-Midohh, le kell szállnod rólam...- kérlelem rettegve.

-Midoriya, ne engedd hogy meggyőzzön, hidd el jót tesz neki ez a kis edzés...-mire Midoriya a kétségbeesett szemeimbe néz, és belesimít nyugtatólag a hajamba... A tenyerem lángolni kezd, terjedve felfelé. Mi van ha megsérül...h..ha megégetem?? Nem gondolkodtam csak...

-AZT MONDTAM, SZÁLLJ LE RÓLAM A ROHADT ÉLETBE!!!- löktem le magamról vadul, mérgesen a szemeibe nézve. A lángok már az egész baloldalamat beborították, és dühösen kapkodtam levegőért.

Midoriya szeme megtelt könnyel és csak engem bámult.

MIT TETTEM?
__________________________________

-Te..te még is mit csinálsz Todoroki?!- ordított át a terem másik végéből Eboshi. A hangos felkiáltás rántott vissza a valóságba. Végig néztem a vállamon, ahol még mindig nagyban vöröslöttek a lángok. 

-Én csak...- próbáltam mentegetőzni, majd kétségbeesetten igyekeztem a jobb kezemmel kioltani a lángokat, persze sikertelenül. Mi..Miért nem működik a jegem??? Mi történik velem?

-Haaaaaj- sóhajtott Eboshi.- Gyere fiam meglátogatjuk Recovery-t!

 A többiek az elhangzottak hatására jól hallhatóan fellélegeztek, amit a nő sértődött, gyilkos szemekkel viszonzott, a torkát dívásan megköszörülve. 

 Nemsokára hozzám lépett majd szokatlanul, kedves és szelíd mozdulattal a gyengélkedő felé tolt. Ki hitte volna, hogy ez az ideges és kegyetlen nő így is tud viselkedni. Igaz még hátra szólt valami gorombát a többieknek, hogy "csinálják tovább rendesen a feladatot, vagy a következő órán a szart is ki fogja belőlük verni".  Mondhat egyáltalán ilyet egy tanár? Ha nem lettem volna ennyire szörnyű helyzetben, talán el is mosolyodtam volna, na mindegy... . Csendben szedtük a lábunkat, a kihalt folyosón, miközben a bal oldalam még mindig folyamatosan, mint valami máglyarakás világított. Pár perc múlva már a kedves Recovery Girl aggodalmaskodó tekintetével találtam szembe magam. 

-Már megint itt!- nevetett fel keserűen.- úgy látom gond van a képességeddel. 

-Nem nincs csak...- próbáltam megúszni a "kis" titkom kiderülését. Mert végül is mit fogok én mondani, ha rákérdez mi váltotta ki a balesetet.

-Ne hallgass a fiúra, komoly baja lehet! Nem tudja eloltani a tüzét még a jegével sem...sőt a jobb oldalát nem is tudja egyáltalán használni.- itt kis határszünetet tartott, majd mint valami boszorkány rám förmedt.- Nem így van?!!

-De...- adtam meg magam és lehajtottam a fejem. 

-Rendben akkor, először is oltsuk el a tüzet!- adta ki a parancsot az orvos. Na erre kíváncsi vagyok! Még sosem történt velem ilyesmi... elképzelni sem tudom, mit fognak csinálni a lángjaimmal. Csak nem öntenek le egy pohár vízzel... ugye? A gondolatmenetemből egy ismeretlen, fura hang zökkentett ki. Mi a...? Felfogni sem tudtam hirtelen, valami habot fújt rám Eboshi ördögi kacajt hallatva. 

-Poroltó?!!- kérdeztem felháborodva. 

-Most miért, van jobb ötleted?- nevetgélt tovább a sensei, akit az idős hölgy is követett nemsokára. Pazar, még ki is nevetnek!- Na ne duzzogj!

-Jó...- feleltem szárazon.- Most már mehetek?

