Nem vagyok egy nagy komolyzene imádó, de úgy gondolom ehhez a fejezethez csodásan illik ez a darab, ezért ha gondoljátok hallgassátok a fejezet olvasása közben. Köszi 😘😘😭😭

- Ma csak Recovery Girl-köz kell lemennetek, aki mond néhány dolgot nektek, de utána szabadprogram van. Keddtől, azaz holnaptól viszont ez a spártai tanterv fog életbe lépni. Van kérdés?- nézett körbe rajtunk, de mindenki teljesen lefagyott, a sok sokkoló információtól. A tanár úr sóhajtott egyet, majd kilépett az ajtón, intve maga után, hogy követhetjük. 

Halkan lépkedtünk Aizawa-sensei nyomában, a gyengélkedő irányába. Ilyen csöndbe sem voltunk még! Bizonyára mindenki szomorú és meg van rökönyödve, az alig pár perce elhangzottak hatására. A mellettem gyalogló, apró fiúcska is lehajtott fejjel közlekedik. Rákérdezzek? Nem hiszem, hogy most akarna válaszolni. Szeretném, hogy újra mosolyogjon, ahogy mindig. Eszembe jutott Tsukishi vidám arca. Igen, minden bizonnyal Midoriyával jól kijönnének. Kiült egy mosoly a számra, ennek a gondolatnak hála. Épp a szomorkodó fiúhoz szóltam volna, mikor a gyengélkedő ajtaja hirtelen kinyitódott, rajta pedig Aizawa lépett ki, ijedten. Kiküldték volna? 

-Hát gyerekek, nagyon rosszkor jöttünk, Recovery Girl épp próbálja visszahozni az életbe az egyik beteget.- mondta kikerekedett szemekkel. - Az óra elmarad. Menjetek nyugodtan vissza a szobáitokba, nekem még hoznom kell pár dolgot, hátha meg tudjuk menteni a KISLÁNYT. - amint kimondta az utolsó szót, a lábaim a földbe gyökereztek, és el kezdtem szédülni.

-MIT MONDOTT?- ordítottam félelmemben. Aizawa megállt, de nem nézett hátra.- AZ ANYUKÁJA ITT VAN?

- A lány a halálán van, jobb ha nem tartasz fel!- majd később lágyabban hozzá tette- Nem, az anya már két napja meghalt, de nem mondtuk el eddig a gyermeknek... de hallottam, hogy míg itt pihentél összebarátkoztatok, őszintén sajnálom.- ment tovább dolgára, engem itt hagyva. Midoriya rám vezette elkeseredett könnyes szemeit.

- Todo, én annyira sajn....- nem érdekelt már semmi, berontottam az orvosiba. A szemeim megteltek könnyel, és a tudatom kezdett elhomályosulni. A látvány borzalmas volt, és szívszorítóan tragikus. Tsukishi kábán, szinte üveges tekintettel nézett felfelé, teste minden porcikájából vér folyt ki. Szeméből egyre csak potyogtak a könnyek, és vérfagyasztóan sikítozott. 

-ANYA! ANYUCI! Segíts kérlek... úgy félek. FÁJ.... NAGYON fáj!!!A MAMÁMAT AKAROM!!!- kiáltozott fájdalmában. Szörnyű volt és vérfagyasztó, látni ennyire zokogni. Közelebb léptem, az ágyához, ekkor vett észre az idős hölgy.

-Az anyukád nemsokára megérkezik, ezért ne aggódj.- majd meglepődve rám pillantott.- Todoroki, menj ki! Ezt nem szabad látnod! 

-Miért nem szabad? Valakinek mellette kell állnia! Hát nem hallja mennyire retteg?

-..de nem akarom, hogy ez kárt tegyen a lelkedben...

- A lelkembe? Tudom, hogy még csak 17 vagyok, de előbb vagy utóbb meg kell majd tapasztalnom, a hasonló helyzeteket. És most ennek a lánynak szüksége van támogatásra!- válaszoltam szinte tiszteletlenül. 

-Renben, már úgy sem....- nem fejezte be, de tudom, mit akart mondani. Nem szabad összetörnöm! Szüksége van rám, mivel nem fog eljönni az anyukája.... Leültem az ágya mellé, és lágyan hozzá szóltam:

-Tsukishi, én vagyok.

