Január 7, hétfő
Finn éppen a cipőjét vette fel, majd amint hallotta a lépteimet feltekintett rám.
– Ó, jó a pulcsid bébi. Bár ez jobban állna – mutatott a sajátjára, miközben másik kezével közelebb húzott magához egy csókra.
Elpirulva felhúztam én is a cipőm, aztán végre elindultunk. Hosszú ideig csak csendben sétáltunk egymás kezét fogva, aztán Finn ismét megszólalt.
– Tudod mi állna jobban annál is? – kérdezte, mire összehúztam a szemöldököm, de aztán rájöttem hogy a pulcsijáról beszél, ezért érdeklődve fordultam felé. – A melltartód előről. Mert bár hátulról is szép...
Kihúztam a kezem az övéből, majd önelégült fejét megcsaptam. Sóhajtva emeltem a fejem az ég felé.
– Jó na, nélküle... – folytatta volna vigyorogva, ám egyik kezemmel befogtam a száját, a másikkal húztam magammal mert már láttam a McDonald's-ot. Ám az egyik ujjamat megnyalta, mire kissé megijedve elkaptam. Ő röhögve előrefutott, én pedig utána futva ráugrottam a hátára, mire azonnal megfogott nehogy leessek. A kajálda előtt tett le óvavatosan, aztán összekulcsoltuk a kezeinket.
"Nem voltam nehéz?" – kérdeztem tátogva, mire megforgatta a szemét.
– Baba nézz már magadra, még az xxs-s pulcsi is lóg rajtad. Hogy lennél nehéz? – kérdezett vissza, miközben beléptünk a mekibe. Éppen készültem elmosolyodni, amikor leesett valami.
Látta kicsit ijesztő fejemet, és gyorsan köszönt a többieknek, hogy megússza a leszidást. De nem fogom elfelejteni, hogy ez a kis sunyi benézett a szekrényembe, hisz máshonnan nem tudhatja a pulcsim méretét.
– Sziasztok gerlepár! – köszönt Sadie felfele görbülő ajkakkal, mire én is intettem egyet.
– Mit csináltatok eddig? Azt hittük sose értek ide, én meg mindjárt éhen halok – mondta értetlenkedve Caleb.
– Semmit, beszélgettünk... Aztán Maya elájult egy pillanatra – mondta Finn, a többiek pedig tátott szájjal néztek rám.
– Úristen mi történt? De már jobban vagy ugye? – ült mellém gyorsan Millie és aggódóan nézett.
Mosolyogva megráztam a fejem, hogy már nincs semmi bajom, de ahogyan visszagondoltam a délutánra akaratlanul is elhomályosodott a szemem. A többiek előtt nem akartam sírni, ezért pislogtam párat és elvettem az egyik étlapot. A srácok kicsit gyanúsan méregettek, aztán végül sóhajtva ők is azt tették amit én.
– Mit kérsz? – nézett rám Finn.
"Magamnak fizetem." – tátogtam neki.
– Majd akkor, ha egyedül eszel. Na mit kérsz? – mondta kitartóan.
Szemforgatva mutattam a cézársalátárá, mire Ő rázta meg a fejét.
– Na, egyél rendesen – fordult a pincér felé, aki szerencsére nem ismerte fel őket és bedigtált egy Sajtburgert, plusz egy Big Mac-et.
– Inni mit kérsz? – fordult most gyorsan felém, de én csak durcizva, karbatett kézzel néztem magam elé.
– Ah, akkor... Egy Capy epret kérnék meg egy Cherys Colát. Köszönöm – adta le a kettőnk rendelését, a csajszi pedig sietve ment a többiekhez is felírni a kívánságukat. Finn hosszú ideig nézett engem, aztán az egyik kezével odahúzott az ölébe.
– Nem hagyhattam, hogy ha majd pulcsit cserélünk akkor az enyém rajtad a földig érjen – suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg. Persze jó értelemben.
"Akkor neked salátát kellett volna enni, nem gondolod?" – pötyögtem bele a telefonba gyorsan, mire halkan elnevette magát.
– Nekem minden jól áll – jelentette ki, aztán elengedett, mert meghozták a kajáinkat. A kezembe vettem a hamburgerem, amikor észrevettem hogy a többiek vigyorogva néztek minket.
– Aranyosak vagytok – mondta Millie.
– Igen, nagyon – nyávogta Gaten, amin felröhögtünk, aztán elkezdtünk enni.