Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék. A szemem láttára lőttek le egy rendőrt, én pedig nem tehettem semmit, különben lelepleztem volna magamat, a bátyám előtt. Így csak fogtam magam és hazafutottam. Egyszerűen nem tudtam volna ott maradni. Arról azonban megfeledkeztem, hogy Hikari-t áthívtam magamhoz, aki épp a házunk előtt ült és feltehetőleg rám várt.

- Ainosuke, ne haragudj, hogy már ilyen korán itt vagyok. Hol van az anyukád?
- Biztos a nyomozóval van, mostanában sokat vannak együtt. Igazán nem zavarsz, menjünk be! - bementünk és leültünk az asztalhoz.

- Sajnálom, hogy téged zargatlak a problémámmal, de te állsz hozzám a legközelebb.

- Ugyan már, semmi gond, hiszen barátok vagyunk, nem? - ezt most miért kellett mondanom? Hiszen a vak is látja, hogy kettőnk között bizony több van, mint barátság.

- Na igen, persze, hogy barátok vagyunk! Nahát, milyen aranyos kép! - mutatott rá arra képre, amin négy éves lehettem és a szüleimmel vagyok rajta.

- Ez az utolsó kép az apukámról.

- Hogy hívták az apukádat?

- Tanaka Kurusuke. Hikari, ha elmondok neked valami nagyon fontosat, megígéred, hogy nem mondod el senkinek?

- Persze, ne aggódj bennem megbízhatsz!

- Az apám nem balesetben halt meg. Igazából öngyilkos lett és én találtam rá, mikor ötéves voltam.

- Hiszen ez borzasztó! Nem is gondoltam volna, hogy ilyenen kellett keresztülmenj.

- Emlékszel mikor legutóbb kórházba kerültem? Tudod, mikor megtaláltam az apámat, az agyam képtelen volt feldolgozni a látottakat és idegösszeomlást kaptam. Egy évig, egy zárt intézet volt az otthonom. nem ettem, nem akartam beszélni sem, csak feküdtem abban az apró ágyban, miközben az agyam mindent kizárt körülöttem. Aztán a nyaraláson amin a nyomozónak hála részt vehettünk, betévedtem a nyaraló alaksorába, ahol egy hullával voltam összezárva egy teljes órán keresztül. Minden rossz emlék eszembe jutott, ezért az agyam újra kizárt mindent magam körül, de hála neked ez nem tartott sokáig!
- Sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned. Tudod én soha nem ismerhettem az apámat, mert elhagyott minket, mikor az anyám várt engem.
- Na, jó, ne beszéljünk most szomorú dolgokról elvégre azért jöttél ide, hogy felvidítsalak! Nos, mit szeretnél csinálni?
- Mesélj nekem a gyerekkorodról!
- Az apám gazdag ember volt. Elismert nyomozóként mindenki tisztelte őt. Én a napjaimat azzal töltöttem, hogy a bátyámmal és a szüleimmel játszottam órák hosszát. Az anyám akkoriban nem dolgozott, hogy otthon gondoskodhasson rólam, amíg az apám a rendőrségen dolgozott. Apám halála után, a megörökölt pénz hamar elfogyott, így az anyám elkezdett dolgozni az iskolában. A régi házunkat el kellett adjuk, én pedig ebbe az iskolában kerültem, ahol most tanulunk. De most már jól vagyok és elég hamar megszoktam a helyzetet. - Nem is gondoltam volna, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned. Tudod, szerencsés vagy, amiért ilyen klassz anyukád van.
- Miért a tiéd milyen?
- Az enyém folyton a fejemhez vágja, hogy hogy miattam hagyta el őt az apám és ez nagyon rosszul esik nekem! - láttam, hogy már könnyezik, ezért nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem.
- Ne hibáztasd magad, elvégre nem a te hibád.
- Annyira jól esik, hogy itt vagy velem Ainosuke! Végre van valaki, aki megérti a helyzetemet.

- Hikari, ha bármire szükséged van, én itt leszek, hogy segíthessek neked! - végül Hikari hazament, az anyám pedig végre megérkezett.

- Ainosuke, sajnálom, hogy késtem. Tudod Hoshikawa-san szerette volna, ha maradok még egy kicsit.

- Anya, szereted őt? Ha igen miért nem jössz össze vele? Nem kellene miattam boldogtalannak lenned.

- Hoshikawa-san csak egy barát, nem több. Inkább tartsd ide az arcod.

- Mégis minek?