-Először még meg kell hogy vizsgáljanak te csacsi! (csacsi?) De nekem mennem kell! Sok sikert kedves!- intett az idős hölgy felé, majd távozni készült. Még az ajtóból visszanézett felém, beleégetve gyilkos szemeit az enyémbe.- De te a 2. órámon időben ott legyél vagy...!- nem fejezte be, de így is libabőr futkosott a hátamon, ahogy Eboshi lehetséges opciói eszembe jutottak. 

-Gyere, Todoroki!- tessékelt be az alacsony hölgy a másik szobába, ahol leültetett az orvosi ágyra. Valami műszert hozott be serényen, majd azt lerakta mellém, sőt annak a vezetékét az arcomra, mellkasomra illesztette.

-E..ez mi?- kérdeztem félve.

-Ez? Tudod a képességek lehetnek agyi, illetve érzelmi, azaz szívi eredetűek. Most azt vizsgálom ezzel az orvosi eszközzel, hogy a tüzed melyik kategóriába esik, hogy az eredménynek megfelelően kezelni tudjam. Bár van egy sejtésem, hogy az eddig visszafogott érzelmeid váltják ki a problémát... de azért nézzük meg!

-Értem...-válaszoltam unottan. Várjunk ez azt jelenti, hogy rá fog jönni, hogy Midoriya úgymond közelsége váltja ki ezt a dolgot? Mit csinálj...

-Úgy látom szívi.-mondta váratlanul. UH SHIT! 

-Éreztél mostanában valami furcsát, vagy szokatlant?

-Nem semmit.- hazudtam magabiztosan. 

-A te esetedben ez különösen fontos, mivel mindketten tudjuk, hogy te úgyszólván rideg, másoktól elzárkózó személyiség vagy, ezért a hirtelen támadt érzelmeid erősen hatással lehetnek a lángjaidra. Ugyanis nem tudtam, nem észre venni, hogy mostanában sokkal nyíltabb és érdeklődőbb vagy az emberek felé.

-Nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet.- cáfoltam meg rögtön.. hát az igazságot.

-Ha te mondod kedves, akkor hát nincs mit tenni... ebben az esetben sajnos... hát a képességek érzelmi területét nem nagyon ismeri még az orvostudomány, szóval csupán pár, gyenge nyugtatótablettát tudok adni, amit vegyél be azonnal, ha megint elvesztenéd az irányítást az erőd felett. 

-Rendben- mondtam, szinte boldogan, a tablettákat szorongatva. Akkor ez megszünteti ezt a fájdalmas, és gyötrő érzést végre, amit... Midoriya iránt táplálok!

-De azért erősen ajánlom, hogy figyelj az érzéseidre, sőt a megtagadásuk helyett, próbálj meg nem ellenállni. Így könnyebb és kiegyensúlyozottabb életet élhetsz. Minden esetre szólj, ha változást tapasztalnál. Tudod... bármikor szívesen látlak itt, ezért ne habozz idejönni, ha problémád van. Legyen jó edzésed!

-Köszönöm, viszlát!- mondtam hálásan, még az előbbi szavain merengve. Nem! Eldöntöttem, hogy békén hagyom, mert... Ő a legfontosabb számomra. Igen, így lesz a legjobb, ha elzárom magamba...

Félve futottam vissza a tanterem felé. Még is mit csináljak? Hogy viselkedjek? Rettegek, hogy megint könnyes szemmel tekint majd rám, amitől csak még jobban meggyűlölöm magam. Nem értem miért, de a mellkasom majd beleszakad ebbe. Fáj! Kurvára fáj!

Nagy levegőket veszek, majd bizonytalanul belépek az öltözőbe, ahol mindenki a negyedórás szünetét élvezi. Bent persze, amint meglátnak a többiek, több 100 kérdéssel halmoznak el. Nincs nagyon kedvem válaszolni egyikre sem, de azért pár tőmondatot odacseszek hozzájuk. Az egyetlen aki érdekelne, nincs itt. Hol lehet? Nagyon megbántottam? Nem akartam ennyire rákiabálni, csak... megijedtem, hogy fájdalmat okozok neki.

