December 20.

Végül egy egész délutánt Taehyunggal töltöttem. Elnéző volt velem és a könyvimádatommal szemben. Elég sokszor nyomta az orromba a saját könyvemet és bizonygatta azt, hogy mennyire is jó, meg kéne vennem. Az elején még hehe, nagyon humoros volt, a végére már inkább untatott és figyelemre se méltattam. Többféle utcai árustól is vásároltunk ételeket, bár olyan sokat nem tudtam kipróbálni, mivel nem készültem ennyi pénzzel, kölcsönt meg nem akartam elfogadni, hisz a fiú egy könyv megvételével az össze tartozását visszafizette nekem. Én viszont egyáltalán nem akartam neki tartozni. Mindenesetre jól éreztem magamat, habár őszintén megvallva egy kis hiányérzetem volt, de nem tudtam megmondani, hogy miért is.

A visszafelé út alatt én kidőltem a vonaton és JungKook vállára hajtva a fejemet kényelmes pozíciót is találtam az alváshoz. Orromba bekúszott a fiú kellemes illata, válla hihetetlenül kényelmes volt és a vonat egyenletes mozgása csak méginkább elaltatott. Ennek a kis alvásomnak az lett a következménye, hogy míg mellettem a pultos fiú egy filmet nézett a telefonján, úgy én a laptopomon kezdtem bele a történetembe. Valamiért megihletett ez az út, jobban is, mint azt vártam. Elrepült az idő, de én még mindig írtam, mellettem JungKook pedig már a harmadik filmjébe kezdett bele, bár szemei gyakran le-le csukódtak. Nem értettem, hogy mégis miért nem aludt, és jó idősebbhez híven erre rá is kérdeztem, ugyanis már rossz volt nézni a szenvedését mellettem. Minden este szinte a bárban éjszakázott és most, hogy végre kapott egy szabad estét, még mindig fent volt, amit végképp nem értettem.

- Ya - böktem meg a karját, mire lassan kihúzta a fülhallgatóját és hosszakat pislogva nézett rám. - Mégis miért nem alszol ? - vontam össze a szemöldökömet és lezárva a laptopom tetejét, leraktam az ágy mellé a földre. Mire ismét visszafordultam a fiú felé, ő már a párnafalon feküdt és kócos haját csak még jobban összeborzolta.

- Azt mondtad velem alszol... - motyogta a párnába, mire már mondtam volna, hogy én mégis mikor ígértem ilyet, csakhogy beugrott az a téveszthetetlen elszólásom, amit még reggel tettem. Én és a felelőtlen szavaim...

- És ezért nem alszol ? Rám vársz ? Mert én még nem terveztem aludni - vallottam be, miközben lepillantottam a földön lévő gépre. Nagyon szerettem volna még írni, ihletem volt bőven, kedvem is, időm is és még fáradt sem voltam.

- Hm... Akkor megnézem ezt a filmet is - tolta fel magát a fiú és az egész mozdulat olyan sajnálatra méltó volt, hogy még nekem sem volt szívem tovább fent tartani. Mindent félreraktam az írás érdekében. Emiatt ment szét legutóbbi kapcsolatom is, nem volt annyi barátom és viselt el olyan kevés ember. Magamnak való voltam. Ez a fiú viszont előhozta belőlem azt az oldalamat, amit mégcsak nem is ismertem. Sőt, azt se tudtam, hogy létezik. Ez pedig a törődő énem volt, aki már nem ment el csak úgy amellett, hogy valaki miatta maradt fent éjszaka, pedig ő maga is állandóan dolgozott.

