóhajtottam fel, megkönnyebbülve, hogy már nem fáj annyira a fejem.

-Nincs mit, végül is jó barátok vagyunk.- nagyon furcsán mondta, legalább is ez akkor tűnt fel, amikor észrevettem hogy nem rendezte a ruháit. Az inge lazán lelógott az egyik vállát teljesen szabadon hagyva, hatalmas melle pedig szemérmetlenül tárulkozott fel előttem.

-Köszi mindent, de már rendben leszek. Legalább érj be a második Eboshis órára, hogy ne legyen rád túlságosan dühös.- néztem fel rá.

-Ó nem, nem hagylak itt egyedül téged.-jött közelebb, de valamiért most nem taszított annyira a látványa, mint máskor. Leült az ágyamra, és rásimított a még mindig kicsit lüktető sebemre.

-Midoriya tette ezt?- választ nem kapott.- Szörnyű dolgokon mentél keresztül, nem érdemelnéd meg végre, hogy valaki lágyan és kedvesen megérintsen?- simította fel a pólóm végig húzva ujjait a testemen. Most nem volt kellemetlen, de kellemes sem.

-Ismersz netán ilyen valakit?- húztam a kezét magam felé, így elérve hogy felém másszon. Válaszul elmosolyodott. - Akkor mutasd meg mit tudsz....

___________________________________

Úuuuu de szemét vagyok😆🤣, de sajna itt kell most lezárnom, kedves kis mochikáim.
Remélem azért nem utáltok meg nagyon. Félreértés ne essék, személyszerint egyáltalán nem kedvelem Momot, és hát.... lehet nagy kérés de várjátok ki a végét lesz itt még rengeteg fordulat, de nem akarok spoilerezni.
Nagyon sokat gondolkodtam a folytatásról, és már kb teljesen kidolgoztam a tovabbi részek sztorijait, így a könyv nem lesz elsietve vagy összecsapva ne aggódjatok.😌😌

Köszönöm a kommenteket voteokat tovabbra is, lassacskánr elérjük az 1K-t, ami elképesztő! 🥳🥳🥳

Nem soká jön a kövi fejezet, szoval hamarosan újra találkozunk. Legyen szép napja mindenkineeek!🤗🥰