Körülöttem egy egész erdőnek elegendő papír hevert a földön, a kukában, az ágyamon, az asztalomon és még olyan helyeken is, ahol nem gondoltam volna. Mint például hűtő meg ilyenek. Én pedig a kupac közepén gubóztam össze és már vagy egy Niagara-vízesésnek megfelelő mennyiségű könny hagyta el szememet. Félreértés ne essék, nem egy szakításon voltam túl és a körülöttem lévő papírok nem zsebkendők voltak. Abban a helyzetben éppen a tehetetlenségem miatt bömböltem, akár egy ötéves, holott már huszonöt körül lavíroztam. Arcom nyúzott volt, a legslamposabb ruháimat viseltem s pár napja nem is fürödtem. Sőt, ebből a szobából sem mozdultam ki. Csak néha-néha, amikor el kellett látogatnom a mosdóba, vagy újabb adag ramyont kellett csinálnom magamnak. Emberekkel is már vagy egy hete nem kommunikáltam. Csak a papírok és én voltunk egyedül a világon. Na meg valahol a laptopom is leledzett, de meg nem tudtam volna mondani, hogy azt útközben mégis hol veszítettem el. Fáradt voltam testileg és lelkileg is talán pont azért mert annyira erőltettem az agyamat a gondolkozásra és ötletelésre, hogy pont ezzel készítettem ki magamat idegileg. Az ajtómon egyébként egy ideje már dörömböltek, de semmi kedvem nem volt kimászni az én kis rejtekhelyemről. Na meg ki tudhatta, hogy nem éppen egy baltás gyilkos akart engem kinyiffantani ezen a szép estén. Aztán végül hallottam, hogy a zár kattant, így rá kellett jönnöm, hogy ennek a gyilkosnak bizony még kulcsa is volt hozzám. Ha meg is akar ölni, én biztos nem fogok tiltakozni. Ezzel a gondolattal pedig szétterültem a papírhalmokon és úgy tettem, mint aki már várja is a halálát.

- Mégis mi a franc van veled, hogy már egy hete nem veszed fel azt retkes... Te meg mégis mit csinálsz ? - nézett le rám nagy szemekkel a menedzserem.

- Azt hittem, hogy épp valaki le akar mészárolni, de csak te vagy az, úgyhogy már valóban nincs számomra remény - ültem fel és megtöröltem a szememet a pulcsim aljával.

- Ha már ilyen gondolataid vannak, akkor igen nagy lehet a baj - állapította meg a fekete hajú lány, mire harsányan felnevettem.

- Ez egy akkora méretű baj, mint amekorra az életem... Ja, bocs. Az nincs is - ironizáltam és NaEun csak hosszasan bámult rám, majd sóhajtva megdörzsölte a homlokát. Arrébb tolta lábával a papírokat és csinált magának egy kis helyet, majd száját húzva nagyon lassan leült. - Vigyázz, mert egy csótányba fogsz ülni - ijesztgettem, ami miatt sikítva ugrott fel a lány és kezdte el taposni a semmit.

- Meghalt már ? - kérdezte egyik lehunyt szemét résnyire nyitva, mire csak sóhajtva elterültem a földön. - Szóval, beszélj. Mégis mi van veled már egy hónapja ? - ült le végül a fejem mellé, de azért szemével ide-oda lesett az esetleges állatokat keresve.

- Szóval máris észrevetted, hogy azóta bajom van ? Azt hittem jobban titkoltam - mondtam lehunyt szemekkel.

- Úgy ismerlek, mint a tenyeremet, így ne csodálkozz ezen - válaszolta. - Na de. Komolyra fordítva a szót. Tényleg ihlet hiányban szenvedsz ? - ejtette ki félve az utolsó szavakat, mire ismét sírhatnékom támadt így reszketegen felsóhajtva lassan bólintottam. - Mióta ?

- Egy éve - nevettem fel keserűen és szemeimet felnyitva azonnal szembe találtam magamat NaEun elképedt tekintetével.

- Dehát mindig azt mondtad...