- Hogy megüthesselek, te pedig láss valamit. Most, hogy azt a rendőrt megölték, kell valaki aki kideríti ki áll emögött. Bár kétlem, hogy a bátyádnak ne lenne benne a keze!

- Anya, nem fogok nyomozni tovább. Úgy döntöttem, élem tovább az életem és inkább rád hallgatok Hikari-val kapcsolatban. Biztosan szép pár leszünk együtt!

- Te meg mi a fenéről beszélsz? Hiszen te nyomozó vagy, ezért is kell kiderítened, hogy ki ölte meg a rendőrt. Ainosuke, nem csinálhatod ezt velem!

- Anya, hallod te magad? Mégis mi neked a fontosabb? Az, hogy én mit akarok, vagy az a sok pénz, amit rajtam kereshetsz meg?

- Olyan gonosz vagy Ainosuke, a fenébe, te semmit sem értesz! - erre elsírta magát. Hát ez remek, már megint akaratlanul bántottam meg őt.

- Anya, nem akartalak megbántani. Csak kérlek értsd meg, hogy nem nyomozhatok tovább, különben veszélybe sodornálak téged, Hikari-t, Ryujit egyszerűen mindenkit magam körül! Tudom, hogy meg kellene állítanom a bátyámat, de ez egész egyszerűen nem megy!

- Mi a fenéről beszélsz Ainosuke! Csak nem beszéltél a bátyáddal?

- Inkább megyek a szobámba, ha megbocsátasz! - ideges voltam és nagyon dühös. Na, nem az anyámra, hanem erre az egész helyzetre. Most kénytelen leszek dolgozni a bátyámnak, ha csak nem akarom, hogy Hikari, az anyám, Ryuji és mindenki más is veszélybe kerüljön. Már pedig én nem akarok egy nyomorult gyilkos lenni, mint amilyen ő is. Igaz, hogy nem gyilkol, de ő az értelmi szerzője az összes eddigi gyilkosságnak és ez még jobban dühít. Ahelyett, hogy az emberek tönkretételén fáradozik, miért nem próbál meg segíteni nekik? Hiszen rendkívül okos ember, pont mint az apánk. Azt hittem rosszabb már nem is következhet, de sajnos alaposan tévedtem. A szobában ugyanis elestem az anyám egyik ruhájában és alaposan beütöttem a fejem. Persze ennek meg lett az eredménye, ugyanis ismételten működésbe lépett a bal szemem, de bár ne tette volna. Az egyik képen az anyám volt bilincsbe verve, a másikon pedig Hikari egy sötét helyre bezárva és persze a kedvencem, a bátyám gúnyos mosolya. Nos, nem mondom, hogy meglepődtem azon, hogy ő is benne volt. Mivel nem bírtam volna kivárni, míg ezek megtörténnek, ki is siettem a szobából.

- Ainosuke, mi a fene van veled? Úgy nézel ki, mint aki rémeket látott!

- Anya, nagyon vigyázz kérlek mit mondasz az embereknek! Lehetséges, hogy nagy bajba fogod keverni magadat vele!

- Már megint láttál valamit? Akkor mégis mire vársz, szólj Hoshikawa-sannak és nyomozzatok tovább, hogy elkaphassuk a bátyádat!

- Anya, már megmondtam, hogy vége a nyomozósdinak. Én csak azt szeretném, ha óvatosabb lennél. Ha szeretnéd továbbra is tartani a kapcsolatot a nyomozóval, részemről semmi akadálya, de én befejeztem. Most megyek, kicsit ki kell szellőztetnem a fejemet! - már indultam is volna, mikor Hoshikawa nyomozó jelent meg az ajtóban.

- Nyomozó, mit keres maga itt?

