Végre elérkezett az év legcsodásabb napja! Na jó, igazából csak a második, mert az év legcsodásabb napja az a nap, mikor az én drága édesanyám életet adott nekem. Mivel ma van a születésnapja, már kora reggel óta készítettem elő, a meglepetését, ami egy album volt, tele a kettőnkről készült képekkel, illetve egy közös vacsora. Nem túl sokra emlékszem abból az időkből, mikor az apám még élt, de arra ige, hogy anyám születésnapján, mindig egy csokor rózsával várta, hogy felkeljen. Én pedig igyekeztem ezt a szokást megtartani, így a csokrot a kezemben szorongatva vártam, mikor ébred már fel. A telefonom csörögni kezdett, én pedig idegesen kaptam a kezembe.

- Ainosuke Kun, szükségem lenne a segítségedre! - szólt bele Hoshikawa nyomozó.

- Mi történt nyomozó?

- Most értesítettek minket, hogy robbantás történt a közeli bevásárló központban, de ötletünk sincs, hogy ki állhat a hátterében.

- Sajnálom, de most nem tudok segíteni, tudja ma van az anyám születésnapja és megígértem neki, hogy ma csak vele leszek!

- Semmi gond, teljesen megértelek. Üzend meg édesanyádnak, hogy gratulálok neki! - kinyomtam a telefont és tovább vártam, hogy az anyám végre felébredjen. Mikor ez megtörtént, izgatottan topogtam az ajtó előtt.

- Boldog születésnapot! - kiáltottam és a kezébe nyomtam a csokrot.

- Ainosuke, hogy te milyen figyelmes vagy! Hihetetlen, hogy még most is emlékszel a csokorra! - egy pillanatra elszomorodott, de igyekezett ezt elrejteni előlem.

- Ez az egyetlen amire emlékszem abból az időből, mikor még apa is velünk volt, egyébként meg szeretek a kedvedben járni! Nem csak a virág az ajándékod, hanem ez is! - a fiókból elővettem az albumot és a kezébe nyomtam. Láttam, hogy vigyorogva lapozgatja az albumot, majd mikor meglátott egy közös képet az apámmal és velem, a mosoly eltűnt az arcáról.

- Honnan szerezted ezt a képet Ainosuke?

- A kis szekrényedben találtam, miközben képeket kerestem, amiket betehetek az albumba. Csak ez az egy kép volt benne, meg rengeteg levél, de ne aggódj azokhoz nem nyúltam!

- Ainosuke, hányszor megmondtam már neked, hogy ahhoz a szekrényhez neked tilos nyúlnod? Nem véletlenül szóltam rád annyiszor!

- Miért mi van azokban a levelekben, amiket tilos látnom? Mit titkolsz előlem anya?

- Honnan veszed, hogy titkolok bármit is? - igyekezett kitérni a válaszadás elől, de én átláttam rajta. Nem hiába vagyok a fia.

- Látom rajtad, hogy ideges vagy! Ha nem tetszik az ajándék, akkor csak mond meg!

- Nem az ajándék nem tetszik, hanem az, hogy nem figyelsz oda arra amit mondok! Mikor akarsz végre felnőni Ainosuke?

- Mondja az, aki képtelen meglenni vásárlás nélkül és folyamatosan azért nyafog, mert nem marad már több pénze!

- Ha értenéd az okát, akkor nem mondanál ilyeneket nekem!

- Megérteni? Mit kéne megérteni? elmondtad nekem bármikor is, hogy miért van ez a nagy vásárlás mániád? Sőt egyáltalán elmondtál bármit is, ami gyerekkoromban történt és közöm van hozzá? Elegem van abból, hogy állandóan titkolózol előttem! Bezzeg ha apa itt lenne, ő biztosan mindent elmondana nekem!

- Mire akarsz ezzel célozni Ainosuke?

- Azt, hogy bárcsak inkább apa maradt volna éltedben helyetted! - kiáltottam teli torokból, majd amikor eljutott az agyamig, hogy mit is mondtam, már túl késő volt. Az anyám ott állt mozdulatlanul, mint valami kőszobor és mikor meg akartam fogni a kezét, ő reflexből elrántotta.

- Szóval neked tényleg jobb lenne az, ha meghalnék?

- Nem én ezt nem így értettem!

- Ne aggódj, felfogtam! Kinek is kellene egy folyton csak nyafogó, vásárlás imádó anya, mint én? Remélem boldog leszel nélkülem! - ennyit mondott és sírva kiszaladt a házból. Én hiába kiáltottam utána, mint aki meg sem hallotta volna, csak futott tovább, míg szem elől nem tévesztettem. Miért kell nekem ennyire butának lennem? Egyáltalán nem érdemlek meg,e gy ilyen kedves és szerető anyát, mint ő. Hiszen ő volt az, aki felnevelt teljesen egyedül és ezért sosem várt el tőlem semmit, erre én meg azt mondom neki, bárcsak meghalt volna? Ideges és nagyon szomorú voltam, amiért ennyire megbántottam őt. Dühösen mentem be a szobánkba, majd az anyám fiókjából kiszórtam a leveleket, amik között egy videó felvétel bújt meg. Tudom, hogy nem lett volna szabad, de még is meg kellett nézzem. Beraktam a kazettát a tévébe és rányomtam a lejátszásra. A felvételen az anyám és nem kis meglepetésemre, a rendőrség főnyomozója voltak.

- Asszonyom, mi történt pontosan a férjével?

- Nos a férjem a nappalinkban felakasztotta magát! 

- Maga volt az, aki megtalálta a férjét?

