Jól esett, mintha a tragikus teher egy részét átvette volna tőlem. Percekig így maradtunk, mivel egyikünk sem akarta megszakítani ezt a biztonságot nyújtó ölelést. Kiadtuk egymásnak a hatalmas fájdalmunk, kedvesen simogatva a másik hátát, és hallgatva a két gyorsan verő, rakoncátlan, szerelmes szívet.

Nem nagyon emlékszem, hogyan jutottam el a szobámhoz, minden olyan tompa és homályos, mintha minden elmosódott volna. Benyitottam az ajtón, és rögtön belevetettem magam az ágyamba, magamra húzva a takarót. Szomorú vagyok, de nem tudom most mit kellene kezdenem ezzel az érzéssel. Az igazat megvallva sosem tudtam. Valami bajom van! Kurva nagy bajom... Hányingerem van, szédülök, és reszketek mintha valamit tettem volna.... valami rosszat. Minden arcizmom megfeszül, szemeim szinte lázasan cikáznak ide-oda a szoba egyik sarkától a másikig. MEGŐRÜLÖK! Fáj, rohadtul fáj. Valaki.... valaki... valaki. 

Egyszer csak lépkedéseket hallok magam mögül, bár meg sem mozdulok, csak merengek tovább előre, mit sem törődve az idegennel. Már nem nagyon érdekel, ha megint megsérülök... vagy ha meghalok, csak ne kelljen tovább szenvednem. Én csak nem akarok érezni semmit. Nemsokára az ágyam csikorgására lettem figyelmes, ami azt jelenti, hogy az ismeretlen közel van, nagyon közel.

Csöndben füleltem az apró neszekre, de egyáltalán nem volt kedvem védekezni, vagy ellenállni. Vártam, összeszorított fogakkal azt a bénító érzést, amit még pár napja éreztem azon a bizonyos üldözés végén.......de semmi. Percekig csak a kinti tücsök ciripelés hallatszott, és az este halk moraja. 

Épp fordultam volna hátra, de szép lassan két apró, meleg kezet éreztem átfonódni a testemen. Lefagytam, de mozdulatlanul meredtem továbbra is előre. Sötét van, a kék függönyömön keresztül gyönyörűen ragyog be a holdfény, és a távolban a lombok lágyan susognak az esti szellőben. A kedves kis karok tulajdonosa pedig közelebb fészkelődött hozzám, és belefúrta fejét a nyakamba, így haja puha érintése kellemesen csiklandozta bőröm. A szobát átjárta az a csodás illat, amit annyira szeretek.

 - Miért vagy itt?- törtem meg a csöndet.- ...késő van... aludnod kellene...

- Azt próbálok...- kuncogott édesen, mintha az hogy itt alszik olyan természetes lenne.

- HOGY MI?- emeltem fel meglepődve a hangom, és megfordultam. Azonban arra nem számítottam, hogy így majdnem összeérintettem arcunkat. A beszűrődő fény megvilágította azokat a zöld szemeket, amik meglepődve vizslattak engem. Midoriya, ahogy szokta rögtön elnézett másfelé, azonban én továbbra is nyugodtan, mégis szomorúan néztem arcát.- M...miért...miért nem tudsz rám nézni? Undorodsz vagy....

-NEM!- vágta rá, engem félbeszakítva.- Én...én csak zavarban vagyok.- vezette rám határozottan tekintetét, majd folytatta.- Shouto....- a keresztnevem hallatán meglepődve figyeltem szavait.- Shouto elképzelni sem tudom, mit érezhetsz most de....de tudd, hogy én mindig itt vagyok hogy... hogy rám támaszkodhass. Én azt akarom, hogy megtűrj magad mellett, és hogy bízz bennem. 

-Midoriya, nem én vagyok aki ellöki a másikat!- néztem dühösen felé. Hogy mondhatja ezt? Ő döntött úgy, hogy nem kér belőlem!- Nem értelek, és... soha nem is foglak...

-Todo...

- NE SZÓRAKOZZ VELEM!- ültem fel, magasról méregetve őt, felháborodottan.- MILYEN JOGON HÍVSZ ÍGY? EZ MIÉRT JÓ NEKED? Hogy újra, és újra elutasítasz, aztán visszajössz és úgy teszel, mintha... mintha nem tudnád...- teljesen kikeltem magamból, és mérgesen felhúztam az arcomhoz, a pólóját erősen megmarkolva. Midoriya csak kikerekedett szemekkel figyelte a hirtelen kirohanásomat. 

