Sötét felhők fedték be az eget a temető felett. A gyásznép a friss sírok mellett állt. Siratták a halottakat. A papok már rég végeztek a szertartással, de senki sem akart elmenni. Egy fiatal férfi is volt közöttük. Az egyik pap megsajnálta őt, hogy egyedül állt a gyászos tömegben és odament hozzá. A férfi felnézett rá, és a barát halk hangon beszélni kezdett hozzá. Senki sem hallotta rajtuk kívül mit mondott, senki sem vette észre mily jelentős pillanat is volt. Végül a férfi a földre nézett és elhatározva magát elindult. Hátra hagyta a temetőt vissza se tekintve. Eldöntötte, ő is pap lesz, s ő is segít a szenvedőknek.

Teltek az évek. A fiatal férfi felnőtt, s elérte célját. Mindennél boldogabban fogadta a szent áldást és a nevet mit társai osztottak rá. Lőrinc. Oly hangzatos név, pont neki való. Mindent meg fog tenni, hogy szégyent e névre ne hozzon. Rengeteget tanult ezért, kutatott és okult, éveken át könyvekkel kelt és aludt. Mígnem egy szép napos reggelen nagy feladatot kapott.

- Kinevezünk téged Lőrinc testvér egy város papjának. Reméljük jól ki fogsz jönni az ottaniakkal és ifjú segítőddel János testvérrel - mondta a rendjének vezetője. Erre várt mióta papnak állt. Segíteni minden szenvedőnek, segíteni a népnek. Nem is várt soká, még aznap elindult társával karöltve a kijelölt városba. Félúton jártak már mikor rájuk esteledett. Az út mentén vertek tábort. Ekkor jutott Lőrinc eszébe valami igen fontos dolog, amire eddig nem is gondolt.

- János testvér, amúgy hogy is hívják ezt a várost ahova megyünk mi? - szégyellte magát, hogy erre nem kérdezett rá előbb. Csak az útirányt kérte el semmi több nem kellet neki, de most mikor lenyugodott egyre fontosabbá vált ez is.

- Tényleg, neked nem is mondták Lőrinc testvér. Veronába megyünk - hirtelen kitágultak Lőrinc szemei.

- Verona?

- Igen. Hallottál már róla? - kérdezte most János.

- Nem, vagyis nem hiszem, hogy erről. De attól még nagyon nosztalgikus - merengett el.

- Igaz is, te Olaszországból jöttél ide Angliába, mintha halottam volna, hogy ott is van ilyen nevű város.

- Van egy... Voltam ott...

- És a szülő városod? Milyen?

- Egy csodás, tündöklő város... Folyóval és szebbnél szebb épületekkel...

- Ha ilyen szép volt miért döntöttél úgy, hogy ide jössz?... Mármint, ha nem sértő a kérdés... - habogott a fiatalabb.

- Nem, egyáltalán nem sértő. Ha tudni akarod, elvesztettem valaki fontosat... Az ottani pap miatt álltam én is be a rendbe.

- Érdekes... És...

- És most ideje aludnunk, holnap még hosszú út áll előttünk - ezzel nyugovóra tértek.

Másnap megérkeztek Verona-ba. Minden tökéletesen nézett ki, a hely hercege fogadta őket. Még aznap megtartották az első misét. Remeknek ígérkezett az ittlét. Semmi felfordulás, semmi baj... Egészen másnap reggelig. A város két részre oszlott szét. Dulakodások, harcok és szitkozódások hallatszottak minden honnan. Montague és Capulet. E két fél, ki már azt sem tudja miért, de utálja a másikat.

- Miért érzem ezt olyan ismerősnek? - kérdezte este Lőrinc barát csak úgy magától.

- Ismerősnek? - kérdezett rá János, a kéretlen hallgatója kérdésének.

- Csak olyan, mint évekkel ezelőtt, mikor még mindenhol mindenki harcolt egymással minden felé. Rémes egy kor volt. Reméltem nem kell többet olyat látnom - válaszolt kelletlenül az idősebb.

- Tényleg, mintha emlékeznék ilyesmire régről, de csak homályosan... - gondolkodott fennhangon.