- Aish - masszíroztam meg tarkómat, majd megfogva a párnahalmot arrébb dobtam a földre és elkezdtem rendezgetni a sajt párnámat, hogy kényelmesen aludhassak. JungKook meglepetten nézte, hogy mi lett velem hirtelen, de csak azután szólalt meg, miután lekapcsoltam az éjjelimen lévő villanyt. Telefonja fénye viszont továbbra is megvilágította értetlen arcát, ami egyre inkább könnyebbült meg és a végére megjelent egy hatalmas vigyor az ajkain, ezzel kivillantva nyuszifogait. Azonnal lerakta telefonját a saját polcára, emiatt pedig sötétség borult a szobára. Kicsit feszélyezett, hogy nem igazán láttam, csak a körvonalát, ez pedig azt jelentette, hogy valóban nem volt már köztünk semmi. Zavartan hátat fordítottam neki és a saját térfelemen helyezkedtem egy darabig, csakhogy miután megtaláltam magamnak a tökéletes pózt, egyszer csak megéreztem, ahogy a pultos fiú közelebb húzódott hozzám és karjaival körbefonta a derekamat. Fejét ezek után nyakamba fúrta és elégedetten felsóhajtott, ami miatt piheszőreim felálltak a nyakamon és szívem egy újabb tempót kezdett diktálni. Nem csinált semmit, egyáltalán nem próbálkozott semmivel, számomra viszont mégis annyira bensőséges volt ez az ölelés, hogy egy jó darabig nem hagyott aludni. Kezeimet lassan ráfektettem a fiú kezére és szememet lehunyva szólaltam meg halkan. - Jó éjt - suttogtam szinte már kiszáradt torokkal.

- Jó éjt - válaszolta félig már elaludva, amin elcsodálkoztam, hisz lehetetlennek tartottam, hogy ő ilyen nyugodtan tudjon aludni mellettem. Ha valóban férfi volt, ez nem lehetett volna lehetséges.

Másnap reggel az ébresztett, hogy iszonyatosan melegem volt, ráadásul igen kényelmetlen pozícióban voltam. Szemeimet lassan kezdtem nyitogatni és vártam pár percet, hogy normálisan lássak is valamit, viszont lelkiekben nem voltam felkészülve az elém táruló látványra és helyzetre. JungKook arca közvetlenül az enyém előtt volt, ajkainkat csak pár centi választotta el egymástól, már-már éreztem lélegzetvételét számon. Kezeim mellkasának voltak nyomva, míg az ő karja a csípőmön volt átvetve, így keze érintette a rövidnadrágomból kilógó csupasz combomat. Lábaink egyébként valahogy az éjszaka folyamán szörnyen összegabalyodtak, így lehetetlen lett volna úgy felkelnem, hogy közben ne ébresszem fel a fiút. Habár én egyre inkább éreztem, hogy nem kapok levegőt. Viszont úgy tűnt, hogy pultos fiú is megérezte, hogy felkeltem, ugyanis megrebbent szempillája, majd lassan nyitogatni kezdte szemeit. Ahogy realizálta a helyzetet, úgy lett egyre élénkebb a tekintete és jött egyben kicsit talán zavarba is, habár torka köszörülésével próbálta ezt palástolni.

- Jól... Jól aludtál ? - kérdezte rekedten, olyan mély és kellemes hangon, hogy azt egész nap hallgatni tudtam volna. Sőt, még akár szívesen el is aludtam volna rá. Most tűnt csak fel, hogy milyen szép hangja is volt.

- Ja... Aha, mondhatjuk - válaszoltam, miközben próbáltam lassan kiszabadítani lábaimat és hátrébb csúszni, hogy fel tudjak állni azelőtt, mielőtt túlságosan is zavarba jönnék. Végül is, mit hápogtam, tök normális volt ez a helyzet... Másoknak. Nekem minden volt, csak normális nem. Annyira szokatlan volt és olyan sok érzelem áradt a fiú tekintetéből, a gesztusaiból, hogy képtelen voltam kezelni. Nem tudtam hogy reagálni, nem tudtam mi lenne a helyes. Egy olyan terepre értem, amit én magam nem ismertem, így minél előbb elakartam szökni. Távolabb a fiútól, ettől a fura érzéstől, ami szorongatta a mellkasomat, akárhányszor ilyen közel volt hozzám.