-Shutu?- rekedtes hangja, mintha egy kis örömöt árult volna el. Tekintetét nem emelte rám, csak a plafont bámulta továbbra is. Recovery Girl-höz fordultam hirtelen, aki értve ebből a pillantásból, odasúgta:

- Az agya már nem működik rendesen, nem lát, és nehezen mozog.- válaszul bólintottam egyet. Nagyot nyeltem, de visszanyerve önuralmamat, kicsi, vézna kezeit karjaimba vettem.

-Ne félj, megvédelek!- jelentettem ki.

-Igazán?- mosolyodott el picikét.- Megígéred?

-Persze, bízd csak ide!- hazudtam, de közben a sírhatnék egyre csak fojtogat. A mellettünk lévő monitor pedig egyre gyengébb szívritmust mutat.

-Annyira fáj.... mintha....mintha szétszakadnék- mondta a kislány, miközben egyre nehezebben veszi a levegőt.- vagy.... mintha valami a mellkasomra nehezedne...mint mikor Mochi rajtam aludt...

-Mochi?

-A......a...a cicu...som.-felelte egyre lassabban.- Anya mindig mondta hogy...nem kellene...fel en...gednem az ágyamra.......de én...nagyon szeretem.....km...- el kezdett köhögni, de a torkán saját vére jött fel. Egy tálat emeltem elé, a hátát kicsit megtámasztva, hogy nehogy belefulladjon a folyadékba.

-Semmi baj- mondtam, nyugalmat sugárzó hangon, és megsimogattam a hátát szelíden, majd lassan vissza engedtem a párnájára.- Látod, nem fog történni semmi rossz, amíg én itt vagyok.- engedtem el egy kedves mosolyt felé. 

- A...amikor mosolyogsz- itt meghökkentem, mert azt hittem hogy már nem érzékel semmit a képi világból, de ezek szerint csoda történt!

-Mi van, amikor mosolygok?- biztattam boldogan.

-Olyan vagy, mint Moc...hi- végre elmosolyodott és kedvesen hozzátette.-... bár ő barna-fehér foltos....Imád játszani, és ilyenkor...mindig olyan boldognak tűnik... de nehezen jön ki az idegenekkel...vagy más macskákkal. Egyszer véletlen...a játék hevében ráléptem a farkára és......-újra el kezdett könnyezni- nem jött vissza sokáig, azt hittem örökre elhagyott engem.

- De végül visszatalált igaz?

-Vissza....auuuuuuuu, DE FÁJ!!- sikított egy nagyobbat. Nem tudtam, mit csináljak, csak még jobban megszorítottam puha, törpe kezeit. 

- Nem lehet fájdalomcsillapítót adni neki?- fordultam hátra Recovery Gir-höz, aki egy fejrázással adta, tudtomra, hogy már nem lehet az icipici lány fájdalmain segíteni.

-S....Shutu?.... Ha innen kikerülök, bemutat...hatlak... Mochinak?

-Jó..mit szólsz a holnaphoz, bár holnap hosszú napom lesz, de mindenképp meg szeretném látogatni sorstársamat- mosolyogtam rá ismét.

-Megegy..eztünk....-mondta, de kis szemhéjai kezdtek lassan becsukódni.

-Ne, Tsukishi, néz rám kérlek! Most nem aludhatsz el...- kezdtem el nyugtalankodni.

-Álmos... vagyok.... majd holnap... is meglátogathatsz..

-Nem, nem, nem- estem teljesen kétségbe- r...rosszul, mondtam, majd elfelejtettem... sokáig távol leszek...ezért..- már nem tudtam visszafogni könnyeimet-.. ezért legyél még egy kicsit velem....kérlek...- temettem bele az arcom, összekulcsolt kezünk mellé, felfodrozódott, véres lepedőjébe. Az idős nő kedvesen a vállamra tette a kezét, mintha azt mondaná " Elég volt kis diák, hagyd hogy végre nyugovóra térjen" NEM, NEM, NEM!  Ő semmiről sem tehet, akkor hát miért kell meghalnia? MIÉRT? 

-Ne add fel, hallod? Hős akarsz lenni, nem?

-I....ige...en!

- Akkor harcolj, és küzdj, mi lesz velem, ha bajba kerülök... ki fog majd megmenteni, kolléga? 

-Shu...tu f....f...fájni..fog?- kérdezte, amin teljesen lesokkolódtam- nem kell... tagadni.... tudom, hogy a mennyországba.. kell mennem.- mozdulatlanul álltam, és csak potyogtak a könnyeim. Mit mondjak? Mit tegyek?

