Sziasztok, drága mochikáim!🥰 🍡🍡Itt az új, friss rész. Előre leszögezném, hogy brutális dolgok vannak benne... ezért hát légyszi, aki nem bírja az ilyesmit az, ha teheti csak az elejét olvassa el! Arigato! 😇

Akinek van kedve hozzá, hallgassa ezt az ost-t hozzá, mert én ennek hatására írtam az alábbiakat...

-AAAAAAAAAAAAAA!- tiltakozott a tudatom egy vérfagyasztó sikolyt hallatva. Az ég felé emeltem arcom, míg könnyeim egyre csak záporoztak végig csorogva az orcámon.- NEM...NEM...NEM NEM NEM..NEM!!!!AAAAAAAAAAA!- nem tudtam elhinni, nem! Ki akartam adni magamból mindent... Aizawa el akart rángatni engem onnan, de a lábaim a földbe gyökereztek, majd mintha minden elszíntelenedett volna. Nem láttam mást csak kurva nagy feketeséget. Nemsokára szédülni kezdtem, majd végleg elvesztettem a lábam alól a földet. Hátrazuhantam, a végtagjaim fájdalmasan koppantak le a sárba, az elmém elhomályosult...

-----------------------------------------------------------

5 ÓRÁVAL EZELŐTT...
(Midoriya szemszöge)

______________________________________

-Még is mit művelek?- visszhangzott a fülemben a kérdés. Bárgyú egyben bizonytalan mosolyra húztam a számat, miközben az arcom lángolt. Semmit sem tudok, semmit! Neki dőlök annak a bizonyos ajtónak és szép lassan a tehetetlenség lecsúsztat a földre. Most értem ki Todo szobájából... sietnem kellene... hoznom a dolgaim, de...

Térdeimre illesztem a kezeimet, míg tekintetem a hideg csempét fürkészi. -Erőszakos lennék? Túlságosan erőltetném a dolgokat? De segíteni akarok Shoutonak, mindennél jobban!.... Vajon mi lehet az, amit ennyire el akar rejteni előlem? Ezernyi kérdés, de mind megválaszolatlannak tűnik előttem. Mégis mit... mit kellene tennem? Zavartan harapok az alsó ajkamban a történteken töprengve. Egyáltalán mit várok? Hogy Todo mindenbe beavasson? Hogy én legyek számára az első számú? Néha félek, hogy elijesztem a közelségemmel, és a folyamatos aggódásommal... de én ILYEN vagyok!... különösen, ha róla van szó... ÁÁÁÁ én teljesen meghülyültem!!- temettem vöröslő arcomat a két térdkalácsom közé, a kezeimmel a hajamba túrva tanácstalanul. Percekig merengtem, de semmi értelmes ötlet nem jutott hirtelen eszembe.

-Talán mindegy is!- ráztam meg a fejem, majd felálltam szinte energikusan.- Sietek vissza!- határoztam el magam, és szaladtam a szobámig. Gyors tempóban hajítottam be a szükséges holmijaimat a táskámba, és még indulás előtt szélsebesen lezuhanyoztam. Felkaptam magamra egy pizsamát és papucsot (All might 34. rajongói pizsamájának 5. újított változatát, a hozzá színben passzoló All might mamusszal...ha érdekel valakit), és céltudatosan sétáltam Todo szobájához, ahol ki tudja mi vár rám!

Épp a kilincshez nyúltam volna, mikor megszólalt valami fülsüketítő hang. -Még is mi ez?- fogtam be a fülem, a hang forrását keresve. A zaj egyre jobban lebénította az érzékeimet, sőt szédülni is el kezdtem. Rossz érzés kerülget... vajon a többiek is hallják?

Bár nagyon fájt a fülem, mégis próbáltam összpontosítani a körülöttem lévő halkabb hangokra. Ha jól hallom, Uraraka szobájából viháncoló boldog nevetgélés hallatszik... tehát ez a valami csak rám van hatással?!

Ide-oda dülöngélve meneteltem a lépcsőház felé, azonban a hang itt még erősebb volt, a további métereken pedig szinte beszakadni éreztem a dobhártyámat. Lassan mentem, rohadt lassan! A lépcsőig bírtam, mire hirtelen lerogytam a földre, lebucskázva a fokokon. A testem elvesztette minden életfunkcióját rettentő fájdalmak közepette. Ne, ne, ne! Teljesen ki vagyok szolgáltatva... ki lehet ez? Ugye ez csak egy vicc? Fájdalmasan próbáltam mozdítani tagjaimat, de nem jártam sikerrel. Várok, mivel csak erre vagyok képes. A fejem majd szétreped!