-NEM UTASÍTALAK EL! MÉGIS MIRE CÉLZOL? MI A BAJ?- nézett velem farkas szemet, most már ő is dühösen.

-MI A BAJ!?- kérdeztem hisztérikusan, majd felháborodva oldalra néztem. Nagy levegőket vettem, és késze álltam, hogy kiadjak végre mindent magamból. 3....2....1...

- IZUKU, FOGD MÁR FEL VÉGRE, HOGY SZERELMES VAGYOK BELÉD!- ordibáltam le, miközben egy pillanatra megjelentek lángjaim. Szomorú voltam, úgy éreztem, hogy vége....most már a legjobb barátom is el fog hagyni.-MOST PEDIG TŰNJ EL!- tettem, hozzá a sírással küszködve, leengedve őt a kemény szorításomból. Ahogy vártam, Midoriya teljesen ledermedt, és lehajtott fejjel ült csöndben.- HHHöhh... gondoltam.-nevettem fel keserűen.

- Te....te..TE NE HIDD, HOGY KIISMERTÉL!- nézett fel rám dacoló, smaragd szemeivel. Már épp válaszoltam volna valami "kedveset", amikor hirtelen megragadta a felsőmet, és lehúzott magához egy szerelmes, lágy csókra. Nem hittem a szememnek. Nem értek semmit! Puha, fényes ajkait kedvesen mozgatta az enyémen. A csók végeztével ránéztem, válaszul pedig egy angyali mosolyt kaptam. 

-...miért? MIÉRT, CSINÁLOD EZT VELEM?- mondtam kétségbeesetten.- ...miért kínzol tovább? Szórakoztat, ha az érzéseimmel játszhatsz? 

- Te ilyennek ismertél meg?- kérdezte lágyan, gondoskodóan végig simítva arcomon. 

- Akkor..... akkor megsajnáltál, vagy netán szánsz engem Tsukishi miatt!?

- Shouto, értsd meg kérlek, hogy nagyon béna vagyok az érzéseim kimutatásában... és... de.. szóval...- dadogott talpig elvörösödve- soha, de SOHA nem hitegetnélek ilyesmivel. Veled akarok lenni, támogatni téged... mert... te vagy a legcsodálatosabb ember akivel valaha találkoztam! Kedves vagy, udvarias, bátor és.... és akárhányszor rád gondolok felgyorsul a szívem. Mindig segítesz másokon, és az egész lényedből sugárzik... a szépség... jó nem csak a jóképűségedre gondolok... vagyis....- bámulta a takarót zavarában.- ... az egyetlen aki nem érti a helyzetet az én vagyok! Miért pont engem szeretsz?.... bárkit megkaphatnál, Momot vagy...- itt megállt. Hallatszott, hogy sírni kezdett, de nagyot nyelt, próbálta szavakba önteni keszekusza gondolatait, ezért én biztatóan csöndben hallgattam.

-Amikor ott kellett hagynom té...é..égehd, rosszul éreztem magam, sőt SZÖRNYŰEN! P..pedig rettentő boldog voltam, hogy bekötözhettem Todo fájó sebeit, h..hogy úgy éreztem kellek neked, és hogy gondoskodhattam rólad. Mert, akárhányszor láttalak téged megsérülni, folyamatosan, szünet nélkül féltem és aggódtam. Nem tudtam miért, csak megállás nélkül ez az érzés kerülgetett. Aztán megértettem végül, mikor...Most már elmondom! Az....az apád nem olyan rég, még a sérülésed napján magához hívott "beszélgetni".- hadarta el. 

-Az apám, csak azt ne mond...

- Mintha a lelkembe látott volna, észrevette, hogy.... hogy...és azt mondta, hogy hátráltatlak, és hogy amit teszek, azzal a te álmaidat akadályozom meg.- mondta teljesen elkeseredve, könnyei csak úgy potyogtak le a fehér lepedőre.- EZT NEM AKARTAM, BÁRMIT CSAK EZT NEM! Be kellett látnom, hogy igaza van... Ezért muszáj volt....kellet, hogy eltaszítsalak magamtól, de ezzel együtt saját magamat is aláástam. Gyűlöltem magam, mégis örültem, mert tudtam, hogy te így boldog lehetsz...