- Várj - állított meg, én pedig azonnal felkaptam a fejemet és egy pillanatra leálltam a szabadulási tervemmel. Kíváncsian néztem rá, csakhogy amint ismét egy szintbe került a fejünk, közelebb húzódott és ajkait enyémekhez nyomta. Nem számítottam erre a tettére, így lefagyva hagytam, hogy irányítson és hunytam le szép lassan a szememet, ahogy megéreztem kezét fel-le siklani a gerincemen. Romantikus volt e ? De még mennyire. Hogy illett e hozzám ? Határozottan nem, de úgy éreztem, hogy egyszer nekem is ki kellene próbálnom azt, amin a szereplőim keresztülmennek. Megérdemeltem ennyi törődést, annyi egyedül töltött év után.

Miután kikeltünk az ágyból, eldöntöttük, hogy elmegyünk Fukuokára, hisz másnap indultunk vissza Busanba, ezzel pedig kezdetét vette az utunk vége, egyben pedig közeledett a karácsony napja is. Nem reggeliztünk, inkább a városban akartunk keresni egy helyet, ahol ehettünk. JungKook szerint ideje volt együtt is töltenünk egy napot, hogy még több dolgot tudjunk meg egymásról. Ez ellen nem volt kifogásom, habár én magam még nem tudtam miként is közöljem vele, hogy író vagyok és idősebb is nála. Nem hittem, hogy mindez zavarná, inkább attól tartottam, hogy mérges lesz amiatt, hogy hazudtam. Pedig mégha az elején szándékos is volt, a végére szimplán nem tartottam fontosnak beavatni ebbe. Hisz honnan tudhattam volna, hogy végül ez lesz a kapcsolatunkból ?

A vonaton kinéztük, hogy hova is akarunk előbb elmenni. Mindenféleképpen egy olyan helyet kerestünk, ahol lehet enni, így végül egy utcai árus sor mellett döntöttünk. Az út most sokkal gyorsabban telt el és teljesen más hangulatban. Egy japán párral voltunk egy kocsiban, akik nosztalgikus pillantásokat vetettek felénk, miközben JungKook a telefonján mutatta meg a szüleit és a bátyját, miközben kisebb történeteket mesélt velük kapcsolatban.

- Szóval a gépért való harc közben szerezted ezt a hegedet ? - néztem hitetlenkedve a fiú arcán húzódó apró sérülésre, aki eközben haláli komoly képpel bólintott és állította, hogy az asztal szabotálta őt abban, hogy nyerjen. - Így, hogy ilyen szerencsétlen vagy, nem csodálom, hogy majdnem kinyírtalak kétszer is...

- Háromszor. Háromszor öltél meg majdnem - javított ki azonnal, mire legyintve megszólaltam.

- Lényegtelen.

- Mi az, hogy lényegtelen ? Majdnem kinyírsz, erre azt mondod, hogy lényegtelen ? Mi vagy te ? - hüledezett, mire sóhajtva megdörzsöltem az arcomat és látva, hogy megérkeztünk felálltam. Természetesen JungKook nem hagyta annyiban és továbbra is amiatt nyafogott, hogy nem becsülöm meg eléggé. És ő még komolyan azt gondolta, hogy idősebb nálam...

Kis sétálás után eljutottunk ahhoz a folyóhoz, ami partján egymás mellett álltak az utcai árusok standjai. Mind kis fabódék voltak, előttük piros lepellel, amin különböző japán feliratok álltak, sok helyen pedig lámpás is állt, pislákoló sárga fénnyel világítva. Mögöttük több szék volt egymás mellett, ami előtt asztal húzódott, ahova kikaptad a kajádat és már ehetted is. A hideg miatt viszont azokat a helyeket már elfoglalták, amik plusz átlátszó anyaggal voltak lefedve. Így maradt nekünk a szabadon álló bódé, aminél tény és való, hogy senki sem tartózkodott huzamosabb ideig.