A hangos ricsajból elmenekülve, a fürdőszobába lépkedtem. Megtámaszkodtam a mosdó hideg falában, és csak meredtem magam elé. Itt mindig csend és nyugalom szokott lenni, amit máskor annyira szeretek! Máskor? Hát igen, most csak szomorúsággal tölt el a magány tudata. Egyedül. Régen azt hittem, minden így a legjobb: család nélkül, ismerősök nélkül, társak nélkül és barátok nélkül. Akkor még is mi változott bennem? Miért változtam meg ennyire? Mi miatt? Miattad!

Hirtelen, mintha csak végszóra történt volna kivágódott az egyik wc ajtaja, rajta pedig Izuku lépett ki. Mindketten meglepődtünk, de én nem mertem az arcára nézni. Hátráltam majd gyorsan a mosdókagylóhoz fordultam. De akkor még is miért, néztem bele a tükörbe Izuku arcát vizslatva? Ezzel csak azt értem el, hogy még jobban el kezdett fájni a mellkasom, és füstölni kezdett a bal kezem. Akkora egy barom vagyok! Látszik, hogy pár perce a wc-ben, egyedül sírdogált, gondolom miattam és a hülyeségeimen.

-Todo...- kezdett bele a mondandójába, miközben a könnyeket törölte le az orcájáról. Nem kell egy szót sem mondania, jól tudom hogy vége van köztünk mindennek.-...sajnálom!

- Tudom, akkor végezni akarsz ezzel az egésszel...- meredtem bele a tükörbe, szomorú szemekkel. De nem az történt, amit vártam, azaz hogy gyorsan kiviharzik a szobából, nem! Odafutott hozzám és hátulról megölelt, apró kezeit összekulcsolva előttem. Én már semmit se értek!

-Miről beszélsz te kis buta?!- nevetett fel, ami picit furcsa volt, mert a könnyei továbbra is záporoztak le a földre, és persze a nyakamra.

-Nem! Te mit csinálsz?!- kezdtem el lefejteni a kezeit.-..gyűlölnöd kellene!

-Shouto, nézz rám kérlek.-súgott bele a fülembe a fiú, mire gyorsabban kezdett el verni a szívem. 

-M...minek?- próbáltam menekülni, továbbra is csak a csempét bámulva. Nagy sóhajtást hallatott.

-Haaaj, olyan makacs vagy Shouto!- lehelte a nyakamba, majd mikor már azt hittem feladja, váratlanul egy zöld fényre lettem figyelmes, majd arra, hogy Izuku a köztem és a csap közötti szűk helyre furakodott be a képességét használva. Épp, hogy elfértünk, így a testünk szorosan egymáshoz lapult. A zöld hajú kezeivel a hajamba túrt, így megakadályozva, hogy hátráljak. 

-Midoriya, fejezd be!- utasítottam kemény hangon, de ő csak még közelebb hajolt hozzám.

-Nem, amíg meg nem hallgatod a bocsánatkérésemet!

-Bocsánatkérést....még is miért...

-Egy kicsit, most maradj csendbe Todo...- csitított le az ujjaival.- azt akarom mondani... hogy sajnálom!... amiért nem figyeltem rád kellően... amiért csalódnod kellett bennem.- kezdte a padlót bámulni "szégyenében".- Fontos vagy nekem, nagyon fontos! Annyira csodállak, hogy nem is vettem észre, hogy belül szenvedsz.- már kezdtem volna tiltakozni, de szorosan hozzám simulva átölelt.- Tudom, ne is tagadd! Mostanában valami nyomja a szíved, ezért nem is vagyok meglepve, hogy baj van az erőddel. És... azt is tudom, hogy sokáig vissza kellett fognod az érzelmeidet, és hogy önmagadba zárkóztál, de... most itt vagyok neked... ezért kérlek avass be a dolgokba!