-Midoriya! HAGYD ABBA!- kiáltottam felindulva, majd egy óriásit sóhajtottam.- Hát ezért löktél el magadtól?- mosolyodtam el és szerelmesen átöleltem. Meglepődve viszonozta tettem, és megtörve sírdogált, kiadva minden szomorúságot, ami ennyi ideig nyomta a szívét. Simogattam kicsi hátát, és néha bele-bele pusziltam nyakába. - Ígérj meg valamit...- toltam el óvatosan magamtól, hogy a szemembe tudjon nézni.

-hfm...hfm mit hfm?- kérdezte két szipogás közben, könnyes pilláit rám vezetve.

-...hogy nem fog érdekelni bárki bármit mondjon, csak az amit tőlem hallasz, rendben?- töröltem le a könnyeit, megsimogatva puha orcáját, majd rá mosolyogtam.- Mert előttem is csak a te szavaid lebegnek. Te vagy az egyetlen, akit magam előtt látok. Senki mást, csak téged, Izuku.- jelentettem ki magabiztosan, majd magamhoz húztam a fiú keskeny derekát, és újra hozzáérintettem ajkaim puha, édes párnácskáihoz. Újra a mennybe éreztem magam.

- Még mindig, úgy érzed nem szabad nekünk? Hogy helytelen, amit teszünk?- Fénylő, smaragd szemei ártatlanul meredtek az én eltökélt tekintetembe. Kinyitotta a száját, a sós cseppek pedig ismét patakként özönlöttek le arcáról.

-....

- Nem muszáj kimonda...

-Szeretlek!

 Csak egyszer mondta ki ezt a szót, csak egyetlen egyszer! Mégis úgy éreztem, hogy ez az aprócska szócska a világ... a minden... az egyedüli. A hold sarlója szemet kápráztatóan megvilágította, a könnytől fénylő bőrét, enyhén vöröses szemeit, csillogó ajkait, és egy olyan tekintetet, amit soha életemben nem fogok elfelejteni! Ilyet mindenki csak egy alkalommal tapasztal élete során. Nehéz kifejezni, vagy leírni... mivel a szótárunkban sincs megfelelő szó, amely le tudná festeni tökéletesen ....ez az ŐSZINTE, MEGHAMISÍTATLAN, TELJES SZÍVBŐL ÉS LÉLEKBŐL SZÁRMAZÓ SZERETET. 

....

Békésen simogattam szerelmem haját, aki szemben velem átölel, illetve hozzám bújva alszik csendesen. Nem tudok betelni a látvánnyal, így nem igazán van kedvem álmodni. Figyelem, apró szuszogását, ahogy mellkasa fel- le mozog, bájos szeplőit, haja ide-oda lengését. Mindenét imádom, és mindenért hálás vagyok, az összes másodpercért amit a társaságában tölthetek. Adok egy puszit kipirult homlokára, és még közelebb vontam magamhoz, hogy érezzem bőre melegét, és hogy halljam szíve dobbanását. Nem akarok elaludni! Félek, hogy megint rémálmom, lesz amiben őt kínzom. Hagy ne kelljen szenvednem! Nem! Inkább virrasztok, hiszen itt és most minden olyan tökéletes. 

Midoriya mocorgott egy kicsit, mintha meghallotta volna gondolataimat, és ujjait összekulcsolta az enyémekkel, majd mint aki jól végezte dolgát álmában angyalian elmosolyodott. Megnyugodtam. Alig telt el pár másodperc ez után, szemeim a fáradságtól lecsukódtak, de még sokáig éreztem Izuku nyugalmat sugárzó melegét és bódító illatát, így már akaratom ellenére, végül elnyomott az álom.

Itt van az új rész! Bevallom én ezt a részt vártam a legjobban, és remélem tetszik nektek.🍑🍑🤗🤗 Ne ijedjen meg senki történetet a látszólagos "Happy End"-től eltekintve folytatni fogom, sőt nagyon sok fordulatot tervezek még bele. Lehet eddig ezt nem említettem, de szívesen fogadok kritikákat, ezért írjatok kommentet, ha úgy érzitek, hogy valami nem jó. Köszi minden kis mochikának, hogy ennyien követitek a story-t!!!🥰😘😘🍡🍡🍡