- Biztos nem akarunk beülni inkább egy étterembe ? - néztem fel JungKookra, akinek kezét már egy ideje igen erősen szorongattam, ugyanis rettentően fáztam. Az ég is borult volt, mégcsak nem is sütött a Nap, ráadásul a leheletem is látszódott.

- Az nem buli, gyere - mosolygott rám és elkezdett húzni egy bódé felé. Kezével eltolta a piros anyagot, hogy ne menjen neki, majd köszönve helyet fogalt az egyik széken. Én még egy darabig ácsorogtam mellette, de miután rájöttem, hogy valószínűleg innen nem megyünk el, sóhajtva elfogadtam a sorsomat és felülve a magas székre, szemügyre vettem a választékot. - Minden olyan jól néz ki - magyarázta a fiú csillogó szemekkel, korgó hassal, miközben nagyot szippantott a levegőből, amiben az ételek illata terjengett. Nekem is meghozta az étvágyamat, így amint kitaláltam, hogy mit kérek, már mondtam is.

JungKook megkapta a Yakisobáyát, én pedig a Takoyakimat, így neki láthattunk az evésnek. A felszolgáló idős néni mosolyogva húzódott vissza hátrébb, ahol egy elektromos hősugárzó mellett melegedett tovább.

- Hm... Ez nagyon finom - szúrtam fel máris a következő golyót és mielőtt megehettem volna, már el is tűnt a szemem elől, ugyanis JungKook nemes egyszerűséggel elette előlem. - Ya ! Ne az enyémet lopkodd - szóltam rá azonnal, és védelmezően közelebb húztam magamhoz a kajámat. - Ha már itt fagyoskodok miattad, akkor ne edd el előlem...

- Te is kaphatsz az én tésztámból - tolta felém a tányérját és nyújtotta egyben a pálcikáját is. Szemeimet összeszűkítve vettem el tőle a fapálcákat és egy adaggal megettem a tésztájából.

- Aigoo... Miért ilyen finom itt minden ? - kérdeztem és hiába ettem volna még belőle, pultos fiú elhúzta előlem és nevetve mondta, hogy inkább egyem a sajátomat. - Hát jó...

Következő utunk ismét egy standhoz vezetett, ahol édesburgonyát árultak. Olyan vidáman falatozgatták a hely közelében az emberek a krumplit, hogy nekem is kedvem támadt megkóstolni, hisz az a kis adag Takoyaki nem volt épp elég.

- Felezzük el - szedte ketté a forró burgonyát JungKook és egyik, még gőzölgő felét felém nyújtotta. Mosolyogva fogadtam el, miközben tovább folytattam mellette az utunkat az emberek áradatában. Már nem is zavart a hideg, hisz egy ideig eléggé felmelegített ez a forró édesburgonya.

- Tudod - haraptam bele a krumpliba és számat legyezgetve próbáltam lehűteni a még mindig igen forró falatot. Miután sikeresen lenyeltem és megtöröltem könnyező szememet, folytattam megkezdett mondatomat. - Te annyi mindent tudsz rólam, én rólad viszont szinte semmit.

- Hm... Ez igaz - gondolkozott el a fiú, miközben kezemet megfogva arrébb húzott egy nagyobb tömeg útjából. - Mire vagy kíváncsi ?

- Hát, ez tudom, hogy furán fog hangzani, de igazán érdekel, hogy neked milyen volt az előző kapcsolatod. Ugyanis én már mondtam, hogy a munkám miatt eléggé elhanyagoltam a barátomat, így elhagyott egy másik lányért, de te nagyon hallgattál a saját részedről... - inkább elhallgattam, ugyanis JungKook megállt a krumpli evésében és leengedve kezét nézett maga elé elmerengve. Apró ráncok jelentek meg a homlokán, a szemeiből kihunyt az előbbi jókedv, így szinte már bántam, hogy rákérdeztem erre a dologra. De Taehyung is annyi kétértelmű dolgot mondott vele kapcsolatban, hogy már igazán érdekelt volna. És bármennyire is hoztam elő a rossz emlékeit, úgy éreztem, hogy semmi rosszat nem tettem, hisz természetes volt, hogy mindez érdekel.