-Elég!- szedem össze az erőmet.- Ki vagy, és mit akarsz tőlem?- Válasz nem jött a kérdésemre, ami csak még jobban felidegelt. Hunyorogva emeltem fel fejem, úgy olyan 2 centivel a támadómat keresgélve. A lépcsőház ma még sötétebbnek tűnt mint általában, és hozzá ez a kínzó csend... szinte elviselhetetlenül hatott.

-Ki a fene vagy?!!- próbálkoztam újra, szaporábban véve a levegőt. Ismét csend honolt a helyiségben, ám nemsokára megfordult velem a világ, vagyis ez a szemét felkapott a vállára, mint valami krumplis zsákot, és rohanni kezdett ki az épületből, az éjszakába. A közeli lámpa, ha nem is teljesen tökéletesen, de képet adott az idegenről. Magas, izmos embernek tűnik, aki... valamilyen fekete maszkot visel. Hol hallottam maszkról... várjunk csak! Todo mondott valamit erről... a nő akivel harcolt nemrég, ő viselt hasonlót...

-Engedj e...- kezdtem volna bele, ám a hatalmas ember valamit csavarni kezdett a kezén, mire a zaj még hangosabbá vált. Teljesen elernyedtek az izmaim, lebénult mindenem. Még egy utolsó pillantást vetettem elrablómra, aki egyre gyorsabb tempóban vonszolt engem egy számomra ismeretlen hely felé. Alig kaptam levegőt, így bármiféle hangkiadás rettentő fájdalmakkal járt, de nem érdekelt!

-S...S...Shouto...o segí...segíts...-majd hirtelen lecsukódtak a pilláim...

Végem van?! Meg fogok halni? A...amiért küzdöttem, amit el akartam érni mind szertefoszlik?

M..Mi lesz Todoval?

-----------------------------------------------------------

JELEN (Tododroki szemszöge)

______________________________________

Kómásan kezdem el nyitogatni a szemem. Hol vagyok? Pár perc pislogást követően felismerem a jó öreg gyengélkedő falait, ágyait, műszereit. -Lassan ez lesz a 2. otthonom!- mosolyodok el halványan, majd nyújtózkodok egy nagyot. -Mit is csináltam én tegnap, hogy itt vagyok?- próbálok visszaemlékezni az estére. Hirtelen csapott belém a felismerés.

-MIDOOOO!- ordibálok zaklatottan, miközben a szoba függönyös ágyaihoz lépkedek. Vadul húzom el az összes függönyt, Izukut keresve kétségbeesetten. Egyik sem Ő!!! A betegek hol ijedten, hol dühösen merednek vissza rám, de én szóra sem méltatom egyiket sem. Hol lehet??

Nagy léptekkel szelem a csempéket Recovery Girl irodája felé. Lihegve esem be az ajtón, kopogás nélkül.

-Á Todoroki kedves felébr....

-HOL VAN???- kutatom továbbra is szerelmemet, csak most ebben a szobában. Egyszer csak megállok nagyot sóhajtva, és térdre rogyok. Ajkamba harapok, és igyekszem visszafogni könnyeimet.

Gyengéden megfogom a falfehér kezet és észrevétlenül egy puszit lehelek rá, majd ráhajtom a fejem. Még mindig hangosan és gyorsan veszem a levegőt, de lassan... lenyugszom, amint meghallom a kedves, ismerős hangot újra...

Ba-dum... ba-dum... ba-dum...

-----------------------------------------------------------

4 ÓRÁVAL EZELŐTT...

(Midoriya szemszöge)

______________________________________

Hideg van és sajog mindenem, ez minden amit jelenleg érzek. Óvatosan felülök, majd a szememet kinyitva körülnézek. Sötét van továbbra is, sőt az eső is eleredt, így teljesen eláztak a ruháim, ami kisebb didergésre késztetett. Körülpásztáztam újra a helyet. Kint vagyok a szabad ég alatt, nem messze az iskola kerítésétől a füves területen. Mellettem nem is olyan messze, egy rozsdás, lepusztult autó magányosan "fekszik". Nem tudni mikor került oda, vagy hogy miért, csak úgy ott van.