- Csak rá tudnék jönni mi is az oka az ellenségeskedésüknek... Talán... Talán akkor tudnék tenni ellene... - mondta szomorúan, majd elindult, hogy nyugovóra térjen.

Eltelt három év, majd még három és a városban továbbra is csak gyűltek, s gyűltek a holtak. Temetést tartottak temetés után. Szinte rutinszerűvé váltak napjai... Egészen addig a pillanatig... Kinyílt az ajtó, s a fiatal Montague lépett be rajta. Rómeó.

- Kérlek adj össze engem Júliával! - kiáltotta, s ezzel elindította a végzetes kereket. Mindent végig gondolva végül Lőrinc elfogadta, hogy összeadja őket... Mert talán most, ha már akkor nem...

- Miért egyeztél ebbe bele Lőrinc testvér? - hallotta maga mögött társának hangját.

- Nem hallottad? Mondtam, talán ez segíthet a két családnak kibékülni - mondta kioktatón.

- Hallottam csak nem hiszem, hogy ez lenne az egyedüli indokod.

- Nem is csak ez - erre érdeklődően csillogni kezdett János szeme. - Megfeledkeztél rendünk egyik alap pilléréről? A szeretet mindig segít! Szerinted milyen célom volt még!? - ezzel sikerült elhallgattatni a fiatalabbat, s remélte később sem fog kérdezni róla.

Az esküvő megtörtént még azon az éjjelen. Minden tökéletesnek látszott. Nyugodtan hajtották fejük álomra, és nyugodtan kezdték meg azt követő napjukat. Dél környékén volt már az idő mikor berontott Capulet-ék dajkája. Valakik meghaltak. Gyilkosság volt... Mercutio és Tybalt halott... A király mérges... És végül kiderült... Rómeót száműzték. Ekkor látta meg Lőrinc barát mekkora baj történt, de tenni nem tudott semmit. Csak imádkozott a szerelmesekért. Délután lett, és nyugalmát újból megzavarták... Júlia.

- Kérlek - kezdett bele, de nem is kellett volna semmit sem mondania tovább, akkor is segített volna neki. Mérget kevert és minden utasítást átadott a fiatal lánynak. Csak órák teltek el mikor megkapta a hírt.

- Júlia halott - mondták neki és szive megkönnyebbült. Működött a terve, bár öröme bánatnak látszott arcán. Már csak a pár másik felére volt szüksége. Levelet írt, hogy tudassa a boldog hírt, csak kellett valaki ki elviszi. Valaki akiben Rómeó megbízik.

- Benvolio - szólította meg az utcán a fiút. - Vidd ezt a levelet Mantova-ba Rómeónak szól. De nagyon vigyázz rá, a szerelemről szól - mondta kétségbeesetten.

- A szerelemről... Hajnalban indulok vele - mondta majd elrohant.

- Indul... Csak nehogy közbe szóljon az a fránya...

- Közbeszól? - lépett mellé János barát.

- Igen, közbeszól! Pont mint te az előbb. Csak tudod, ne lenne ilyen... - mondta nyugtalanul.

- Ilyen ismerős. Mindig ezt mondod Lőrinc testvér, de te is tudod, hogy a halált nem lehet megállítani - mosolygott a fiatalabb és elindultak vissza a templomba.

Egész éjjel imádkoztak a halottakért és élőkért. Lőrinc nyugtalanul várta a reggelt. Nem maradt sok idő mire Júlia felébredt. Megindult hát a temetőbe, de amit ott talált elkeserítette. Annyi hit, annyi szeretet, annyi szerelem, minden a... semmiért...

-Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Miért hagytál, Uram, minket el?
E kín mondd, miért kell?

Hisz ismersz nagyon rég,
a lelkem a tiéd! - "Aznap óta."
Teérted megtagadtam én
a test gyönyörét!

De békénk odalett,
itt már bealkonyul!
Mert a szeretet helyett
a pusztulás az úr! - "A szerelemről."

Én úgy irigylem mind,
kinek hite erős vár!
De gyarló lény vagyok,
kit elborít az ár, s hitért kiált!

