Január 7, hétfő
Egy béna mosollyal együtt bólintottam.
– Megtisztelő – mondta csípőre tett kézzel, és vigyorogva a számra nézett, ami kicsit sem volt feltűnő.
– Mit szólnál, ha olyat csinálnánk, hogy felelsz vagy vetkőzöl? – kérdezte, az én szemöldököm pedig az égig felszaladt.
– Ezáltal jobban megismersz – tárta szét a kezét.
"Mit értesz azalatt, hogy vetkőzés?" – tátogtam értetlenkedve.
– Leveszel valamit ami rajtad van.
"Várj itt!" – mutattam neki, és gyorsan leszaladtam az előszobába. Amint visszaértem Finnből kitört a röhögés, még az ágyról is leesett. Hát igen, elég vicces látvány lehetett, hogy cipőben, kabátban, sálban, sapkában és kesztyűben állok a szobámban, ahol kb 25 fok van. De én azért büszkén pillantottam magamra.
– Nem lesz meleged Hófehérke? – nevetett még mindig rajtam, de én inkább csak levetődtem az ágyamra, és mutattam hogy kérdezzen.
– Akkor... Hogy-hogy én vagyok az első barátod?
A kérdését kicsit furcsáltam, de azért válaszoltam.
"Mert még nem szerettem senkit."
Elmosolyodott.
– Tehát engem szeretsz?
"Hé, én jövök!" – tértem ki a válasza alól.
– Nem válaszoltál, le egy ruhával.
Megforgattam a szemem és levettem az egyik
kesztyűm.
"És én hanyadik vagyok?" – kérdeztem.
– Hmmm – gondolkozott. – Nyolc.
Hát, annyira nem sok, többre gondoltam, de nem is kevés, mint amit reméltem.
– Ugyanaz a kérdésem.
Összehúztam a szemem.
"Ugyanazt fel lehet tenni?"
– Nem válaszoltááál! – billentette oldalra a fejét. Levettem a másik kesztyűmet is.
"Öhm, sportolsz valamit?" – tátogtam, mert más nem jutott eszembe.
– Miért látszik? Nem, futni szoktam, ritkán pedig edzőterembe megyek, ha van időm.
Akkor azért ilyen gyors.
– Csókolóztál már?
Felkuncogtam, mert azt nem tette hozzá, hogy rajta kívül-e.
"Igen."
– De érted, rajtam kívül.
Szégyenlős mosollyal megráztam a fejem.
– Ó – mosolygott mint a vadalma. – Akkor tényleg mindenbe én vagyok az első neked.
MINDENBE. Öhm... Már nem azért, 16 évesek vagyunk, csoda hogy a szüleim a csókolozásért nem öltek meg. Ha már itt tartunk vajon Ő...
"Mikor vesztetted el?" – tátogtam olyan gyorsan, aztán mire rájöttem mit kérdeztem, befogtam a számat, nem mintha lett volna értelme.
– 15 évesen, asszem' nyáron – mondta egyszerűen, de azért látszott rajta az önteltség amiért ezt megkérdeztem.
– Mi a kódod? – kérdésére kissé felfordult a hasam, izzadni kezdtem.
"1223" – tátogtam, bár annyira kis rés volt az ajkaim között, hogy nem voltam benne biztos hogy lebírja olvasni.
– Hófehérkeee! Hát miért ez a kódod? – vigyora nagy volt, nekem viszont cseppent sem volt az. Sőt, semmi boldogság nem volt bennem abban a pillanatban, így hát lerántottam magamról a sálamat. De Finn továbbra is folytatta a beképzeltségét, miközben fogalmam sem volt róla, miért.
– Jajj drága, nyugodtan bevallhatod, hogy a szülinapom miatt ez a kódod – nevetett fel, hátravetett fejjel. Én azonban teljesen megdermettem, megmozdulni se tudtam. Az emlékeimen kívűl semmit sem hallottam. Csak Mandyt láttam magam előtt, aztán teljes sötétség kerített maga alá.