Az egyedüllét először félelemmel töltött el, de később reménykedve pattantam fel a talajról a suli irányába rohanva. Alig tettem meg másfél métert egy hirtelen kilőtt kötél tekeredett a lábamra, engem arra kényszerítve, hogy hanyatt vágódjak. Kellemes mondhatom! Arcom a sárban, testem a vizes ruhákban feküdve. Miért történik ez velem?- sóhajtottam magamban, majd elszántan szökési tervet kezdtem el gyártani. A sötét fák sűrűjéből egy fekete alak kecmergett ki, idegesítő és lenéző nevetést hallatva. Nem ismerem ezt a valakit, de nem valami szimpatikus!

- Jól van nem futok el- kezdtem bele újra a "csevegésbe".- csak végre mondd el mit akarsz tőlem!

- H..hogy mit akarok tőled?- röhögte el magát még egyszer.- MI mit akarunk tőled, öcsi! Nem mindegy.

- Legyen .... csak magyarázatot kérek!- mondtam még mindig félig a sárban tapicskolva.

- Bizonyára hallottál a hősgyilkosságokról a napokban...- itt határszünetet tartott, gondolom hogy drámaian fesse le ördögi tervük alapját.- ....az, hát a MI művünk! Biztos azon gondolkodsz, hogy MIÉRT?

-Miért?- sóhajtottam fel lassan.

- OOOO, tudod te a választ Midoriya Izuku.

-Honnan...- de nem hagyta befejezni.

- Tudunk rólad mindent, hogy ki vagy, és ami fontosabb KI VOLTÁL!- a kijelentésre felhúztam a szemöldököm, eltöprengve az ember szavain. -... lehet nálad is jobban ismerünk téged... a csalódottságot, a féltékenységet, a szomorúságot és a DÜHÖT, ami nem is olyan régen teljesen a hatalmába kerített. Szánalmas voltál, akár MI... megalázott, akár MI! DE TE MÉGIS....!- fogta meg szinte őrülten a fejét, rám ijesztő pillantást vetve.- TE....TE...HUUUUUU, DE GYŰLÖLLEK! Legszívesebben most helyben megölnélek, megfojtanálak... elég lenne pár perc, másodperc...

- Azt próbáld meg!- grimaszoltam felé gúnyosan.- Nem érdekel ki vagy, vagy kik vagyok. Az is hidegen hagy, hogy ki nem állhatsz! De egy valamit jegyezz meg, hogy mindenképp megállítom valamennyiőtöket, ha bele is szakadok!

- Bátor szavak attól, aki a szarban dagonyázik! Komolyan egy hangyafasznyi esély választ el attól, hogy ki ne belezzelek itt helyben.... de sajnos Igazság épségben akar látni téged.

-Igazság?- néztem kérdően- Az ki?-azonban választ nem kaptam, ezért változtattam a kérdésen.- Mire is kellek én nektek?- kérdeztem nyugodtan.

- Van valamid, ami nekünk nincs... igaz ezzel többen vannak így, de ez most más helyzet. Te egy vagy közülünk, és még is...- itt csettintett a nyelvével.- BIRTOKOLSZ SZUPER KÉPESSÉGET!- amint kimondta, minden egyszerre kristálytisztává változott: az a sok halott hős, a tömeggyilkosságok, minden ide kapcsolódik.

A képességet nem birtoklók fellázadnak...

... ehhez pedig....

-Te kellesz nekünk Midoriya Izuku!- elborzadva hallgattam az idegen elborult elméjének kivetülését. Ez őrültség! Jó még pár dolgot kihúzok belőle, aztán meglépek a one for all-al amilyen gyorsan csak lehet!

- Mit terveztek, hogy megöltök mindenkit, aki birtokol képességet... ahhoz hogy ez sikerüljön az emberiség 80%-át ki kellene irtanotok.- gondolkodtam ésszerűen, mire egy lenéző, gonosz kuncogás vette kezdetét.

- Dehogy, abba mi lenne a vicces?- emelte az egeknek kezeit, az esőbe nézve.- Csak a számunkra legveszélyesebbeket távolítjuk el az útból... majd, nos átvesszük a hatalmat!

- Hogyan?

- Egyszerű: mi válunk az új legerősebb hősökké, még hozzá a TE segítségeddel!- megdöbbenve hallgattam ezt az elvakult tervet.