Mit ér a hit,
ha hagytad mind e szennyet itt? - "Kedvese halott!"
Kiirtja magát az ember,
e kín mondd, miért kell? - "Mindig csak szenved az ember."

Hisz hirdettem a jót a híveid előtt!

Mind titkairól gyónt,
s az én terhem csak nőtt!
De egyre nehezebb
és fájdalmasabb lett!

De nem bírom tovább,
egy bűnös így kiált: - "Mostantól senki nincs velünk!"
Ez mind az én hibám,
hisz tőlem lett e frigy!

De egyedül hagytál,
mondd, miért akartad így?
Az önvád szorít! - " Megint."

Hisz nem is olyan rég
nem káromoltalak!
És kéznél voltak mindig
az ájtatos szavak!

Az élet nem nehéz,
a szeretet elég!
De az evangélium
most bennem porig ég!

Ó Isten messze fenn,
ki mit se tud, se lát!
Tekints végre rám,
és egy őrültet találsz!

És mindent megbánsz!

E kín mondd, miért kell?

Mit ér hát a hit,
ha hagytad mind e szennyet itt?
Kiirtja magát az ember,
e kín mondd, miért kell?

Mit ér a hit?
Hogy higgyek én, ha nem segít?
Ha Isten mindig eltaszít,
a hit semmit sem ér így!

Ebben a pillanatban megjelentek az őrök. Nem sokkal utánuk szinte az egész város ott állt. A herceg kérdőre vonta a helyzetet, és Lőrinc büszkén mondta el az egész történetet. Hisz mind az ő hibája, de az ítélete még váratott magára. Még meg kellett tartani jó pár ember temetését. A derék Mercutio-ét, Tybalt úrét és a két szerelmesét, Rómeóét és Júliáét. A temetés másnap volt. Az egész város elment rá. Már rég vége volt a szertartásnak, de senki se mozdult. Mindenki csak sírt. Lőrinc csak egyiküket nézte. A fiatal Benvoliot. Egyedül állt a sírokat nézve. Mély levegőt vett és odament hozzá. Mellette állt csak meg és halkan beszélni kezdett.

- Lehet, hogy most úgy érzed minden elveszett, de egy valamiben higgy nekem. A szeretet mindig ott lesz és mindig ott van az emberekben, akkor is ha nem látod. Ha másban nem is, de legalább ebben higgy mindvégig - mondta. Benvolio lenézett a földre és elhatározva magát elindult. Hátra se nézve hagyta maga mögött a temetőt. Lőrinc csak mosolyogva nézte.

- Csak ne lenne olyan ismerős...! - sóhajtott egyet.

- Miért mondod mindig ezt? - kérdezte a társa.

- Miért is ne, elárulhatom neked - mondta szomorú mosollyal. - Olyan, mintha a történelem ismételné önmagát... Nem is értem miért...?

- Ismétli önmagát?

- Igen, egyszer régen egy gyász napon ugyanezt mondta nekem is a városunk papja, mint én most az előbb a fiatal Benvolionak.

- Tényleg? - lepődött meg.

- Igen, e szavak miatt álltam akkoriban papnak - mosolygott. - Nagy megtiszteltetés, hogy pont az ő nevét kaphattam meg én is az egyházban.

- Nem is tudtam, hogy ön már az egyház által választott nevét használja - lepődött meg.

- Ne félj, hamarosan te is kapsz egyet. Ami pedig azt illeti ez az egész város végig emlékeket idézett bennem... Arról az időről...

- Arról...?

- Mikor még úgy hívtak Benvolio Montague - halványan mosolygott a teljes erővel felszínre törő emlékeken. - Mikor mindenki ki kedves volt számomra meghalt - kicsordult egy könnycsepp a szeméből. - Mikor magam mögött hagytam mindent... - jó pár percig nem szólt egyikük sem semmit, majd végül... - Csak arra lennék kíváncsi, mi lett vele, a pappal. Mi lett Lőrinc baráttal?... De... Azt hiszem, ezt hamarosan megtudom... Ég áldjon János testvér! - köszönt el mosolyogva, majd az őrök megfogták a karját, hogy a király elé vigyék ítéletre.

S becsapódott egy fedél, és egy újjabb ember fejezte be Rómeó és Júlia történetét.