-Ezt nem...- sóhajtottam. "Ezt nem tehetem veled!"- visszhangzott a fejemben. 

-MIÉRT NEM!- kiáltotta, és éreztem, hogy még jobban sírni kezdett.- MIÉRT NEM VAGY HAJLANDÓ MEGOSZTANI VELEM A PROBLÉMÁIDAT?- lökött el magától felháborodva. Csak bámultuk egymást hosszú perceken keresztül. 

-Mert nekem is te vagy a legfontosabb!- préseltem ki a számon halkan.

-Ha tényleg így van, most elmondod nekem mi bánt!- fogott rá a két alkaromra, mire ridegen belenéztem a szemeibe.- Nem árulod el akkor!?- kérdezte a homlokát dühösen összeráncolva, majd hirtelen megállt és lefele kezdett nézni.- ....akkor kénytelen vagyok...-bámulta továbbra is szégyenlősen a padlót, és beharapta az alsó ajkát. Mit tervez? 

Azonban nem tett semmit, csak percekig mozdulatlanul állt. Olyan 5 perc múlva hirtelen fel nézett rám, mire értetlenül meredtem magam elé. Mit akar most csinálni? Nem tudom miért, de félni kezdtem. Mért végül is Midoriya terepe a meggyőzés, sőt addig nem is nyugszik, amíg a terveit véghez nem viszi. Csak legyél erős, Todoroki! A velem szemben levő nagyot nyelt és teljesen elvörösödött, engem bámult, mintha valami olyan dologra készülne, amihez hatalmas lelkierő szükséges. Kezdjek el futni?

-A...akkor... kide.. ma...- jelentette ki borzasztó halkan, a szavak végét elharapva. 

-Mit mondt...?- de nem tudtam befejezni, mert a zöld fény ismét "közbe szólt". A földre kerültünk, úgy hogy Midoriya mellett támaszkodtam meg kétoldalt. A szánk szinte egymáshoz préselődött, közel van. Nem, Shouto állj ellen! Fel akartam tápászkodni, de Midoriya lábait gyorsan körültekerte a csípőmön. Éreztem a levegővételét, az izmainak megfeszülését, testének minden apró porcikáját, heves szívdobogását, mindenét! Boldognak érzem magam, rettentő boldognak! Mikor váltam ekkora perverzzé? Ijedten és félve nézetem bele az eltökélt, smaragd szempárba. 

-Kérlek hagyd...

-Nem hagyom abba! A...azt mondtam, hogy "akkor majd kiderítem magam".- mondta idegesen, de mégis lágyan az arcomra simított.- Én vagyok az oka igaz? 

-Nem, dehogy is!- vágtam rá rögtön.

-De én vagyok, érzem... Mond, m...m..mit szeretnél tőlem?- fürkészte a kétségbeesett szemeimet- ÉN..ÉN..ÉN MINDENEMET NEKED ADOM! Ezért kérj tőlem bármit!- mosolygott rám eltökélten, majd közelebb hajolt hozzám, és finoman összeérintette ajkainkat. Édes volt kedves és érzelmekkel teli. Mit tegyek, teljesen elveszi az eszem? Fel kellene kelnem és a következő órára készülni, de... de teljesen megbabonázott. Végig csókoltam a póló által szabadon hagyott kulcscsonton és puha vállon, majd újra visszatértem azokhoz az édes, bódító ajkakhoz. Egyre közelebb és közelebb szorítottam magamhoz, mintha, soha sem tudnék betelni a közelségével. Szeretem! Szeretem a bőrének puhaságát, arcának szépségét, hajának színét, hangjának szelídségét, azt a csodás mosolyt, azt a kisugárzását, amivel mindenkit rögtön elbűvöl, azt a kedves és jóindulatú lelkét, amit senki elől sem zár el, mindenét... mindent... . Odaadnád mindezt, csak nekem? Senki másnak csak nekem. És...és neked.. neked mi marad? Veled mi lesz? Te csak, adsz és adsz és adsz?! 