- Ainosuke-kun, Fukuchi rendőrfőnök szigorú utasítása miatt, most be kell vinnem a mamádat a rendőrségre!
- Mi a fenéről beszél nyomozó?
- Őt gyanusítják az édesapád halálával, ezért ki kell hallgatnunk! - köpni, nyelni nem tudtam. Mégis honnan szedték ezek, hogy az anyám ölte meg az apámat? Hiszen ez teljes képtelenség, ugyanis én voltam az aki megtalálta a holttestét.
- Magukkal megyek, nem hagyom csak úgy ott az anyámat.
- Ainosuke, mi történt? Hoshikawa-san, mit keres itt ilyenkor? Hiszen nem rég köszöntünk el egymástól.
- Hitomi-san, velem jönne kérem?
- Persze, megyek! - végül mindhárman beszálltunk a rendőr autóba és elindultunk. Út közben végig az járt a fejemben, vajon honnan szedhette Fukuchi-san azt, hogy az anyámnak köze van az apám halálához. Miután megérkeztünk, egyenesen Fukuchi-san irodájához mentünk.
- Nocsak, úgy tűnik kíséret nélkül, már sehová sem mehet Sayama-san? - nézett rám, nekem pedig ökölbe szorult a kezem.
- Azért vagyok itt, hogy megvédjem az anyámat a hazugságaiktól. Mégis honnan a fenéből vette, hogy az anyám tette? Hiszen megmondtam magának, hogy én láttam az apám felakasztott holttestét!
- Sajnálatosan nem tekinthettünk beszámíthatónak, mert bármit kitalálhattál, csak hogy megvédd az anyádat! - na itt szakadt el a cérna, legalábbis nálam. Akármennyire is féltettem mindenkit magam körül, egyszerűen muszáj volt beszélne.
- A bátyám Tanaka Yumehito tudna mesélni arról miért ölte meg magát az apám. Csak hívja be Sakisaki nyomozót és megkapja a választ a kérdésére! - na jó, lehet ezt nem kellett volna mondanom! Az anyám csak ott állt némán és nagyon igyekeznie kellett, hogy laposan tartsa a száját és ne erősítse meg, hogy Sakisaka valójában a bátyám. Végül Fukuchi-san behívta az említett személyt.

- Sakisaka, mond csak mi alapján vádoltad meg Sayama-sant a gyilkossággal? - kezdett bele Hoshikawa nyomozó, én pedig farkas szemet néztem vele. Szerintem sejti, hogy miattam kellett idejönnie.

- Még a múltkor beszéltem egy ismerősömmel, aki nagyon közel állt a családhoz így pontosan tudta, hogy csak Sayama-san lehet a felelős ebben a szerencsétlen ügyben. A nevét nem említeném, mert megkért ha lehet egyelőre nem akar belekeveredni ebbe.

- Te hazug! - támadtam neki. - Mégis, hogy mered azt állítani, hogy az anyám hibája, mikor te magad vallottad be, hogy közöd volt hozzá Yumehito! - erre minden szempár rám szegeződött. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, de meg kellett neki mondanom a véleményemet.

- Elnézést nyomozó, de a fiam teljesen félrebeszél, hiszen maga is tudja, hogy a bátya szerencsétlen körülmények között elhunyt, szóval ne is törődjön vele! - szólalt meg végül az anyám, de bár ne tette volna. mégis mi a fenéért csinál úgy, mintha bolond lennék? Hiszen ő is tökéletesen tudja, hogy ő Yumehito és nem Sakisaka.

- Kérem, fékezze meg a fiát, különben kénytelen leszek őt kidobatni innen!

- Arra nem lesz semmi szükség, ugyanis magamtól megyek el! - azzal fogtam magam és szó szerint becsaptam magam után az ajtót. Dühös voltam, amiért az anyám képes volt bolondnak beállítani engem előttük, mikor ő is tudja az igazságot. Az lett volna a normális, ha elismeri, hogy Sakisaka valójában Yumehito, így végre elkaphatják azt a szemetet. Tehetetlen voltam, mert kötött az ígéretem, de fenébe is hiszen nem akarom úgy végezni mint ő, márpedig ha egyszer lebukik, engem is fog rántani magával, így egyáltalán nem éri meg az egész.

- Ainosuke, várj már meg! - szaladt utánam az anyám. 

- Hagyj békén, nem akarok beszélni veled! Különben is, szerinted egy idióta vagyok, aki mindent csak beképzel, vagy nem így van?

- Ne légy ilyen Ainosuke, csak miattad tettem!

- Igen persze, ahogy minden mást is. Anya tudod mit? Jobb lenne ha békén hagynál engem egy ideig! - azzal fogtam magam és elindultam hazafelé. Útközben egy ismerőst pillantottam meg.

- Hikari! - kiáltottam a lány után, aki megállt és megvárta, míg odasétálok hozzá.

- Ainosuke, mi történt?

- Az anyám elég rendesen elszúrta a mai napomat. Tényleg, nincs kedved moziba menni?

- Nem lesz baj, ha nem mész haza? Az anyukád biztos nagyon fog aggódni miattad!

- Majd meg lesz nélkülem. Akkor mehetünk? - felé nyújtottam a karomat, mire belém karolt és mentünk is a moziba. Apa, ha hallasz nem mondanád el mit kéne tennem, hogy megállíthassam a bátyámat? Nem tudom, hogyan halhattál meg épp miatta, de a halálod nem marad büntetlenül, ezt megígérem!