Az, hogy túlteszem magamat rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejtem, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszek az érzéseimhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkentem a fájdalmamat. Egy olyan szintre, ami nem tesz teljesen tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy akárcsak egy egészen kicsit is túltegyem magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarok túl lenni rajta. Miért is akarnék? Nem maradt nekem más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarom tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem én vagyok, igaz? Ők nem érzik azt, amit én. Az egyetlen dolog, amit akarok az az, amit már soha nem kaphatok meg. Baji-san elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés ez. Senki sem tudja, milyen kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak én.

❦ 𝓢𝓪𝓼𝓪𝓴𝓲 𝓕𝓾𝓳𝓲 ❦