-Haaaa?- adtam hangot a nemértésemnek.

- Sokat cseverésztünk már.... indulás!- kapott volna fel ismét a vállára, de az erőmmel szétfeszítettem a madzagot, majd 15 %-os támadással hátra repítettem. Most pedig futás!

Úgy 2 percem lehet a menekülésre, ameddig nem használja azt a szerkezetet a kezén, ami generálja a bénító hangot. Gondolkodj, gondolkodj! Eszement gyorsasággal haladtam a hátsó kerítés felé, ám a hang mögülem ismét megszólalt. Maradj nyugodt Midoriya! Még nincs rám nagy mennyiségben hatással... azonban előbb-utóbb mozgásképtelenné fog tenni. Mivel tudnám meglepni...kizökkenteni annyira hogy ne tudjon követni tovább? Várjunk....

Eszement ötlet.....deeee... nincs más esélyem!

Nagy levegőt vettem, készen állva, arra hogy az idióta ötletemet kivitelezzem.

-NEM. FUT. HATSZ. EL!- ordibálta a hatalmas ember felém lépegetve, különösen dühös ábrázattal.- Nem érdekel, ezért KURVÁRA megfizetsz! Levágom a lábaid. Letépem a körmeid. Kiverem a fogaid!... majd mindet megetetem veled. Ó igen...- kezdte el roppantgatni az ujjperceit.

Most vagy soha! Hihetetlen gyorsasággal, a one for all-t használva oda futottam a rozoga autóhoz, majd öklömet a jármű oldalához illesztettem. Vártam, hogy a célpont lőtávolságba érkezzen... Úgy érzem, mintha a másodpercek órákig, sőt napokig tartanának... minden olyan lassú és rettenetes.

A férfi, mint egy vadállat rohan felém, vele együtt pedig a "bénító". Még egy kicsit várok... még... még...még...

Most dől el minden, megmenekülök vagy... mindennek vége, amit valaha szerettem. Érzem ahogy az izzadság csorog le az arcomról, a testem remeg, a szívem hevesen dobog... és a látásom egyre homályosul.

Még...még...

MOST!

- ÁÁÁÀÁÁÁÁ- ordítok rekedten, miközben egy 100%-os one for all-t irányítok a rozsdás autónak. A tárgy neki csapódik a támadómnak, aki fájdalmasan esik hátra. A hatalmas csapás szétroppantja a böhöm embert, és persze a jobb karom is szilánkosra törik. Ellenfelemnek vagy 8 bordája eltörhetett, sőt a vére patakként ömlik ki a száján. Levegőért kapkod, és felém int fenyegetően. Miért nem hatástalanította a támadást....miért? Lihegve bámulom megrendülve...

Itt az alkalom! Fuss!...Fuss!...Fuss!... Fuss már az Isten szerelmére!

N..nem megy... nekem ez nem megy!

-Te jó Isten! Jól vagy?- siettem a maszkos alakhoz.

- Te kibaszott féreg! Még van pofád...?- kezdett volna bele a monológjába, azonban újabb adag vért hányt ki, majd az oldalához kapott fájdalmában.

- Annyira sajnálom!- térdeltem le mellé a sebeit felmérve.- csúnyán néz ki!

-Te már...hh.. csak tudod..- préselte ki a fogai közül.

-M...miért... miért nem védekeztél?

-Hogy miért azt kérdezed te...hhh...kurva!- majd leemelte a sötét maszkot.- Mert kibaszottul nincs semmim amivel tudnék!- ordította most már az arcomba köpködve. Végig mértem a férfit: az arca átlagos, akár bármelyikünknek, szemei viszont csalódottságot és szenvedést tükröztek. Fél és szomorú! Nagyot nyeltem, a ruhámból téptem egy darabot, amivel a sebeket igyekeztem ellátni.

-HOZZÁM NE NYÚLJ!- szorította volna meg a nyakam, de a kezeit 5 centinél magasabbra nem tudta emelni.

-Így el fogsz vérezni!- szorítottam össze a fogaimat, miközben sírni kezdtem. Csodálkozva nézett fel rám, majd hagyta csináljak mindent a kedvem szerint. Egy ideig csend volt, szinte hallatszott a tücsökciripelés és a szél susogása.

-Kölyök... - törte meg végül a csendet.