- Nem mintha akkora titok lenne, csak nem éppen vagyok rá büszke. Figyelembe véve, hogy neked milyen természeted van. Lehet emiatt le fogsz szólni, de fiatal voltam, ha ez egyáltalán lehet mentség a számomra. Fiatal voltam és túlságosan is irányítható... - görbült ajka szomorú mosolyra, léptei lassabbá váltak, így egy ütemben haladtunk a tömeggel. - Volt egy lány, aki nálam két évvel fiatalabb volt. Nagyon belehabarodtam és ezt ő is pontosan jól tudta - húzódott gúnyos mosolyra szája és egy kis csalódottság csillant meg a szemében. Én némán hallgattam végig, nem akartam közbe szólni, hisz alapból sem az a fajta voltam, most pedig egyáltalán nem is illett volna. - Járni kezdtünk, és én ugyan minden kis hibájával elfogadtam úgy, ahogy volt, ő viszont erre képtelen volt. Mindig egy kicsit változtatni próbált rajtam és egy idő után hagytam is, hisz féltem, hogy esetleg kiábrándul belőlem és szakítunk. Túlságosan szerettem, talán ez volt a baj. Teltek a hónapok, én pedig egyre jobban változtam meg. Szinte magamra se ismertem már. A barátaim is egyre többször hangoztatták ezt, de én csak elengedtem a fülem mellett a beszólásaikat. Aztán eljött az ideje, hogy döntsek a jövőm felől. Mindig is csapongó lélek voltam. Nem tudtam sokáig egy helyen megmaradni, így mindenféleképpen olyan helyen akartam dolgozni, ami sok újat tartogat és változatos. Végül eldöntöttem, hogy hajókon szeretnék dolgozni, mint felszolgáló. Ez végül pultossá alakult át, de ez már nem lényeges - vonta meg a vállát visszagondolva a múltra. A döntéseire, amikkel ide jutott. Láttam rajta, hogy mennyire szerette a munkáját, de csak ekkor tudatosult bennem, hogy neki valóban mennyire is szüksége volt erre az állandó változásra. Tényleg ez volt ő, csak akkor még nem tudatosult bennem eléggé. Pedig idősebbként nekem kellett volna ezen elgondolkoznom. - Az ötletemet vele is közöltem, mire azt válaszolta, hogy dehát az nem is illik hozzám és hogy az nem is én vagyok. Akkor gondolkoztam el először azon, hogy valójában ki vagyok én. Mit akarok az életben. Végül is volt valami jó is a szakításunkban, hisz attól függetlenül, hogy rossz emlékem maradt a fiatalabb lányokkal kapcsolatban, legalább megtaláltam saját magamat - harapott bele az édesburgonyájába, befejezve a mesélést, majd száját elhúzva nyelte le a falatot és nézett rám. - Ez hideg...

- Tessék az enyém - nevettem fel, miközben a kezébe nyomtam az én krumplimat és mosolyogva néztem, hogy milyen jó ízűen is ette. Nem tudtam pontosan miért, talán megsajnáltam, de mindenesetre lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit a hidegtől kipirult arcára.

- Ezt meg miért... - bámult le rám nagy szemekkel, mire megvontam a vállamat és torkomat megköszörülve készültem fel hangom elváltoztatására.

- Csak mert oppa olyan esetlennek nézett ki - rebegtettem gyerekes hangom mellé a szempillámat és ugyan JungKook eléggé elképedt, de végül nevetve megrázta a fejét és megkért, hogy ne hívjam többet így, mert legközelebb itt hagy egyedül a hidegben bolyongani. Mondhatom, nagyon kedves...