Január 6, vasárnap
"Csak add vissza a telefonom" – tátogtam.
– Akkor, ha megengeded, hogy elmondjam mi ez az egész – nézett mélyen a szemembe és kezével fülem mögé tűrte az egyik tincsemet. Nem is tudom miért, kezemet kezére tettem és behunytam a szemem. Nem tudtam mi van velem, egyszerűen ahogy hozzám ért, már nem voltam mérges, inkább örültem hogy itt van.
– De akár csinálhatunk mást is – mondta. Kinyitva a szemem rögtön összehúztam és most magamat akartam fejbecsapni.
– Na – kapta el a csuklóm. – Ne bántsd magadat. És ne sírj többet kérlek.
Hozzábújtam, fejemet ismét mellkasába vetettem. Kezéből eldobta a cuccokat, és felemelt. Fejemet rögtön elhúztam, amint éreztem hogy nem éri a lábam a földet, és homlokomat az övének támasztottam.
Ahogy lenni szokott, most is elmerültünk egymás szemébe. Elindult a lépcsőn, fel a szobámba – látom mindent megjegyzett –, és letett az ágyra. Lefeküdt, én pedig mellé.
– Melyikkel akarod hogy kezdjem? – kérdezte, hogy mit magyarázom meg elsőnek.
"Az exed" – húztam fel a szemöldököm, miközben ezt leírtam egy lapra.
– Aham, látom féltékeny vagy – mosolygott, ám szerintem ez nem volt vicces. – Jó, jó mondom. A képet még ő állította be két hete, akkor kezdtünk el "járni", de szerintem mindennap megcsalt. A neve Melissa, holnaptól a te osztálytársad is. Azért nem állítottam át mert miután szakítottam vele tegnap, nem telefonoztam, csak akkor amikor írtam neked.
Hm. Hát, ha még nem is igaz jó kifogás lenne az biztos. De átgondoltam és elhittem neki, ezzel kapcsolatban már csak egy kérdés érdekelt.
"Miért szakítottál vele?"
– Öhm – pislogott, én pedig érdeklődve néztem. – Mint mondtam megcsalt és már untam.
Kicsit izzadtan mondta, ahogy láttam ezért összeráncoltam a homlokom.
"Nem is szeretted?"
– Hát nem.
Teljesen összevoltam zavarodva, nem voltam tapasztalt még ezen a téren, és ehhez kicsit hülye voltam.
"Akkor miért jártatok?"
Beharapta a száját, ami talán ha más helyzetbe lettünk volna még érdekel is, de most nem törődtem vele.
– Na öhm, hát na érted mi...
Kinyitottam a szám és értettem mire gondol. Akkor én is csak erre kellek neki?
– De figyelj, tudom hogy most mire gondolsz és nem. Veled nem... Akartam azt csinálni. Mármint... – teljesen elképedt saját magán és a tenyerébe temette az arcát. Én még mindig döbbenten ültem, és csak néztem rá de nem csináltam semmit. Kilesett az ujjai közül, aztán mivel látta hogy semmit nem csinálok inkább hátravetette a fejét és beverte a fejét a falba. Aztán mégegyszer, és megpróbálta harmadjára is de elkaptam a fejét. Megráztam a fejem, hogy hagyja abba, és abba is hagyta. Inkább úgy döntött, hogy most is megcsókol, de én kitértem előle és felmutattam a mutató ujjam.
"Most ne, inkább most az instát mondd el!'
Kicsit szomorúan bólintott, de nem kezdett bele. Várt. Rámnézett, becsukta a szemét és tovább várt.
"Nem sajnállak meg, talán utána. Na mondd."
Az arcába toltam a lapot, de a nap folyamán már századjára kapta el a csuklóim és odahúzott magához. Boci szemmel, kérő mosollyal nézett rám. Ördögien néztem rá.
"Haha" – tátogtam.
Hát nem barátocskám, mesélni jöttél, nem mást csinálni. Mikor látta, hogy nem fogom megcsókolni, lenézett a kezünkre aztán vissza rám. Hé, ez csalás nem bírok elhúzódni!
– Haha – mondta ő és megcsókolt. Elengedte a karom mert tudta, hogy nem fogok elhúzódni, és na. Okos gyerek ez a Finn. Végül egyszerre húzódtunk el.
– Én megkapom amit akarok bébi – kacsintott megint. Mi az hogy bébi?!