Január 6, vasárnap
Végül úgy döntöttem, hogy Őt.
Felemeltem a kezem és óvatosan rácsaptam az arcára, ám elkapta a karomat és továbbra is ott tartotta a kezem. Fürkészte a szemeimet, próbálta kitalálni mit gondolok. Pedig magam sem tudtam, csak éreztem, hogy furcsa érzés van a hasamban. Nem tudtam, hogy éhes vagyok-e, vagy... Aha, lepkék. Persze. 100%, hogy nem vagyok belé szerelmes. Jobban belemélyedtem a szemébe és azt a 100%-ot inkább 99%-nak mondanám. BIZTOS a kaja. Azon kaptam magamat, hogy még mindig egymás előtt állunk, kezem az arcán az Ő keze pedig tartja a kezemet. Lágy bőréről végigsimítva húztam le a kezemet és lecsuktam a szemem egy pillanatra, majd továbbsétáltam. Hallottam, hogy elindul mögöttem, aztán halkan kifújtam a bent tartott levegőt. Gyorsan szedte a lábát, így hamar utolért és huncutul rám mosolygott, majd elkapta a kezem és szelíden, mintha félne hogy elhúzom, összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem, a szívem majdnem kiugrott a helyéből és elakadt a szavam. Nem mintha lenne, hehe.
– Aranyos vagy amikor gondolkozol.
Ekkor már tudtam, hogy nem élem túl a mai napot ezért vettem még egy nagy-nagy levegőt.
– Mondjuk nem csak akkor, de akkor különösen – vigyorgott egoistán, mint aki tisztában van azzal, hogy ettől elvörösödök. Összehúztam a szemeim, kikaptam a kezem az övéből és megfordultam. Haza akartam menni, mert ez rohadt cikiii volt, a másik ok, hogy amikor elengedtem a kezét elkezdtem fázni. Hipergyorsasággal elém termett és bár még mindig mosolygott, elmutatott egy "bocsi"-t.
Megforgattam a szemeim és a kabátjára mutattam, mert voltam oly hülye, hogy én nem hoztam magammal és a filmek szerint, a fiúk sosem fáznak. Most ő húzta össze a szemeit.
– Fázol? – aggódóan kérdezte, mire ajkam felfelé görbült, de bólintottam. Azonnal levette magáról a kabátját és rám adta, közben a karja – gondolom véletlenül – megsimította a hátam. Teljesen készen voltam, nem értettem semmit. Egy hülye lánynak éreztem magamat, én se tudom miért.