-Mi a baj, Shouto?- nézett rám kérdőn, aggódva Izuku. Felültem a hideg csempére, és a kezeimbe temettem az arcom.

- Én ezt, nem akarom! Nem akarok az a szemét lenni, aki megfoszt téged mindentől, aki kihasznál, és aki... elrabolja tőled mindezt!- fakadtam ki, miközben a lángjaim újból utat törtek maguknak. -Látod, nem tudom megfékezni ezt a mohó és pusztító oldalamat!?- mutattam a tüzemre, és szaporán a tabletták után kezdtem kutatni a zsebembe, amiből egyet gyorsan be is vettem. Midoriya először meglepődött, majd angyalian elmosolyodott, sőt nevetni kezdett.

-Shouto, annyira, de annyira szeretlek!- mondta, mit sem törődve a hirtelen megjelenő, illetve eltűnő lángcsóváimmal, sőt egy édes, szerelmes csókot is lehelt az ajkamra. Megrökönyödésemet tetézte az is, hogy Mido lassan visszafeküdt a csempére engem magára húzva. A fiú egyik kezével szelíden simogatta a hajam, míg a másikat a hátamon pihentette nyugtatólag, miközben én a mellkasán feküdtem. Biztonságban érzem magam, és boldognak.

-Ez jól esik.- jegyeztem meg az  alattam lévőnek.

-Ha erre van szükséged csak szólj, bár ez kicsit nehéz nekem...

-Mido, nehéz vagyok!- jutott eszembe, hogy rajta tehénkedek az egész testsúlyommal.

-N..nem erről van szó... csak...olyan hangos...- vörösödött el.

-Mármint, mi?-kérdeztem értetlenül, majd rájöttem, hogy a gyors és zajos szívverésemre gondol.

-...a szívem.- nyögte ki, amin azonnal elmosolyodtam.- Huuuu, te nem könnyíted meg a dolgot, pont ilyenkor, ilyen sármosan mosolyogni!

-Ja rémlik valami, "elájulok ha mosolyogni kezdesz"?

-Hé, nem ezt mondtam!- fordult el zavarában.- Csak azt mondtam, hogy jól áll neked.

-Hát nem is tudom, kiderítjük?- incselkedtem vele, majd egy szépfiús mosolyt eresztettem felé.- Mi az Midoriya-kun? Minden rendben?

-Te gonosz!- takarta el a szemeit édesen. Kaptam is az alkalmon, ezért szenvedélyesen megcsókoltam. Mido, teljesen kipirult, és szaporábban vette a levegőt, valamint belefúrta könnybe lábadt szemeit az enyémbe, és azt mondta, hogy:

-Még!

Teljesen ledermedtem. J...jól hallottam?...

____________________________________

Bocsááááánaaat! Kicsit szemét helyen "zártam le" a fejezetet. Ilyen ez, de sajnos 2000 szóig szeretek írni, mert addig talán nem ijedtek meg a rész hosszúsága miatt. Az a baj, hogy mostanában a fejezetek alá, mindig oda kell írnom, hogy "sajnálom, hogy ilyen sokáig nem csináltam semmit itt", de kérlek nézzétek el nekem, most sok minden jött közbe az elmúlt 3 hétben. Ám ne aggódjatok a célom továbbra is az, hogy hetenként egy fejezet legalább legyen, ezért remélem nem lesz újra ilyen 3-4 hetes kimaradás. Nagyon, de nagyon boldog vagyok a 4400 megtekintésért, sőt azért, hogy ennyire szépeket írtok a komment szekcióba, imáááááádlaaak titeket!😘😘❤❤🍡🍡💕 Jó nyarat kívánok minden kis mochikának!!!!