- Dehogy... pár angyalka lejön majd hozzád, felvisznek oda, ahol csak felhők vannak. Minden csupa rózsaszín, amerre csak ellátsz!

- Vatta...cukor?

-Aha...vattacukor borít mindent, és egész nap tudsz játszani anyukáddal és Mochival, érted? 

-anyuval és Mochival...és Shutuval...- amint, kimondta ezt a pár, aprócska szót lecsukódtak szemei, és teste elernyedt.

-Tsukishi! TSUKISHI! TSUKISHI!- ordítottam kikerekedett szemekkel.- Ne! Maradj itt mégis velem!- öleltem magamhoz, gyenge, hideg testecskéjét. Ám a kis Tsukishi nem nyitotta ki többé a pilláit.- Ígérem...hogy erősebb leszek....hogy...ilyen ne történjen újra, drága Tsukishi.

Lassan visszaengedtem a kislányt a párnái közé, és még egy apró puszit leheltem, kicsi homlokára, és hátrálni kezdtem. 

-...és azt is megígérhetem, hogy bosszút fogok állni ezért.... amit veled tettek!-jelentek meg a lángok körülöttem.- Nem nyugszom, amíg meg nem bűnhődnek!- mondtam, haragtól összecsikart fogakkal. Mérhetetlen mennyiségű dühöt és gyűlöletet éreztem akkor. Bosszút akartam és azt, hogy más is szenvedjen. 

 Az ajtóban Aizawa-sensei állt, aki szomorúan megpacskolta a vállam vigasztalásképpen, de én rávezettem gyilkos pillantásomat. A sensei, csak nyugodtan állta a tekintetem, és közben kinyitotta előttem az ajtót.

-Tanár úr, ezért még valaki meg fog lakolni!- mondtam teljesen átadva magam a gyűlöletnek és a bosszúnak.

-Ne felejtsd, hogy a több erőszak, csak még több szenvedéssel fog járni. Ne hagyd, hogy tetteidet a bosszú vezesse!- az idegesítő szavakat, csak elengedtem a fülem mellett. Nem én kezdtem ezt a vérengzést. DE TESZEK RÓLA, HOGY ÉN FEJEZEM BE!

Kiléptem a folyosóra, és szembe velem egy sírós Midoriyát pillantottam meg, aki rohamosan közeledett felém.  Az arcomon még mindig érzem azt a vad és gyilkos tekintetet, a lángjaim pedig erősen és perzselően égtek. Biztos fél tőlem és szörnyetegnek tart. Legalább már örökre el tudom ijeszteni magamtól, így legalább nem fog megsérülni miattam. Azonban ő nem ment el, még csak egy szót sem szólt. Lassan lépegetett felém, és egy szomorú, mégis biztató mosoly kíséretében magához ölelt kedvesen. 

Az égető lángok kialudtak, de maradtak helyette az egyre záporozó sós cseppek. Váratlanul ért a dolog, és az elkeseredettség teljesen át vette felettem az irányítást, ezért szomorúan viszonoztam tettét. Jól esett, mintha a tragikus teher egy részét átvette volna tőlem. Percekig így maradtunk, mivel egyikünk sem akarta megszakítani ezt a  biztonságot nyújtó ölelést. Kiadtuk egymásnak a hatalmas fájdalmunk, kedvesen simogatva a másik hátát, és hallgatva a két gyorsan verő, rakoncátlan, szerelmes szívet. 

_________________________________

Ahogy ígértem, még ma kész lett a második fejezet. Bevallom őszintén, én magam sokszor elsírtam magam az írása közben. Szívemet lelkemet beleadtam, hogy tele legyen érzelmekkel, és hogy megható legyen. Remélem sikerült! A történet szempontjából pedig, azért fontos ez a rész, mert Todoroki tetteinek és cselekvéseinek indítékot és okot akartam adni a következőkre nézve. 

Másik dolog, pedig köszönetet akarok mondani, mivel valóra váltottátok az álmomat, azaz Todoroki és Midoriya története elérte az 1k-s megtekintést. Nagyon, de nagyon köszönöm!😭😭😭🥰🥰 Kívánok nektek csodálatos napokat, még ezekben a szörnyű, koronavírusos időkben is. Puszi minden kedves mochikának!!😘😘🍡🍡🍡