- Nem. az ötéves fiam Ainosuke talált rá az apjára?

- Ő hol van most? Szeretnénk kikérdezni!

- Egy kórházban. Nagyon rosszul érintette amit látott és kapott egy kis idegösszeomlást! az orvosok azt mondták, hogy hosszú ideig bent fogják majd kezelni! - ekkor minden lepergett a szemem előtt. Ahogyan a régi házunkban vidáman keresem az apámat, akivel épp bújócskáztunk, aztán bemegyek a nappaliba és látom az élettelen testét egy kötélen lógva. Igyekeztem szólongatni, meg is löktem, de ő már nem volt képes választ adni nekem. Tehát ez volt az, amit az anyám annyira el akart előlem titkolni. Csak azt akarta, hogy ne kelljen megint szembesüljek a ténnyel, hogy az apám önerővel vetett véget az életének és én voltam az, aki megtalálta őt. Ha lehetett most még rosszabbul éreztem magamat, mint eddig. Mindenféle ok nélkül megbántottam azt a nőt, aki a születésemtől kezdve mellettem volt és gondoskodott rólam.

- Én idióta! - vertem a fejemet neki a falnak, mire két kép jelent meg. Egy felrobbantott bevásárló központ és újra az anyám eszméletlen teste. Ekkor végre eltűnt a szemem elöl a köd és rájöttem, hogy ennek a két dolognak köze van egymáshoz. Ettől, csak még inkább megrémültem és mivel szerencsére tudtam, melyik bevásárló központról volt szó, rögtön el is indultam oda. Közben felhívtam Hoshikawa nyomozót is.

- Nyomozó, kérem segítsen! - szipogtam és igyekeztem erőt venni magamon.

- Mi történt Ainosuke Kun? Csak nem újabb megérzésed volt?

- De igen nyomozó! Már tudom, hogy a központi kórház közelében lévő bevásárlóközpontot fogják felrobbantani!

- Sajnálom Ainosuke Kun, de a robbantás már megtörtént!

- Nem nyomozó, nem késhettem el!

- Nem is tudom, hogy mondjam el neked, de az édesanyád is épp ott tartózkodott! Nagy erőkkel keressük őt és a többi eltűnt személyt, de eddig még nem akadtunk a nyomára! - a telefon kicsúszott a kezemből és a földön apró darabjaira hullott. Én mit sem törődve ezzel, rohanni kezdtem a bevásárló központhoz.

- Nyomozó! - kiabáltam, mikor végre odaértem. Körülöttem emberek tolongtak, akik halálra voltak rémülve. Persze megértem én őket, de nekem most csak az számított, hogy megtaláljam az anyámat épségben.

- Ainosuke Kun! - jött oda hozzám a nyomozó.

- Hol van az anyám? Miért nem találják? - keltem ki magamból, mint egy őrült és elkezdtem a nyomozó mellkasát püfölni. Ő szerencsére higgadt maradt és igyekezett lenyugtatni.

- Ainosuke Kun, ezzel most nem mész semmire! Egyáltalán, hogy került ide az édesanyád? Hiszen a telefonban még azt mondtad, hogy épp a születésnapját ünneplitek!

- Igen, de azt mondtam neki mérgemben, hogy bárcsak meghalt volna és aztán eltűnt. Nyomozó, kérem találja meg, nem akarom elveszíteni, az egyetlen személyt, akinek fontos vagyok!

- Mi van a bátyáddal Ainosuke Kun? Hiszen azt mondtad, hogy életben van!

- Nem hinném, hogy számítanék neki, máskülönben nem kockáztatná újra és újra az anyám életét!

- Ne aggódj, mi mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a felelőst és az édesanyádat is megvédjük! - én teljesen zavartan kezdtem el sétálni az emberek között. A tény, hogy az anyám akár holtan is előkerülhet, minden rémálmomat felülmúlta. 

- Anya hol vagy? - nyöszörögtem, miközben próbáltam kivergődni a tömegből.

- Ainosuke? - mikor megfordultam, a tömeg másik oldalán megláttam az anyámat, akinek szemmel láthatólag a legnagyobb baja pár horzsolás volt az arcán.

- Anya! - megindultam visszafelé és igyekeztem ismét átverekedni magamat a nagy tömegen.

- Ainosuke, végre megtaláltalak!

- Anya, kérlek bocsásd meg,a miért ilyeneket mondtam neked, nem is érdemlem meg, hogy ilyen anyukám legyen mint te!

- Ainosuke nyugodj meg!

- Nem tudok megnyugodni, mert nem tudom megbocsátani magamnak azt, amit neked mondtam. Nem érdekel, ha ezért megbüntetsz, mert elviselek én bármit, de kérlek ne hagyj el engem! - térdre ereszkedtem előtte, majd a fejemet a hasának döntöttem. Nem is tudom elmondani milyen érzések kavarogtak bennem. Egyrészről hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy tudtam az anyámnak semmi baja, másrészt még mindig mardosott a bűntudat.

- Ainosuke, kérlek ne csináld ezt! Soha nem tudnék rád haragudni, elvégre az anyukád vagyok! - felsegített a földről és szorosan magához ölelt. Éreztem, hogy kezdek egyre jobban megnyugodni.

- Anya, annyira örülök, hogy semmi bajod! - ő viszont nem válaszolt. - Anya mi bajod van? - kicsit ellöktem magamtól, mire a karomba ájult. Hát mégis csak megtörtént az, amitől a legjobban féltem: Az anyám eszméletlenül feküdt a karjaimban és én nem tehettem ellene semmit sem.