Január 6, vasárnap
[Finn szemszöge]
Gyorsan szaladtam az utcán, érdekes mód nem járt erre senki. Lenéztem a kezemben tartott lányra, aki aludt. Tudom, gonosz vagyok de elő kaptam a telefonomat és lefotóztam, ahogy a kezemben alszik. Még így – talán törött ujjal –, is gyönyörű volt. Gyors visszaraktam a zsebembe a telefont és futottam hazáig. Szerencsére nem lakok messze Mayától, pár perc alatt hazafutottam vele. Betörtem szinte az ajtón, mire a szüleim kifutottak a konyhából és döbbenten néztek rám, de én is rájuk, mindkettőjükön csak a köntösük volt.
– Fiam, mi történt? – kérdezte apa.
– Öhm – néztem végig mindkettőjükön, anyám pedig jobban összehúzta magán a ruhadarabot. – Izé, Mayának szerintem eltört az ujja és bekéne menni a kórházba, hogy megnézzék. De mivel még nincs meg a kocsim... – bicentettem ki apu kocsijára.
– És elájult? – kérdezte most anya.
– Nem, csak alszik.
– Aranyosak vagytok!
– Anya! Tudom, de vigyetek be a kórházba kérlek! – mondtam kicsi örömmel, látva hogy anyának tetszik... Ez az egész.
– Rendben, csak... Felöltözök – vakarta meg a fejét kínosan és felment a hálószobájukba.
– Jó lesz, ha anyáddal mész? El kell intéznem még valamit – nézett rám apa.
– Igen, csak szólj neki hogy siessen.
Apa felment anya után, és ekkor elkezdtem egy kis bűntudatod érezni, mert Maya azt mondta én csináltam ezt az ujjával. De... Ó, baszki! A telefont neki dobtam az ujjának! Pedig csak az ágyra akartam! Basszus! Mayát bámultam, és beletúrtam gyönyörű fehér hajába. Olyan... Tökéletes. Gyönyörű. És éber. Maya a szemeimbe nézett.
– Ne haragudj. Véletlen volt. Csak az ágyra akartam dobni – sóhajtottam.
Maya körülnézett és érdeklődve nézett rám.
– Itt vagyunk nálunk. Otthon – simítottam meg az arcát. Erre elmosolyodott, aztán eltorzult az arca.
– Sajnálom – suttogtam, majd lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Mikor a fényképező hangját hallottam, felemeltem a fejem és amolyan "Mit csinálsz?" fejjel néztem anyára.
– Mondtam már, hogy aranyosak vagytok.
– Maya felébredt – köhintettem egyet, de a lány csak mosolyogva nézett rám.
– Rendben, gyertek menjünk – intett anya és kisétált. Felakartam állni a lánnyal együtt, de ő felállt.
"Az ujjam tört el, nem a lábam." – tátogta mosolyogva.
– Tudom, de kényelmes volt a kezemet a fenekeden tartani.
Fújtatott egyet, majd előre ment. Na mindegy, ha már úgy van vele, semmit a kéznek, mindent a szemnek. Amikor beültem a kocsiba, annyit hallottam, hogy anya azt mondja: "Igen, szerintem is." Majd felnevetett.
– Siessünk – mondtam és ekkor végre elindultunk.
Kocsival 13 perc alatt ott voltunk, és én kivételesen a hírnevet kihasználva előretörtem Hófehérkével és anyával együtt.
– Maya White – szólt ki a doki, én pedig azonnal felpattantam magammal húzva a "beteget".
– Igen, ez törés, ha szabad kérdeznem hogyan történt? – állapította meg a doktor, miután megvizsgálta Maya ujját.
– Ráesett egy telefon.
– Ó, én is mindig mondom a gyerekeimnek hogy ne nyomkodják annyit azt a sza... Na mindegy teszek rá egy sínt, egy hónap múlva jöjjenek vissza. Itt a testnevelésre a kikérő – adta a kezembe a lapokat, aztán feltette a fehér kötést Maya ujjára és hívta be a következő embert.
– Pedig a tesi jó – leheltem Maya fülébe, mire megborzongott. Én ezt örömmel konstantáltam. Amikor beszáltunk a kocsiba, rögtön elkezdődött az "anya dumcsi".
– Jobb kezes vagy legalább? – próbálta poénra fogni anya.
Maya bólintott.
– Tudom, hogy annyiszor mondtam már, de tényleg nagyon cukik vagytok így együtt! – Maya kissé megdermett, én pedig érdekesen néztem anyára és direkt hangosan mondtam a következőt anyának.
– Eddig soha nem mondtad ezt semelyik barátnőmnél se, most pedig rögtön háromszor mondod ezt, pedig... Nem is vagyunk együtt...
Maya elhúzódott tőlem és felhúzta a lábát, amit karjával átölelt.
– Az előszobában csókolóztatok.
Mayára néztem, de nem kaptam vissza a pillantását, Ő kiféle nézett. Anyára néztem a visszapillantón keresztül és fejemet rázva széttártam a karomat. Anya szülői tekintettel nézett engem és Maya felé bökött a fejével. Amikor éppen kinyitottam a számat észrevettem, hogy megállunk Mayáék házánál. Mind a hárman kiszálltunk, a anyáék megölelték egymást és Maya eltátogott egy köszönömöt majd intett egyet és elindult... Be a házba. Nem felém, hanem be.
– Menj haza, majd sétálok. Köszi az egészet, szia anya! – mondtam neki és Maya után siettem. Ahogyan szokásommá vált, elkaptam a karját és magam felé fordítottam. Semmit mondó arccal nézett rám. Most mi van?
– Most... Mi a baj?
Kihúzta a karját a kezemből, és háttal állva befelé menet intett egyet és bement. De most mit csináltam?