-Tessék?- töröltem le könnyeimet a kezemmel, majd az idegen bánatos szemeibe néztem.

- M...miért... nem futsz el?- kérdezte egyre nehezebben véve a levegőt.- hisz én... halottan akartalak látni... megkeseríteni téged...

-Mert...- kerestem én magam is a választ.- mert, ahogy mondtad ugyanolyanok vagyunk!- tettem a kezeimet a sebesült feje alá.- igaz minden, amit mondtál... szomorú és csalódott voltam utálva mindet és mindenkit. Fájt, hogy én SENKI vagyok! DE utána All might kiválasztott ...és adott az erejéből, míg neki semmi se maradt...

-Á...átadta...?- nézett rám kikerekedett szemekkel.- ...teljesen. Akkor hát, nincs mód.. hogy mindenkinek legyen?- csordult ki egy könnycsepp a szeme sarkából.

-Nincs...

-Köszönöm, hogy elmondtad... - itt elcsendesedett, mintha gondolkodna valamin. -Meg tennél nekem... egy szívességet?-nézett rám könyörgő szemekkel.

-Persze!- mosolyodtam el keservesen.-Mit kell tennem?

-A kezemen...- köhögött fel ismét vért a torkán.- az órám hátulján nyomd meg a piros gombot... Ne aggódj ez nem csapda!- teljesítettem a kérést, majd kérdőn néztem rá, mire nagyot sóhajtott.- Körülbelül 5 percem van... míg meg nem...halok.

-HOGY? Nem! beviszlek a kórházba...- kezdtem volna felemelni.

-Nem lehet! Igazság hamarosan meg tudja, hogy elszöktem, és hogy bezavartam a tervébe. El fog jönni megölni, lehet személyesen is. Muszáj megsemmisítenem az órát, még mielőtt ide találna.

-Nincs más mód?- reménykedtem, miközben a sós cseppek utat törtek maguknak.

- Ahhoz képest mennyire gyűlöltelek, most meg akarlak menteni... vicces nem?- nevetett fel gyengén.- vette semmibe a kérdésem. - Vigyázz magadra, sokan megakarnak ölni téged, vagy épp elrabolni. Igazság mindenképp fel fog téged kutatni... azt hiszi amit én is hittem, hogy te vagy a kulcs a képességszerzéshez. 1 hónap múlva eljönnek...és mindenkit megölnek a UA-ben, a hősügynökségeket felrobbantják, nem lesz más... csak SZENVEDÉS! Amit mi érzünk minden egyes nap...- szótlanul hallgattam, de közben próbáltam levenni róla az órát.

- Nem fog sikerülni...- mondta csendesen. - ez már a testem része... egy velem.

- Hogy lehetsz ennyire nyugodt?- ordítottam. - Nem félsz?

- Félek, csupán... egész életemben féltem. Gyűlöltem mindenkit, aki szerencsésebb és erősebb volt nálam.

- Engem is gyűlölsz, vagy nem? Akkor hát, miért választod mégis a halált?

- Te magad mondtad... UGYANOLYANOK vagyunk...- amint ezt kimondta, a teste millió darabra robbant, engem elrepítve méterekkel odébb.

Meg sem tudtam kérdezni a nevét... Az erős lökéshullám hatására hátra estem, a fülem csengett, míg a halott vére beterítette az arcom, a ruhám. Félelmetes volt, hogyan vált egy élő ember hirtelen... semmivé.

DE egy valamiben biztos vagyok....hogy Ő nem volt SENKI...

IIIIIIII, itt a fejezet vége! 😊😅A sok késést kompenzálva megírtam ezt a rohadt hosszú részt... remélem nem fogjátok alatta unni az agyatokat! Nekem sok energiámat igényelte ez az érzelmekkel teli folytatás, mert a háttérsztoriról itt derültek ki a durva dolgok. Igyekeztem kurva izgalmas történetet kitalálni, ami nem túl sablonos, és ami akár az eredeti sorozatban is megállná a helyét.

Megköszönném, ha kommentelnétek, hogy ez sikerült-e vagy nem. Mindenesetre továbbra is köszönöm a vote-okat kommenteket, meg hát útközben 7400-as olvasottságú lett a "Mit tettem", szóval rettentő boldog vagyok. Legyen mindenkinek szép napja drága mochikáim! 😘😘🥰🍡🍡