- Hogy milyen jól is haladok és hogy hamarosan végzek az újabb könyvemmel - fejeztem be a mondatot helyette. - Úgy ismersz, mint a rossz pénzt, mi ? - kérdeztem és ugyan nem hibáztattam amiatt, hogy ez lett velem, de azért ez a mondat kikívánkozott belőlem. Természetesen nem szólt semmit sem ezután csak erősen gondolkozva nézte a földön heverő papírokat és olvasott egy-kettőbe bele. Mindhiába, hisz mindegyik csak egy vázlat volt. Egy igen rosszul sikerült vázlat. Tulajdonképpen ugyan ebben az állapotomban senki se mondta volna meg, de én egy igazán híres író voltam Dél-Koreában, akinek könyvei már világszerte kezdtek egyre jobban elterjedni. Azt viszont senki se tudta, hogyan is néztem ki, mivel utáltam a nyilvánosságot. A könyveimen se az egész nevem szerepelt, hanem csak annyi, hogy HaNi. Ebből a névből pedig volt egy rakat, így még csak meg se tudtak találni. Olyan voltam, mint egy fantomíró. Nekem ez tökéletes is volt, hisz nem az arcommal akartam elhíresülni, hanem az írásaimmal. Viszont most, hogy egy éve belekerültem ebbe a szörnyű ihlethiányba, már kezdték az emberek találgatni, hogy mégis hova tűntem el. Az olvasóim pedig hiányoltak, így hát muszáj volt már a menedzseremnek intézkednie, de ez ellen ő se tehetett semmit. Kiégtem, talán örökre és nem mertem a cég szeme elé kerülni, akik minden hitüket belém fektették, mondván úgyis hamarosan visszatérek egy hasonlóan jó minőségű könyvvel, mint az eddigiek. Csakhogy ezt jelen helyzetben nem tartottam túl valószínűnek. Sőt, semmit se tartottam túl valószínűleg. Az egész életem bizonytalanná vált...

- Egy kis pihenés kéne neked - gondolkozott hangosan NaEun és telefonját elővéve - ami egyébként null-huszonnégyben a kezében volt - pötyögni kezdett rajta. Én eközben a plafont bámulva gondolkoztam azon, hogy milyen jó lenne, ha most leszakadna. Akkor megszabadulhatnék a problémáimtól. De mivel ebben a hatalmas házban egyedül éltem, így nem igazán szakadhatott volna le mitől. - Meg is találtam - vigyorodott el, majd felhúzva engem ülőhelyzetbe a kezembe nyomta a hirdetést.

" Szeretné a karácsonyt távol a város zajától tölteni ? Esetleg egy hajóra elegendő emberrel, akikkel élvezheti az ünnepig eltöltött napokat ? Hát akkor jó helyen jár, ugyanis December első napján Busan kikötőjéből megindul egy luxushajó, amelyre még foglalhat jegyeket, hogy kellemesen a tenger közepén tölthesse a karácsonyt. A Mistletoe egy olyan hajó, melyen mindenki megtalálhatja a saját szórakoztatására való dolgokat. Ínycsiklandozó ételek várják az utasokat és felejthetetlen emlékek. Na ugye, hogy jól hangzik. Ha ön is így gondolja, akkor ragadja meg az alkalmat a kikapcsolódásra ! "

- Na ugye, hogy jól hangzik ? Pár nappal ezelőtt bukkantam rá és gondolkoztam azon, hogy esetleg elmegyek rá, de nem tűnt túl jó ötletnek egyedül neki vágni az útnak, de ha már ketten lennénk akkor nem is lenne olyan rossz, nem gondolod ? - nézett rám szemöldökét húzogatva, mire most először egy apró mosoly költözött az ajkaimra. - Ooo, mosolyogtál - bökte meg az arcomat, ami miatt elhessegettem onnan kezét és fejemet rázva felsóhajtottam. - Szóval tetszik az ötlet, mi ? - könyökölt bele az oldalamba gyengéden, ami miatt fáradtan megvontam a vállamat és ismét elterültem a földön.

- Ezt nem mondtam, de van más ötleted ? - kérdeztem halkan és nem is próbálkoztam ellent állni ennek az ötletnek hiszen NaEun addig szívta volna a véremet, hogy biztosan belementem volna, másrészt meg láttam rá egy kis esélyt, hogyha esetleg pár hétig el vagyok zárva az itthoni dolgoktól, akkor visszatér talán egy kis ihlet foszlányom, amiből elindulhatok. Meg különben sem érdekelt túlzottan a karácsony és nem is lett volna kivel megünnepelnem azt.

- Akkor, menjünk ? - tartotta felém öklét az egyre izgatottabbá váló lány, mire felemeltem öklömet és összeérintettem az övével.

- Menjünk...

Nem vártam semmit sem az úttól és sokkal többet is kaptam a végére, mint gondoltam volna. Számomra azok az idők hónapoknak tűntek, nem pedig napoknak. Kellemes emlékeket szereztem, amiket örökké belevéstem a fejembe és bármilyen sablonosan hangzik is, de valóban megtanultam hinni. Mert volt kiben.

------------------

Sziasztok^^

Huhú... Megjöttem a prológussal :D Nagyon remélem, hogy tetszeni fognak nektek a jövőbeli részek, és úgy emblokk maga a történet^^ Most kivételesen nem fogom mindig jártatni a számat a részek végén XD Na de, induljon is a visszaszámlálás :3  A következő rész vasárnap érkezik :)